„Elvileg élmény belekóstolni az újba. Gyakorlatilag meg néha azt tanulod újra, hogy a boszorkánytól félni kell” – Workshop-tapasztalataink

Egyértelmű, hogy a végtelen kíváncsiság hajt, hogy kipróbáljam magam bonbonkészítőként, szappangyártóként vagy éppen gyöngyös ékszerészként, és ahogy a legváltozatosabb sportok táján tettem egy kört, éppúgy elmentem arctornára is. Persze egy tanfolyamtól vagy workshoptól még nem válok szakértővé, és néhány alkalom arctornától nem marad tartósan üde az arcom, mert gyakorlat teszi a mestert, de

élmény belekóstolni az újba. Elvileg.

Gyakorlatilag meg a workshopok esetében a szervezőtől függ, hogy mit ad át, és mennyire vonja be a résztvevőket. 

Körültekintően kell válogatni a foglalkozások között, hogy ne fussunk bele olyan tanfolyamokba, amelyről aztán hiányérzettel vagy egyenesen rossz érzésekkel térünk haza. Én szeretek olvasni az oktatókról, megnézni a korábbi tanfolyamairól, workshopjairól írt véleményeket – nemcsak a saját oldalán, hanem az internetes kereső és a közösségi oldalak segítségével is. Szeretem megismerni a helyszínt is, ahol eltöltöm majd az időmet, amennyire csak lehet. Mindig utánanézek az adott alkalom tematikájának is, hátha nem is pont arról szól, amit a címben ígér. Időbe – és néhány rosszul elsült eseménybe – telt, mire rájöttem, hogy nem lehet csak a téma kedvéért, minden információ nélkül lecsapni egy műhelyfoglalkozásra.

Az eddigi kedvenc workshopomon csokibonbonokat készítettünk karácsony előtt. Együtt olvasztottunk csokoládét, miközben megtanultuk, melyik csokit (a fehéret, a tej- és étcsokoládét) milyen hőfokra kell melegíteni, hogy dolgozni tudjunk vele. Az illatos, folyós csokoládét bonbonformákba mertük és fejre fordítva ütögettük ki a felesleget, hogy ne legyen vastag a bonbonok kérge. A kiütögetett csoki sem veszett kárba, hiszen a márványpulton tovább lehetett dolgozni vele, ahogy egy spaklival mozgattuk jobbról balra és vissza. A bonbonformákat hamar betettük a meghatározott hőfokon duruzsoló hűtőbe, mert akkor tud szép fényes lenni a bonbon, ha hirtelen hűl le a csokoládé. Elkészítettük a karácsonyi fűszeres, krokkantos, trüffeles és passiógyümölcsös töltelékeket, és mire megvoltunk velük, már tölthettük is a zsákokból a saját formáinkba. Visszakerültek a hűtőbe egy kicsit, és közben bepillantást kaptunk a kakaóbab csokoládévá válásába. Már csak a talpak következtek még egy kis dermesztéssel, és végezetül a díszítés. Úgy emlékszem, többféle lehetőséget is kaptunk, de engem csak a leheletnyi aranypor hozott lázba, amit aprócska ecsettel vittem fel néhány bonbonomra. Otthon arany csillagokkal díszített lila dobozokat készítettem kartonból, és a közeli családtagjaimat egy-egy doboz bonbonnal ajándékoztam meg. Van, aki a mai napig emlegeti, és terelne, hogy váltsak szakmát. Megérte egy minőségi foglalkozással kezdeni a felnőttkori „szakkörözést”, mert kedvem támadt elmenni egy következőre is.

Itt rögtön az élményspektrum másik végét ismertem meg: belefutottam egy rémes szappankészítő műhelybe, amit egy dohos pincében tartott egy meglehetősen unszimpatikus, önmagát boszorkánynak képzelő nő. A helyszín koszos, sötét és rendetlen volt. Többen voltunk, mint ahány széket biztosítani tudtak, és csak nézhettük a szappankészítés folyamatát, ami olyan gyorsan zajlott, hogy alig tudtuk követni. Kár volt workshopnak hívni, mert pusztán egy szapora előadás volt, annak se jó. Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel, aki még azért is megdorgál, ahogy a levegőt vesszük, miközben fennen hirdeti, hogy ő csak őszinte, de inkább rosszindulatú és tiszteletlen. Na, ez az „oktató” éppen ilyen volt. Valahogy kibírtam azt a pár órát ennek a nőszemélynek a közelében, és hazatértem néhány olyan érlelésre váró szappannal, amelyeket végül kidobtam, mert nem mertem velük kezet mosni se.

Egy dolgot tanultam meg ezen a műhelyen: nem minden boszorkány jó boszorka!

A szappankészítés viszont csodás dolog, ha az ember komolyan elmélyül az anyagok és fortélyok világában – ahogyan azt azóta egy másik tanfolyamon megtehettem.

A következőre, az arctornatanfolyamra régi barátnőm vitt el. Ajándékba kaptam tíz alkalmat, és mondhatom, a szépülés mellett sokszor gurgulázva nevettünk. Ezeken az „edzéseken” csak ketten voltunk és az oktató. Olyan területeken találtam izmot, ahol korábban sosem kerestem. A lényege, hogy az arc izmainak a munkájával emeljünk az esetleg megereszkedett bőrünkön, pezsdítsük a vérkeringést és kisimítsuk a ráncainkat – természetes módon. Az arckondizás közben persze komoly munka folyt, de ahogy egy koncentrációt igénylő jógaórán is képes vagyok felröhögni, amikor valaki elereszt egy cseppet sem néma galambot, úgy azon is derültem, amikor az arcunkon gondosan elhelyezett kezünk látványa nyújtott mókás képet. A tíz alkalmas vezetett arctorna után már folytathattam volna otthon, mert megtanultam, hogy ne törjem össze a kezem alatt edző arcizmaim, de nem sok türelmem volt hozzá, így ez idővel elmaradt. Gondolkodom, hogy újrakezdem, hiszen azóta csak több lett a nevetőráncom, és a hatása látványos volt, amikor gyakoroltam. De a tudást, hogy barátokkal minden, még egy jó workshop is jobb, mindenképpen hazavittem innen, mert mégis mikor van lehetőségünk a Felnőtt Életben röhögőgörcsöt kapni úgy, ahogy a gimiben tettük a padtársunkkal?

Ezért az élményért megéri workshop-padot koptatni!

Elgondolkodtam persze, miután ezek mellett a tanfolyamok mellett még jó párat elvégeztem: a kíváncsiságon túl mi sarkall minduntalan újabb és újabb kurzusokra? Arra jutottam, hogy szeretek néha magam készíteni olyan dolgokat, amiket itthon használunk, szeretek kézzel készített, ugyanakkor esztétikus és értelmes ajándékot adni a szeretteimnek. Érdekel az is, miben lehetek jó, miben lelhetem még örömöm, amiről nem is tudok. Feldob ezeknek az eseményeknek a közösségben megélt élménye is – talán mert a munkám során sokat vagyok magamban, és az egyensúlyom megtalálásához társasági életet kell élnem. Nem utolsósorban szeretek új dolgokat megtanulni, és

minden szempontból frissen tart, hogy felnőttként is képzem magam, kipróbálom magam bármiben, amihez kedvem szottyan.

Visszatekintve, a legtöbb workshopot, amin részt vettem, illatokhoz tudom kötni, így most azon gondolkodom, nézek egy parfümkészítő foglakozást a neten. Már ha van ilyen egyáltalán. Ha nincs, keresek mást. Mert továbbra is ki fogom próbálni magam mindenféle tevékenységben, hátha egyszer valamit úgy megszeretek, mint az írást. Addig pedig marad az öröm.