„Mikor megérkezett a hó, a világ bársonypapucsba bújt” – gyerekkori szép téli emlékek

Tudom, tudom és ezerszer is tudom, ismerem az ilyenkor szokásos felhördüléseket. Örüljünk, hogy nincs hó, mert az megnehezíti a közlekedést, elakadhatnak az autók, több baleset lehet. Hideg van, könnyű annak, aki a meleg házból nézi a havat, örüljünk, hogy nem kell lapátolni. Különben is latyak lesz belőle, amikor olvad, csúf és lehangoló, és a többi. És még ennél is több ellenérvet ismerek magam is. Hiába.

Ha havazásról van szó, az én lelkem átvált gyerekmódba.

Mert, ahogy most, úgy gyerekként is szerettem nagyon a havat, pedig a falu, ahol végül felnőttem, nem sok hóval kapcsolatos mókát adott. Sík az a település, mint egy lavór alja. Sehol egy hegy, még egy árva domb sincs a közelében.

Nekünk, gyerekeknek mégis volt két hegy a falu szélén. Mindkettő alapja valamilyen építkezésekből megmaradt, egybehordott sittre rakódott földréteg volt. Vagy más, de én gyerekként elfogadtam ezt a magyarázatot, nem kellett több. Elég volt, hogy azon a két dombon lehetett szánkózni.

Az egyik volt a Bikahegy, a másik meg a Kachegy. Nem kellett sokat húzni a szánkót fölfelé, és lefelé is igen rövid volt a pálya, de mi úgy imádtuk, mintha a Mátra legmagasabb pontjáról száguldhattunk volna lefelé.

Hiába, a gyermekfantázia és később a nosztalgia csodákat teremt és azt is megszépíti és mesebelivé teszi, ami amúgy kevésbé varázslatos.

Valahogy az is kialakult, hogy kik szeretik és járnak inkább a Bikahegyre és kik tartoznak a Kachegyhez. Én kachegyi voltam, pedig nem esett közelebb a házhoz, ahol éltem – nincs magyarázat, miért oda húzott a szívem.

Nem volt igazi ellenségeskedés a két hegyen szánkózó gyerekcsoport között, nem lettek a bikahegyiek a Vörös ingesek vagy fordítva, de azért nagyon is jól tudtuk, hogy ki melyik hegyre jár szánkózni.

És a magunk hegyét jobban szerettük.

Jól emlékszem arra is, mennyit könyörögtünk a legvékonyabb hórétegnél, hogy mehessünk, csúszhassunk már. Egy alföldi gyereknek a fél centis porhó is tökéletes játékra, és hiába tartottak volna vissza a felnőttek, mi már akkor nekilendültünk a hegynek, ha a szánkó orra még a földbe fúródott, amikor nem is csúszott igazán, csak túrtuk a földet, menjen már a vas. Ha megmaradt a hó és nem olvadt el nyomban, az szánkóidő volt, és passz. Nem igazán lehetett olyankor a gyereksereget visszatartani.

Nem vittünk mi magunkkal semmit a szánkón kívül, nem csomagoltak elemózsiát, se forró teát a szülők, éhen ne haljunk, meg ne fázzon a torkunk.  A forró csokit hírből se ismertük, vagy ha igen, azt kakaónak hívtuk és otthon ittuk, nem a szánkópályán. Nem fáztunk. A vékony, játszós kabátban is kimelegedtünk pár perc alatt. Észre se vettük, hogy hideg van, hogy újra esik, hogy ránk sötétedik.

A hegyekig nem ért el a szülők haragos hangja, hiába kiabáltak volna utánunk. Nyilván azt mondták, hogy sötétedés előtt legyünk azért otthon. De a gyerek nem veszi észre a sötétedés folyamatát. A nagy játékban ki figyel arra? Egyik percben még világos van, a másikban már lebukott a nap. Hányszor, de hányszor sompolyogtunk haza sötétedés után, vörösre fagyott orral, lilára fagyott kézzel, taknyosan, bőrig átvizesedett ruhában, átázott cipőben, dideregve, mégis boldogan, nem tudnám megmondani. Ahogy azt se, a nagy virgonckodásban hány sapkát, hány kesztyűt hagytunk el.

De a szánkózás önfeledt, a világból kiszakító örömére nagyon is emlékszem. A hótaposásra, a jégen csúszkálásra is. A hógolyózásra ugyanígy, de arra leginkább, amikor az első havazás megérkezett. Mert olyankor mintha megállt volna a világ egy pár órára. Elcsendesült minden, puhán surrantak a hangok egyik ponttól a másikig, mintha bársonypapucsba bújt volna minden, ami addig kopogott, kattogott vagy zörgött. Csend lett, halkan, puhán, álmodozón hullt le szinte mindig az első hó. És az minden évben csoda volt.

Talán az lenne ma is.