Két hátizsákban az életük, de hat országban élnek egy év alatt – interjú a digitális nomádokkal

Aktív

Két hátizsákban az életük, de hat országban élnek egy év alatt – interjú a digitális nomádokkal

Gede Emese és Hartmann András évek óta a digitális nomádok hétköznapjait élik – éppen Olaszországban értük őket utol. Fejenként egyetlen hátizsákba sűrített ingóságaikkal járják a világot, és elmondásuk szerint soha ilyen szabadok nem voltak. Mindketten online dolgoznak a saját vállalkozásukban, emellett Emese grafikusként, András pedig pályázatíróként és kutatóként is tevékenykedik. Mindehhez csak egy-egy laptop és internetelérés szükséges, de vajon hogyan lehet a folyamatos mozgásban megtalálni az állandóságot?

A sokat irigyelt kép: tengerparton ücsörgő, koktélt szürcsölő világjárók a nyitott laptop előtt, munka közben – benneteket is így kell elképzelni, mint digitális nomádokat?

Gede Emese: Egyáltalán nem. Teljesen normális életet élünk, reggel felkelünk, napközben dolgozunk. A párhuzam annyi az általad lefestett idilli képpel, hogy az ebéd utáni kávészünetben mi nem az erkélyre ülünk ki, hanem a tengerpartra, vagy a hétvégén egy vulkánhoz szervezzük a kirándulást. A közösségi média által sugallt képek általában hamisak, de logikusan belegondolva nem is életszerű a helyzet, hiszen közvetlenül a tengerpartról nem lehet kényelmesen dolgozni. Csak pár praktikus dolog: belemegy a laptopba a homok, a kezed is tiszta homok, nincs konnektor, befénylik a monitor. 

Hartmann András: A valóság tényleg nem ennyire rózsaszínű, de persze dolgoztam már függőágyból a dzsungel szélén, tehát nem lehetetlen. Valójában mi is ugyanazt csináljuk mint mindenki más: napközben dolgozunk, a szabadidőnket viszont változatosabb környezetben töltjük el.

Mondhatjuk, hogy minden digitális nomád expat, azaz kivándorló, de nem minden expat digitális nomád? Ki kicsoda, csak hogy a fogalmakat tisztába tegyük?

G. E.: Talán az időkeret és a szándék különbözteti meg igazán az expatokat és a digitális nomádokat. Ha megkérdeznél tíz digitális nomádot, hogy szerintük ki tartozik ebbe a körbe, a többség valahogy így írná le őket: olyan emberek, akik különböző országok között vándorolva, utazgatva, otthonról, online dolgoznak. Általában egy-három hónapig tartózkodnak egy adott országban, és a motivációjuk leginkább a kalandvágy, a kíváncsiság. Maximum addig tudnak maradni, ameddig a vízum engedi, habár egyre gyakoribb a digitális nomád vízum, amivel hosszabb időt is el lehet eltölteni az adott országban. De az expatok egy-öt évre, néha hosszabb időre is, tartósan telepednek le. Ehhez mindenféle ügyintézés és regisztráció szükséges – például az adózással vagy az egészségügyi ellátással kapcsolatban. A váltás náluk többnyire gazdasági okok, karrierépítés, családalapítás, esetleg eltérő légkör vagy emberi kapcsolatok miatt történik. 

H. A.: Persze ez nagy általánosítás, de a digitális nomádok inkább vándorolnak, míg az expatok le szeretnének telepedni, csak külföldön. A digitális nomádok használják az ország infrastruktúráját, ott költik el a pénzüket, de nem oda adóznak, nem annak az országnak a fejlesztésében vesznek részt. 

digitalis-nomadok-interju

Fotó: Gede Emese és Hartmann András

Bár én magam is külföldön élek, de gyerekkel elképzelhetetlennek tartom, hogy időről időre átcuccolunk egy másik országba. Kiknek való ez az életforma?

G. E.: Az biztos, hogy gyerekkel sokkal nehezebb ezt az életformát megvalósítani. Utazásaink alatt ugyan találkoztunk olyan családokkal, akik így élnek, de nem ez az általános. Szerintem azoknak való az életforma, akik már tudják, mit szeretnének az élettől, mi a fontos számukra, és ismerik a prioritásaikat. Fontos, hogy nagyon erős legyen az alkalmazkodó képességed, hogy ne hiányozzon a kedvenc bögréd, vagy öt pólóval akár egy évig is kibírd az úton. Az én „otthonom” egy 55 literes és egy kisebb hátizsák. Ami ezekbe belefér, annyi van és kész. Erre lehet tudatosan készülni, például leszokni a parfümről vagy okos megoldásokat találni mindenféle felmerülő problémára. Sosem voltam igazán az a nagyon „csajos” nő, aki szempillaspirál nélkül nem megy ki az utcára, de

eleinte még nekem is fura volt, hogy a ruhatáram összesen tizenkét darabból áll az alsóneműket nem számítva.

H. A.: Kell egyfajta lelki beállítottság is ahhoz, hogy az egyetlen állandóság körülötted a folyamatos változás legyen. Nem kell feltétlenül nonkonformistának lenni, de az biztos, hogy sok lemondással is jár. Eleinte mi is inkább hátizsákos turisták voltunk. Általában négy-öt napot töltöttünk egy városban, majd összepakoltunk, buszra ültünk, és újra ismeretlen utcákon bóklásztunk négy-öt napig. Aztán eljött egy pont, amikor lassítottunk a tempón. Azt figyeltük meg, hogy nagyon elfáradtunk, amikor két hétnél kevesebb ideig maradtunk ugyanazon a helyen, és ezt hónapokon keresztül csináltuk. Be kellett látnunk, hogy nekünk ez az életünk, és nem tudunk egyfolytában turisták lenni, miközben néha napi tíz-tizenkét órát is dolgozunk.

És egyfajta anyagi biztonság is szükséges a folyamatos vándorláshoz.

H. A.: Csak annyira szükséges az anyagi biztonság ehhez az életformához, mint bármelyik másikhoz. Mi sem vagyunk milliomosok, megpróbálunk spórolni és költséghatékonyan utazni. Például Közép-Amerikában Panamától Nicaraguáig busszal utaztunk. A vízumokat is próbáljuk optimálisan kihasználni. Ha repülünk, akkor időben elkezdjük nézegetni az útvonalakat, hogy jobb árakat találjunk, akár több átszállással is. Általában a lakhatás a legnagyobb költség, de többnyire ez is megoldható low-budget alapon, csak meg kell találni a megfelelő forrásokat – és itt főleg információkra gondolok. Ezek mind hozzásegítenek ahhoz, hogy jó ár-érték arányon találj megfelelő szállást. Egy példa: nagyjából ugyanannyiért lehet bérelni Nicaraguában egy úszómedencés apartmant, mint Budapesten egy másfél szobás lakást a belvárosban.

G. E.: Természetesen kell a bevételi oldal is, 2020 óta építjük az Xpat Consulting nevű vállalkozásunkat, ami a külföldre költöző vagy ott élő magyarok számára nyújt támogatást, és száz százalékban online dolgozunk. De a kiadási oldal is fontos: nem tartunk fenn autót, sem lakást, nem kell fizetni a rezsit, nem költünk bútorokra, háztartási cikkekre.

Hogyan kell elképzelni nálatok egy-egy országváltást? Egyszer csak jön az érzés, hogy elég volt, menjünk máshová, vagy előre megterveztek egy időszakot? 

G. E.: Általában a kontinenst szoktuk előre megtervezni, hogy azon belül mely országok érdekelnek bennünket.

Mintegy öt-hat ország fér bele egy évbe.

Azt is átgondoljuk, hogy nagyjából mennyi ideig szeretnénk ott lenni – tíz százalék ráhagyással általában tartjuk is a menetrendet. A Covid azonban megtanított bennünket arra, hogy A-tól Z-ig nem lehet mindent előre kigondolni. Akkor zöldfülűként, másfél évig tartó alapos kutatás után terveztük meg az egyéves dél-kelet ázsiai utunkat. El is indultunk 2020 januárjában, ám márciusban megfogott a járvány Vietnámban. Gondolhatod, milyen rosszul érintett, hogy másfél évnyi tervezés ment a kukába, de beláttuk, tovább kell lépnünk. Azóta inkább csak körvonalakat rajzolunk a virtuális térképre, és arra fókuszálunk, hogy az első országba érkezzünk meg. 

H. A.: Nehéz ezt megfogalmazni, mert nem arról van szó, hogy ráununk egy országra, de tényleg szokott jönni egy olyan érzés, hogy „eljött az idő, induljunk tovább”. Egymás között sokszor beszélünk álmokról, hogy hova kellene még utazni, majd ezeket az álmokat néha meg is valósítjuk. Általában két-három hónapra tervezünk előre. Sok tényező van, amiket mérlegelni szoktunk: milyen drága az adott ország, hogyan lehet odajutni, onnan hova lehet egyszerűen továbbmenni, valamint számítanak a nyelvismereti és a vízumkérdések is. Meghallgatjuk a többi utazót, így gyűjtünk ismereteket, hogy milyenek a helyiek, mire kell felkészülni. A többi jön menet közben.

Merre jártatok az elmúlt évben?

H. A.: Éppen egy éve értünk vissza a 14 hónapos latin-amerikai utunkról, és kezdtük meg a következő körutat, amely alatt tíz országban fordultunk meg. Egy európai ösztöndíj miatt Jeruzsálemben töltöttünk három hónapot, majd egy hónapig Jordániában voltunk, ott is karácsonyoztunk. Utána rövidebb időszakok következtek, Cipruson, Görögországban, Albániában, majd Montenegróban két és fél hónap. Utána hazajöttünk egy hónapra, és május óta az európai mediterrán térségben tartózkodunk. Portugáliával kezdtük, átmentünk Dél-Franciaországba, onnan le Valenciába, Spanyolországba, és most egészen novemberig itt vagyunk Szicíliában. 

Most őszintén, hány bőröndbe lehet egy életet becsomagolni? 

G. E.: Két strapabíró, 55 és 75 literes hátizsákba és két kisebb, laptoptartós hátizsákba. Ennyire van szükségünk. Latin-Amerikában még rajtam lógott az ukulelém is, de ma már kétszer meggondolom, vigyem-e magammal. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet. Ha valami mégis hiányozna, beszerezzük útközben.  

H. A.: Az első bepakolást ténylegesen egy évig terveztük. A ruháktól, gyógyszereken és kis méretű fejlámpákon keresztül az utolsó fülpiszkálóig mindent átgondoltunk. Útközben viszont ráébredtünk arra, hogy pár speciális dolgon kívül szinte mindent be lehet szerezni a helyszínen. Tehát jó felkészültnek lenni, de ha jön egy esősebb időszak, és nincs esernyőd, azt mindenhol meg lehet venni. Ha meg valami nem férne be, el lehet ajándékozni,

mi is kaptunk ezt-azt útközben más utazóktól.

Néha kívülről meglepő dolgok is vannak nálunk: mivel otthon főzünk, és Latin-Amerikában szinte sehol nem volt megfelelő méretű edény a szállásokon, az út elején beszereztünk egy kis lábast is. Minden bepakolásnál elmondtuk, hogy „ez innen nem jön tovább”, aztán valahogy mégis mindig befért.

Hogyan kezdődött nálatok ez az egész?

G. E.: Luxemburgban éltünk, tökéletes állással, tökéletes lakásban, de valahogy nem találtuk a helyünket. Kiégtünk. Aztán jött egy ötnapos marokkói út, ahol egy nemzetközi közösség mellett rájöttünk, hogyan is szeretnénk élni. Mindenki utazó volt, közvetlen, barátságos és nyitott a másikra. Ez az élmény annyira meghatározta a továbbiakat, hogy eldöntöttük, egy évre nekivágunk Ázsiának. Furcsán néztek az emberek, hogy miért hagyunk ott mindent, amit elértünk, de a mentális egészségünket sokkal fontosabbnak tartottuk, mint a pénztárcánk vastagságát. Akkor csak egy évre terveztük ezt, aztán az életmóddal járó szabadság – az összes nehézségével együtt is –, valahogy utat talált az életünkbe.

Az ember az átélt tapasztalatok hatására soha nem lesz már az, aki egykor volt. Ti mit kaptatok ettől az életformától? 

G. E.: Sok olyan élményt, amiről csak álmodtunk azelőtt. Én amióta csak az eszemet tudom, külföld-mániás voltam. Míg más a Cartoon Networköt nézte tízévesen, én a Travel TV csatornára kapcsoltam, és egy kis füzetbe írtam az országlistát, amelyeket felnőttként meg szeretnék látogatni. Aztán egyszer csak eljött az a pillanat, hogy a Costa Rica-i bungalónk melletti bokorban, egy méterre a verandánktól volt egy lajhár. Mi egész nap őt csodáltuk. Kambodzsában a fluoreszkáló planktonoktól kékre festett Indiai-óceánban álltunk szótlanul, letörölhetetlen mosollyal az arcunkon. Úgyhogy igen, az utazás más emberré tesz, hiszen akarva-akaratlanul változunk.

H. A.: Engem mindig is az emberek érdekeltek az utazásban. A megélt találkozások és beszélgetések abban segítettek, hogy teljesebben lássam a világot. Összességében azt gondolom magunkról,

digitálisan ugyan felgyorsultunk, de az életritmusunk lelassult.

A saját időbeosztásunk mellett több időnk lett megélni a hétköznapokat is. Ez akkor vált igazán szembetűnővé, mikor visszaérkeztünk Európába, és újra találkoztunk az itteni sebességgel.

Egy.hu: Mit üzentek azoknak, akik egyelőre csak irigykedve nézik a tengerparton készült fotókat a digitális nomádokról?

G. E.: Azt, hogy ne legyenek irigyek – nevet. Ez az életmód nem mindenkinek való. Először mindenki ismerje meg a saját prioritásait, próbáljon reális képet festeni arról, tényleg akarná-e, bírná-e ezt. Így könnyebb lesz az átszokás, ha esetleg úgy döntenek, hogy belevágnak. 

H. A.: Sokszor halljuk a megjegyzést, „ti olyan szerencsések vagytok”. Ez nem szerencse kérdése, rengeteget teszünk azért, hogy ezt a létformát fenn tudjuk tartani. Beszéltünk a lemondásokról: nincs „normális” életünk, állandó munkahelyünk fix fizetéssel és fizetett szabadsággal, nincs állandó lakcímünk, a hátizsákunk az otthonunk, és nagy bánatunkra még egy kutyánk sem lehet, mert őt nem tennénk ki az állandó utazásnak. Ez nem panaszkodás, hanem egy döntés, amit meghoztunk és kitartunk mellette. Egyelőre még mindig sokkal nagyobb értéknek érezzük a szabadságot és a rengeteg élményt, minthogy egy helyen tábort verjünk és mindig csak a következő nyaralást várjuk. Majd öregkorunkban lesz időnk a verandán ülni a két tacskónkkal, és visszaemlékezni erre az időszakra, miközben bámuljuk a napnyugtát. De ez is csak egy olyan kép, mint amivel indítottunk, nem igaz?

A fényképek Gede Emese és Hartmann András tulajdonát képezik.

Ajánljuk még:

Itt varázsigékkel óv a táj: járjuk be az Őrséget!

Természet és történelem. Mély erdők, simogató rétek, madárdal és fénylő csillagok. Érintetlen táj, egyszerű, hagyományos ételek. Sorolhatnám még, mi mindent rejt hazánk nyugati széle, az Őrség. El kell menni ide, egyedül vagy gyerekekkel, gyalogszerrel vagy két keréken, lelassulni vagy élményeket gyűjteni – vagy csak azért, hogy elvarázsolódjunk.