Férfibarátok, akikért csak hálásnak lehet lenni

Valószínűleg mindenkinek ismerős az a forgatókönyv, amiben fiú és lány között mindent kibírni látszó barátság születik, majd körülbelül a film tizedik percében (de talán hamarabb) kiderül, hogy az egyikük nagyon is szerelmes a másikba. Aztán miután végigkövettük a hős szerelmes bánatát, végighallgattuk vele az összes Taylor Swift-dalt, amit bele lehet sűríteni másfél órába, a másik fél is rádöbben, hogy mindvégig viszontszerette a barátot. Együtt elhajóznak/elautóznak/elrepülnek a naplementébe. Így a piacos Marika néni mellett, úgy tűnik, már Hollywood is azt akarja a szánkba rágni, hogy fiú és lány között csupán barátság márpedig nem létezik, mert a vége vagy csúf elválás vagy házasság lesz.

Bár nagyon állást akartam foglalni, létezik-e fiú és lány között barátság, minél többet foglalkoztam a témával, annál inkább megbizonyosodtam róla: e kérdésben is a két szélsőség között bontok sátrat. Az érdeklődésemnek persze jó alapja volt. Jómagam is részese voltam már fiú- lány barátságnak, és előfordult az a variáció is, hogy több lett a dologból barátságnál, és én is el kellett gondoljak azon, hogy ezek a kapcsolatok miként működhetnek. 

Anno a nyári szüneteket többnyire fiúbanda társaságában töltöttem, mivel a barátnőim nagy része ezekben a hónapokban valamelyik távolabb élő rokonnál időzött. Megtanultam velük fára mászni, aztán leugrani róla, erődöket építettünk, fociztunk, és igazán büszke voltam rá, amikor beválasztottak engem is a „te jöhetsz velünk, mert te nem hisztizel mindenért”-lányok csapatába. Közben otthon bekerült egy-egy autó is a játékok közé, és életem egyik legszebb napjának tűnt, amikor az egyik rokonunktól megkaptam a hőn áhított kis piros járgányt, zöld garázzsal. Jogosítványom továbbra sincs, de a kisautók iránti rajongásom nem csillapodott, azóta már kisebb gyűjteményem van, ami időről időre bővül.

Később is, azóta is helye van az életemben a másik nemmel kötött barátságoknak. Talán nem találkozok a fiúkkal, mára már helyesebben mondva: férfiakkal olyan gyakran, mint a barátnőkkel, nem cseverésszük végig a napot kisebb megszakításokkal, mégis egyértelműen jelen vagyunk egymás életében. És időről időre hálát adok ezekért a barátságokért, mert jónéhány olyan dolog van, amit a másik nem tagjaitól tanultam, amivel ők gazdagítják az életemet. Például:

1. Köretmentes igazmondás

Olyan tükröt tudnak tartani, amit a nők ritkán. Bár néha nem a legszívetmelengetőbb minden kertelés nélkül azt hallani, hogy rossz döntést hoztam, de így legalább hamarabb eljutunk a megoldásig, amiben szintén partnerek, ha a segítségüket kérem. És többnyire csak akkor. Vagyis kérni kell, aztán tudni elfogadni. De nem kell plusz köröket futni, elutasítani azt a támogatást, amire valójában éppen nincs is szükségünk.

2. Két lábbal állnak a földön

Talán pont azért, mert kevesebb férfi van az életemben, aki vállon veregetne, mint ahány nő, sokkal jobban esik, amikor a fiúbarátoktól kapom az elismerést, dicséretet. Ha épp összedőlő félben van az életem, valamiért még mindig őket hívom először, és kérem ki a véleményüket. Azzal a racionális gondolkodással, amivel néha ki tudnak kergetni a világból, máskor pont abban tudnak segíteni, hogy pontra tegyem, mennyire is baj valójában az, ami szerintem épp a veszedelem és a kárhozat felé sodor.

3. Bajtársiasság és egymás támogatása

A gimis osztályunkban hamar helyet foglalhattam az egyik hangos hátsó sarokban, egyik osztálytársnőm pedig a másikban, azzal az utasítással, hogy tartsunk rendet tanórákon. Jó poénnak ígérkezett, és felejthetetlen élményként tartom számon azóta is azt a három évet, amit abban a társaságban töltöttem.

Egyik alkalommal lábnyom került a frissen festett falra, majd labda repítette ki az ablakot, aminek a hangjától csak az eset visszhangja volt nagyobb. Megegyeztünk, hogy a tettes kilétét nem fedjük fel mások előtt, amikor kiderül, márpedig a téli hidegben ez nem tartott soká. Többféleképpen próbáltak hatni ránk, majd azzal zsarolták a fiúkat, hogy minket, lányokat tesznek felelőssé, ha nem jelentkezik a tettes. Az igazságérzetük nem engedte volna, hogy mi vigyük el a balhét, a mi oldalunkat pedig igazán fúrta a kíváncsiság, hogy milyen lehet egy fegyelmi. Végül közöltük a mi álláspontunkat: tudjuk, ki volt, de nem mondjuk el, inkább kifizetjük együtt a keletkezett kárt. A zsebpénzünk végül megmaradt, mert mindig van valaki a társaságban, akinek az apja egy olyan emberrel dolgozik együtt, akinek a sógora unokatestvérénél pont van egy felesleges ablaküveg, amit nekünk adna, és valahonnan mindig kerül egy kis fehér mész a falra. Másnap úgy mentünk fel a lépcsőn, ahogy Ross új kanapéját próbálták felcipelni az emeletre, a Jóbarátok egyik epizódjában, de az üveg megérkezett, a karbantartó pedig intézte a továbbiakat.

Bár mindenhonnan azt zúdítják ránk, hogy ne foglalkozzunk mással, csak magunkkal, hisz a világ sem foglalkozik velünk, mégis megtanultam tőlük, hogy együtt sokkal könnyebb átvészelni a bajt is, és az egyéni haszonért nem bedobható egy barátság. Ezt pedig a fiúk valami elképesztő minőségben képesek művelni. És igenis azt gondolom:

a női szolidaritásban utat keresők tanulhatnak egy-egy gimis fiúközösségtől.

4. Zenei kultúra

A lejátszási listám egész hajmeresztő mutatványokat produkál olykor, ahogy váltja a különböző stílusú zenéket. Humán osztályba jártam a középiskolában, intenzív német csoportba, és az angol volt a második idegen nyelvem. Sokszor volt az a feladat mindkét nyelv esetében, hogy szabadon választott szövegeket fordítsunk, hogy gyarapodjon a szókincsünk. Míg én próbáltam mindig valamilyen okosságot fordítani, addig a fiúk dalszövegeket hoztak. Így történt, hogy egyik alkalommal, amikor elfelejtettem szöveget nyomtatni magamnak, szóltam, hogy hozzanak nekem is valamit. Ekkor fordítottam le a Brain Damage szövegét, és a The Dark Side of the Moon azóta is a kedvenc Pink Floyd-albumom. De általuk ismertem és szerettem meg többek közt a The Beatles, az Oasis, a The Doors szövegeit, majd később rájöttem, hogy ezek zeneként is jól szólnak.

5. Minden vicc jó, amin kacagni tudok

Kinőve a Mórickás és Pistikés viccek korszakából, nagy rajongója lettem a favicceknek, szóvicceknek, és egyéb mémeknek. Az, hogy van, akikkel megosszam őket, nemcsak a felszabadult nővéreimet tölti el boldogsággal, de engem is. Jó, hogy vannak olyan emberek körülöttem, akik nemcsak értékelik a humort, de legtöbbször még tesznek is hozzá. Így már nem gondolom, hogy rossz vicceim vannak, csak a megfelelő helyen kell elsütni őket, mértékkel adagolva. Mert nem gondolom, hogy humorosabbak a férfiak a nőknél, de van egyfajta morbidság bennük, ami ilyenkor jól jön – nem finomkodják el a dolgok sava-borsát, és éppen ezért jó velük viccelődni.

Hosszú listát tudnék írni arról is, hogy miért létezhet barátság a két nem között, és melyek azok a helyzetek, amikor el kell búcsúzni ettől az illúziótól. De ha körülnézek a baráti társaságaimon, számos olyan férfi is helyet foglal bennük, akikre felnézek, akikre büszke vagyok, akiktől mindig tanulok valamit, akiknek a társaságában felszabadultan tudok kacagni, és merek rossz passzba lenni, és akiktől ha meg kellene váljak, mert egyáltalán nem létezhetne barátság a két nem között, a világom szegényebb lenne.