Mit kellene másképp tennem anyaként, hogy ne a rohanásról szóljon az életünk?

Az anyukás csoportban feltett egyszerű kérdés sokakat megérintett, kommentözönt is indított. A reakciók háromfélék voltak. Egyrészt sok anyuka írta, hogy ő maga is szeretné tudni a titok nyitját, mert maga is folyton rohan  A-ból B-be, mentálisan le van terhelve, az agya random dobál fel újabb és újabb megoldandó feladatokat, amit azonnal el kellene végezni, különben megint elfelejti, és majd csak egy hét múlva ugrik be újra. Mások gyakorlati tippeket adtak. Szerintük például sokat segít a gépesítés, ha a bevásárlást heti vagy kétheti szinten egyszer kell csak elvégezni, és nem kétnaponta szaladunk valamiért a boltba. Ők vallják, hogy érdemes listákat írni, előre tervezni akár heti menüt vagy a teendőket, napirendet egy átlag hétköznapra és akkorra, ha beteg a gyerek. A harmadik csoportba tartozók azt mondták, kell tudni elengedni a dolgokat. 

Sokat gondolkodtam a feleleteken, nyilván azért, mert magam is érintett vagyok, folyton rohanok, és szeretném nyugisabban élni az életem. A tapasztalataim azt mondatják velem, a praktikák valóban könnyíthetnek a mindennapokon: szerintem (is) az emberiség egyik leghasznosabb találmánya a mosogatógép, ami heti szinten biztos, hogy órákat spórol nekem. Listákból szintén egészen sokat gyártok, de valahogy mégsem sikerült ettől kevésbé felpörgetett ritmusban élnem. Sőt, néha azt érzem, a listák csak rontják a helyzetet, mert amikor a lányom épp csigatempóban sétál és faleveleket gyűjt, jelentősen emelni tudja a stressz-szintem, ha arra gondolok, mennyi mindent kellene még csinálnom. Hiszek az egyszerűbb gyermekkor elveiben, fontosnak tartom, hogy időt adjak neki az elmélyült és szabad játékra, és szeretném, ha megélhetné a pillanatok varázsát. Mégis nehéz ezekre a dolgokra fókuszálni, amikor tudom, hogy még rengeteg teendő vár minket.  

Itt jön képbe a harmadik típusú válasz, ami szerintem valóban a megoldás felé vezet: eszerint a legfontosabb a hozzáállásunk. Meg kell tanulni elengedni dolgokat, vagy még inkább összhangba hozni a külső és belső elvárásokat a realitásokkal, a mindennapi valóságunkkal. Hiszen akarhatok én délelőtt házimunkát elintézni, bevásárolni, játszóterezni és hagyni a kicsit a saját ritmusában sétálni, ha minderre összesen három óránk van. Egyszerűen lehetetlen mindent megcsinálni, főleg úgy, hogy közben ne legyen folyamatos szorongás bennem, hogy percre pontosan be van osztva az idő, és nem csúszhatunk meg semmivel.

Úgyis mindig közbejön valami.

Szeretnék hát laza lenni, meg elengedni a dolgokat, de a megvalósítás már közel sem egyszerű. A nulladik lépés annak kiválasztása, hogy mit engedjen el az ember. Az előbbi példánál maradva, mit ne tervezzek be a délelőttünkbe? Ne legyen játékidő, mert abból a legkönnyebb lecsípni? De ha egész délelőtt intézkedünk, jövünk-megyünk és csak babakocsiban ül a gyerek, nem tud eleget mozogni. Vagy ne főzzek ebédet, csak rendeljünk? Ez néha belefér, de rendszeresen nem túl jó megoldás, mert egyrészt a rendelt étel kevésbé egészséges, másrészt a kiadásokat is jócskán megdobja a folyamatos házhozszállítás. Igenis kellene mindent csinálni: azt is, amire nincs idő. Szóval szerintem az elengedést könnyű hangoztatni, de nehéz megvalósítani. Kisebb dolgokkal persze érdemes próbálkozni, mert biztosan segítenek a mindennapokban, de a nagy változást nem hiszem, hogy ez fogja elhozni.

Ami valóban segített

Ezen a ponton jutott az eszembe, hogy van egy könyv itthon, ami szorosan kapcsolódik a témához, néhány éve vettem a férjemnek, de én azóta sem olvastam el. Épp itt volt az ideje, hogy ezt pótoljam. Robert Poynton Do Pause: You are not a To Do list, vagyis Tarts szünetet: nem egy feladatlista vagy című könyve olyan ötleteket adott, ami sok mindent új megvilágításba helyezett. A címben is elhangzó alapvetés a mű fő gondolata, vagyis hogy

szünetet kell tartani.

Ezt szemléletet a nyugati kultúrkörben nehéz elfogadni és megvalósítani. A mi generációnk abban nőtt fel, hogy teljesíteni kell, hatékonynak lenni, előrelépni a munkában, nem elvesztegetni az időt. Hiszen akkor leszünk értékesek, ha folyamatosan fejlődünk, jobbá válunk, többet teszünk. Mégis hogyan tarthatnánk szünetet, hogyan fogadjuk el azt az önmagunkat, aki ahelyett, hogy egy újabb feladatot pipál ki a listájáról, inkább sétál egyet?!

Poynton szerint a szünetre úgy kellene tekintenünk, mint egy lehetőségre. Lehet, hogy a mindennapi teendőinket elodázzuk, de közben valami másra fordítjuk a figyelmünket. Olyan dolgokat vehetünk így észre, amikre másképpen nem lenne időnk, vagy ami szimplán nem tűnne fel a rohanás, a hétköznapok taposómalma mellett. Nem véletlen, hogy sokszor zuhanyzás alatt jutnak az eszünkbe a legjobb ötletek, vagy nekem például rendszeresen futás alatt jönnek a megoldások olyan kérdésekre, amiken már régóta rágódom. 

Ez persze mind szép és jó, de hogyan lehetne időt találni a megállásra, ha épp azzal küzdünk, hogy folyton rohanni kell?

Egyrészt érdemes feltenni a kérdést magunknak, hogy valóban olyan nagy baj-e, ha valami nem készül el időben, csak kicsit később. Tényleg tragédia-e, ha valahonnan elkésünk? Az én esetemre lefordítva például valóban gond, ha 13:00 helyett 13:05-re érek az oviba, de közben nem szakadtam szét, hanem nyugodtan sétáltam, és közben kicsit kiszellőztettem a fejem? Így más lelkiállapotban érkezem meg, amit a környezetem is érzékel, tehát kifizetődő a szünetre szánni azt az öt percet. 

Másrészt

érdemes az időre nem „hiánycikként” tekinteni.

Az idő relatív, sokszor nem az órán látottaktól függ, hanem inkább a megéléseinktől. Tizenöt perc a fogorvosi székben két órának tűnik, két óra beszélgetés a legjobb barátnőmmel pedig tizenöt percnek. Ugyanez igaz lehet a szünetre is: a jól időzített pihenés, még ha percekben mérve rövid is, sokkal hosszabbnak tűnhet és pozitív hatásai, a feltöltődés, amit ad, sokáig kitarthatnak. A legutóbbi szülinapomon például semmi extrát nem csináltunk, csak kimentünk négyesben Kisorosziba a Szigetcsúcsra, és ott töltöttük az egész napot. Beszélgettünk, sétáltunk, a gyerekek saraztak. Ez még hónapok múlva is jó érzéssel töltött el, meríteni tudtam belőle. 

A kulcs az időzítés

Ha beosztunk minden percet, és fixen kijelöljük, hogy 10:00-10:20 között fogunk szünetet tartani, azzal igazából egy újabb kipipálandó dolgot teszünk a listánkra. A kikapcsolódás is egyfajta kötelező elemmé válik. Poynton szerint emiatt nem az órát érdemes figyelni, és nem is a sebességünket kell tovább növelni, hogy a relax is beleférjen a napba, hanem a ritmusra érdemes koncentrálni. Ez már csak azért is hasznos, mert mindannyian különbözőek vagyunk. Van, aki reggel aktívabb, hatékonyabb, mások pedig este pörögnek fel. Azokat a feladatainkat, amelyek elvégézésének idejéről szabadon dönthetünk, érdemes a saját ideális ritmusunk szerint megtervezni, azokra az időszakokra pedig, amikor kezdünk fáradni, túlterhelődni, érdemes beiktatni egy kis szünetet.

Erre egy konkrét gyakorlatot is javasol a szerző: gondolj egy időperiódusra, amit szeretnél megvizsgálni. Lehet ez egy óra, egy nap, egy hét, bármi. Én az egyszerűség kedvéért egy napomat néztem meg. Egy papírra rajzold le, hogyan alakul ez az időperiódus: 0 jelölje a nyugodt, feltöltő időszakokat, 1 az aktívakat, tevékenyeket. Nem kell azonos időmennyiségekben gondolkozni, tehát a napod ne oszd fel 24 egységre, hanem az érzetekre koncentrálj, ez fogja a ritmusodat szemléltetni. Nekem így alakult: 01111011111111111111001111111000000

Egyértelművé vált ebből számomra, hogy egész nap alig állok meg.

Szinte csak este, a gyerekek altatása után van egy kis nyugi, így nem csoda, ha délutánra már semmihez sincs kedvem. 

Úgy döntöttem, itt az ideje néhány új szokást bevezetni, hátha azzal tudok a saját gondolkodásomon is változtatni, és így  kevésbé stresszessé tehetem a napjaimat. Először is a gyerekek délutáni alvásidejére beiktatok egy kis pihenést magamnak is: mielőtt nekikezdenék a tennivalóknak, olvasok egy fejezetet a könyvemből, vagy az asztalhoz leülve megiszok egy kávét és engedem, hogy közben csak bambuljak. Ugyanezt megteszem altatás után is: hagyok időt magamnak, hogy az egész napos aktivitás után regenerálódjak, mielőtt befejezném a hátralévő feladatokat. 

Emellett törekszem arra, hogy lerövidítsem a listáimat.

Átgondolom, hogy mit kellene aznap elintézni, és mindennap egyet már reggel lehúzok róla, amit meg sem próbálok megcsinálni, így csökkentve a nyomást magamon.

A szabad perceket igyekszem megélni: ha a lányom épp minden követ megnéz séta közben, próbálom nem a feladatokat pörgetni az agyamban, hiszen attól úgysem leszek velük előrébb, inkább kiélvezem a napsütést. Bízom benne, hogy ezek egy ideálisabb ritmust tudnak adni a mindennapoknak. 

Nektek milyen eszközök válnak be a napjaitok egyszerűsítésére és lassítására?