Ez a magyar család Afrikában érzi magát otthon, de az egész világot bejárja!

Honnan ered az utazások iránti lelkesedésed?

Könnyen lehet, hogy még gyerekkoromból, mert akkor is sokat utazunk édesanyámmal, igaz, akkor még csak többnyire országon belül, de minden nyáron voltunk a jugoszláv tengerparton is. A családom szétszóródva él, az akkori Csehszlovákiától Németországon át Kanadáig, és mindig nálunk volt az éves rokoni találkozó. Olyankor mindig rengeteg színes történetet hallottam, sok érdekes embert láttam és izgalmas ajándékokat kaptam, például Nutellakrémet, ami akkoriban nálunk még nem létezett. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert 78-ban nyolcévesen a Kanadában élő nagybátyámnál tölthettem a nyarat a nagymamámmal. Rettentően élveztem az unokatesóim társaságát és azt, hogy belepillanthattam egy egészen más világba, láthattam olyan természeti csodákat, mint amilyen a Niagara vízesés. Aztán 13 évesen újra megnézhettem, és azt hiszem, akkor fertőződtem meg végérvényesem.

Férjet is Kanadában találtál még egyetemistaként, de közben te mindvégig Afrikába vágytál?

Amióta csak emlékszem, teljesen odavagyok érte. A pontos okát nem tudom, csak annyit, hogy az Elza kölykei című könyv olvasása elindított bennem egy lavinát, és onnantól kezdve mindent elolvastam, ami Afrikáról szólt. Az állatszeretet is megvolt bennem mindig; Afrikával összekapcsolódva a végtelen szavannák élővilága és szabadsága iránti szerelem lett belőle. Ezért lettem biológus is, az etológia nagyon vonzott, azon belül is mindig Afrika felé kacsintgattam, ahova végül a szakdolgozatom írásakor jutottam el. De már tizennégy évesen szuahéliül tanultam: felkerestem a Kőrösi Csoma Sándor intézetet, hogy felkészült legyek, ha majd eljutok a vágyott helyszínre (Kenya-Tanzánia-Uganda), amit egyébként csak tavaly láthattam először.

 

Az egyetemet még itthon kezdtem el, majd Kanadában folytattam, ott ismerkedtem meg a férjemmel 89-ben, aki előző évben járt Magyarországon, és annyira tetszett neki, hogy az egyetem elvégzése és az esküvőnk után hazaköltöztünk. A pretoriai egyetemen találtam magamnak alkalmas szakvezetőt, így jutottam ki három hónapra a Dél-Afrikai Köztársaságba – a természetvédelmi területek és a körülötte élő törzsek kapcsolatával foglalkoztam –, csodálatos volt, gyerekkori álmom vált ezzel valóra. Végül a férjemet is sikerült megfertőznöm, így végül ő is ott végezte el a PhD-ét, majd visszamentünk egy, aztán két kisgyerekkel is; összesen három évet éltünk ott. Közben persze időnként Kanadában meglátogattunk a rokonainkat, és Európában is sokat utazgattunk, gyerekekkel is.

Ehhez azért kell egy erre nyitott élettárs is, igaz?

Az utazósdi motorja a családban kétségkívül én vagyok, de a férjem mindenhová lelkesen jön velem, velünk. Tény, hogy a világutazáshoz kell egy olyan partner, aki hajlandó egy játszótéri csúszda alatt, a tengerparton hálózsákban vagy a vonaton akár a csomagtartóban is aludni, ha ott ér az éjszaka. Ezen kalandok nagy részére egyébként akkor került sor, amikor hazaköltözve mindenünket eladtuk, és két hátizsákkal fél év alatt körbeutaztuk a világot: Indiával kezdtük, 10 nap után Nepálban tettünk egy hat napos túrát, következett Bangkok és Tájföld, majd Malajzia, Indonézia és Ausztrália – utóbbit két hónapig jártuk, aztán Új-Zéland, Hawaii, Fidzsi-szigetek, végül Kanada. Ezeket azért tudom gondolkodás nélkül felsorolni, mert mostanában gyakran visszanézzük a gyerekekkel az akkor készült diákat; kiskorukban nem érdekelte őket annyira, de mostanában kérik, hogy meséljünk. Naplót is vezettünk; mindketten írtunk, és most érdekes visszaolvasni, ki hogy látta anno a világot.

 

Ami a gyerekeimet illeti, ebbe nőttek bele, mindhárman szeretnek utazni, de nem egyformán. A lányom például kifejezetten szereti tudni mikor, hova és hogyan megyünk, a kisebbik fiam pedig mindig szeretné tudni, pontosan hány kilométert teszünk majd meg. De abban ők is lazák, ha például a földön kell elaludni, szóval bírják a strapát, de nem biztos, hogy maguktól is azt választanák. Lehet, hogy kicsit sokat nyösztettük őket Afrikában... Bár amikor megkérdeztem tőlük, hogy mi volt a legjobb, illetve legrosszabb úti élményük, mindhárman az afrikai évekből említették a legjobb sztorikat, a legrosszabbon pedig hosszasan kellett gondolkodniuk.

Milyen volt európai kisgyermekes családként ott élni? Sosem voltak nehéz pillanataid, anyaként sem?

Amikor legelőször költöztünk ki az egy- és hároméves gyermekkel egy évre, a férjem előrement szállást foglalni, és egy térképen nem látható kis faluban lévő kollégiumi szállást talált. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy az előző lakóknak eszük ágában sincs elmenni onnan... és mi ott álltunk a két picivel tető nélkül. Végül befogadott minket egy közeli park közepén egy ismerős a házába – nagyon szép volt, állatok mindenütt, de a legközelebbi orvos 80 km-re... Persze, hogy betegek lettek a gyerekek, az innen odahurcolt bárányhimlő tört ki rajtuk. Áram és meleg víz csak meseszerűen: hol volt, hol nem volt... Emlékszem arra az éjszakára, amikor – miután egész nap már mindenféle bogarakat megkóstoltak a gyerekeim, és már az is megviselt – a 14 hónapos, 40 fokos lázzal küzdő gyerekembe zseblámpa fényénél próbálom beleszuszakolni a 35 fokban megolvadt lázkúpot... Akkor feltettem magamnak a kérdést: biztosan akarom én ezt?... De ez volt a mélypont, onnan már indultunk felfelé: a gyerek meggyógyult, a lakók elköltöztek, minden szépen kialakult.

Arra is nagyon emlékszem, amikor az első madárpókot megláttam az ajtónk előtt...

Aztán őket is megszoktam, ahogy minden mást is. Abban a pici faluban, ahol mi laktunk, két százaléknyi fehér ember élt. Régi álom vált valóra, sokat kellett várnom rá – de azt gondolom, ha valamit nagyon akar az ember, akkor előbb-utóbb sikerülni fog neki, bár lehet, hogy hegyeket kell megmozgatnia érte. Az afrikai naplóm részletei egyébként olvashatóak a honlapomon is.

 

És hogyan lettél utazási tanácsadó?

A barátok egyre gyakrabban kérték, javasoljak nekik is úticélokat, szóljunk ha legközelebb megyünk, adjak jó szállás- és látnivalótippeket – így elkezdtem ad hoc módon utazásokat szervezni. Akkor jött az ötlet, hogy érdemes lenne elvégezni egy olyan tanfolyamot, ami éppen erről szól: ha valaki nem akar csoportos utazáson részt venni, mert annál több szabadságra vágyik, de nincs kedve, ideje a netet bújni napokig, hogy megszervezze, akkor felkér erre egy utazási tanácsadót. A tanfolyam hasznos volt, én pedig nagyon lelkes vagyok, mert olyan érzésem van, mintha én is utaznék velük.

Pár utat sikerült is jól megszerveznem, és már vártam, hogy az üzlet beinduljon, de aztán jött a Covid. Azalatt nem tudtam és nem is mertem ezzel foglalkozni; most is csak óvatosan, mert bármikor változhatnak az egészségügyi szabályok, repülőjáratokat törölhetnek... Egyébként épp egy izlandi utazást szervezek, amit karácsonyi ajándéknak szánnak, és egy Amalfi-parti kiruccanást, amit egy hölgy adna férjének születésnapi ajándékként, és alakul egy afrikai szafari terve is.

Amikor utazásokat szervezel, honnan tájékozódsz?

Utánaolvasok az interneten, rengeteg utazós csoportban vagyok benne, de állandóan jegyzetelek is, mindenkit kikérdezek, aki körülöttem bárhová utazik, és persze a saját tapasztalataimat is felhasználom. És természetesen felveszem a kapcsolatot a szállodákkal, repterekkel, különösen akkor, ha személyes igények vannak. Nemrég egy 82 évesen hölgynek szerveztem meg az utazását Amerikába; ő a kora okán az átszállások miatt aggódott, annak alaposan utánajártam, hogy könnyebbé, biztonságosabbá tegyem a hosszú utazását.

 

Mi többnyire hátizsákos-kempingezős utazók vagyunk, de nemcsak ilyeneket szervezek, az izlandi például inkább a másik véglethez közelít, a teljes ellátást és részletes programleírásokat kérték – tehát igény szerint dolgozom. Amikor magunknak szervezek, akkor kevésbé feszes a program. Van Afrikában egy mondás: „Semmi nem úgy lesz, ahogy el van tervezve, de minden meg fog oldódni”. Valahogy eszerint élünk és utazunk mi is. A nyáron például egy lakóautós körúton voltunk, Montenegróban és Albániában – csodálatos volt, különösen az északi részen, ahol megtettünk egy 17 km-es túrát egy havas hágón a nyár közepén. Az albán hegyek legalább olyan gyönyörűek, mint a svájciak, ráadásul az albánok kevésbé szabályozott életmód szerint élnek, amit én sokkal jobban szeretek. A nyugati utazásokat részletesen meg lehet szervezni,

de Kelet felé már kevésbé, ott már nem működnek óramű pontossággal a dolgok.

Nyilván oda is kell egy konkrét elképzelés, egy terv, de nem kell és nem is lehet mindent percre pontosan kiszámítani. Az izlandi és az Amalfi-parti utazásnál még a buszmenetrendet is megadom, szokott is működni. Kelet felé sokkal több rugalmasság kell, de szerintem épp ezért sokkal izgalmasabb...

Mint a tavalyi 50. születésnapi ajándékod?

Az nekem egy igazi csúcs-történet, hiszen megmászhattam a Kenya-hegyet! Volt ott rosszullét, kínlódás, mégis olyan fantasztikus élmény, amiből azóta is élek. 2020. februárjában, még épp a Covid előtt, a férjem egy konferenciára utazott és én is vele mehettem. Gondoltam, nem ülök és várok rá, elmentem mászni; nem egyedül, vezetővel.

 

Azt hiszem, részben az erőfeszítéstől volt fantasztikus: nagyon jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, ennyi idősen is, pedig a csúcsmászás előtti éjszaka hánytam is, fejem is fájt, és 3:30-kor, amikor indultunk felfelé, alig éltem. Előtte három napig gyönyörű tájakon jártunk a hegyoldalban, gyalog, lassan, csöndben, igazán átélhetően… Lefelé viszont a vezetőm hanyatt esett, bevágta a fejét, szédült... Végül a túrabotommal sikerült lejönnie, de annak végéről elhagyta a gumit valahol a hegyen, így az ott is maradt mementóként tőlem...

Visszatérve a járványra, honnan jött a karantén-utazás ötlete?

Volt egy nagy skóciai utazási tervünk a nyárra, de a Covid azt is eltörölte. Erre azt mondtuk, nehogy már ne utazhassunk, szervezzünk magunknak online utazásokat. Az első utunk természetesen Afrikába vezetett, a család együtt találta ki a részleteket, s közben sokat nosztalgiáztunk az ott töltött időkről, valós élményekről. Azzal kezdtük, hogy nézzünk meg egy videót, majd öltözzünk fel úgy, ahogy ott lennénk öltözve. A lányom barátja a WizzAirnél volt utaskísérő, tőle kértünk fiktív jegyeket. Egyik ötlet hozta a másikat: legyen olyan vacsora, amit ott ennénk, és nézzük meg, ki mit tud az országról – így jött a kvíz ötlete. Aki megnyerte, kiválaszthatta a következő úticélt. A kézműveskedést meg azért találtuk ki, hogy ne végig a képernyő előtt üljünk. Így mindenki megtalálhatja a maga kedvenc részét a közös utazás során.

Engem is meglepett, hogy a gyerekek mennyire élvezték. Volt vele munka, de a család is besegített, és amikor vége lett, hamarosan kérdezgetni kezdték, mikor megyünk újra. Sőt, nemrég elkezdték újra emlegetni; annak ellenére, hogy nyáron valóságosan is utaztunk. De van a tarsolyunkban még néhány tartalék karantén-úticél, úgyhogy ha beköszönt a hideg ősz, hamarosan újra nekiállunk az online utazásoknak is.

Hogyan került az ötlet a nyilvánosság elé és milyen volt a fogadtatása?

Nagyjából ugyanúgy, ahogy az utazásszervezés esetén. Először magunknak készítettem, de amikor elmeséltem a barátainknak, milyen jót utaztunk online, akkor jött az ötlet, hogy csináljunk belőle másoknak is, ha már utazási tanácsadó vagyok, de utazást most nem tudok szervezni.

Először nagyon jól beindult, sokat vették. Sajnos csak kevesen adtak visszajelzést, de azok mindig pozitívak voltak. Szerintem azért volt ekkora sikere, mert ugyan

a karantén alatt nagyon sok időt töltöttek egy fedél alatt a családok, de nem feltétlenül voltak igazán együtt.

Sőt, néha egymás agyára is mentek, de egy ilyen utazás olyan közös élményt adhatott a ház falain belül, amit mindannyian élveztek. És nemcsak nagyobb családok, baráti társaságok; nekünk egygyermekes család, sőt egy pár is visszajelezte, hogy csak hárman, illetve ketten utaztak, és milyen jó volt. És nem kell, hogy minden része egyformán tetsszen mindenkinek; az egyik fiam volt, hogy nem volt hajlandó kézműveskedni, a másik viszont örömmel vetette bele magát, de mégis együtt voltunk. 

Az is fontos, hogy egy pénztárca- és környezetkímélő utazási lehetőségről van szó. Sokan vannak, akik szeretnének utazni, de például anyagi vagy egészségügyi okból nem tudnak eljutni messzi tájakra, helyszínekre; számukra ez egy jó lehetőség arra, hogy jobban megismerkedjenek egy-egy távoli országgal. Persze tudom, tele a YouTube szebbnél szebb dokumentumfilmekkel, de ezek a csomagok nemcsak ezt nyújtják, hanem egész kis estét lehet a segítségükkel kialakítani. Készítettünk egy járvánnyal kapcsolatos ingyenes kvízt is, arra is több pozitív visszajelzést kaptunk.

Van igény a folytatásra? És neked vannak ezzel kapcsolatos terveid?

Úgy tűnik, igen. Bár karantén-utazásnak hívjuk őket, de a karantén után is jól jöhetnek, épp az előbb említett okok miatt. És azért is, mert egyelőre a valós utazások közül még mindig sok a bizonytalanság. Nyáron ugyan a honlap is kissé leállt, de hamarosan elkezdtem újra feltölteni az újabb úticélokat, terveim szerint kéthetente. Közben elkészült az angol verzió is, a kanadai unokatesók javaslatára, azt is folyamatosan bővíteni kellene.

És azon is gondolkodom, hogy az utazások szerkezetén is változtatni kellene egy kicsit. Ugyanis a visszajelzésekből az is lejött, hogy ez nagyon klassz, de csak egy bizonyos célcsoportnak. Mert ha komolyan vesszük, akkor elég sok rákészülést igényel, például alapanyagokat beszerezni a főzéshez, eszközöket a kézműveskedéshez, azokat elkészíteni, stb. Egy igazán mozgalmas estét meg lehet így szervezni, de azért rá kell készülni, és erre nem mindenkinek van ideje, kedve. 

Fotók: Anthony Réka