Aktív

Életünk egyik legnehezebb döntése: mikor mondjunk fel a munkahelyünkön?

Egy panaszkodással és pletykákkal teli munkahely, ahol nemhogy unjuk a feladatainkat, de még esténként is meg-megcsörren a telefonunk egy gyors kérdés vagy egy sürgős munka elvégzése miatt, nem nevezhető álomállásnak. Megesik, hogy mégsem mondunk fel, mert jobb a biztos. De kérdezősködni és hirdetéseket nézegetni azért még lehet…

Egy új munkahely mindig tele van új lehetőségekkel. Izgatottan állunk munkába az első napokban, majd szépen lassan beletanulunk az új munkakörünkbe. Jó esetben egyszer eljutunk arra a szintre, amikor szeretünk bejárni dolgozni, mert a a napi teendőink nem stresszelnek szét bennünket, és még kedvünket is leljük a problémamegoldásokban, a kollégáink meg segítőkészek, szívesen dolgoznak velünk, ahogy mi is velük. A főnök nem egzecíroztat, süt a nap, csicseregnek a madarak, minden tökéletes. Úgy érezzük, hogy a legjobbkor vagyunk a legjobb helyen.

De ahogyan telnek-múlnak az évek, sokszor megszürkül a kép. A rózsaszín masnival átkötött problémamegoldások monoton rutinná fakulnak, a kollégák unalmasak, a főnöknek is valami baja van, és mi sem feltétlenül szeretünk már bejárni a munkahelyünkre. Persze telik így is az idő, havonta megkapjuk a fizetésünket, akkor meg mi bajunk lehet?

Amikor nem vagyunk elégedettek a munkahelyünkkel vagy a munkakörünkkel, olykor igencsak nehéz eldönteni, hogy mit tegyünk. Várjunk, hátha ez csak egy átmeneti állapot, vagy már túlvagyunk ezen és ideje (ki)lépjünk? Fektessünk-e energiát abba, hogy másik állást keressünk, megéri-e kockáztatni, vagy maradjunk a fenekünkön „biztos, ami biztos” -alapon? Lehet, hogy csak egy hosszabb szabadságra lenne szükségünk, viszont az is előfordulhat, hogy ideje lenne váltanunk. Nehéz kérdések, különösen akkor, amikor körülöttünk is minden bizonytalannak tűnik. Érdemes néhány szempontot alaposan átgondolni, mielőtt meghoznánk a végleges döntésünket.

Mitől rossz egy rossz munkahely?

Panasz, pletyka, rosszindulat

Értelemszerű: a legtöbbször abból vehetjük észre, hogy valami nincs rendben a munkahelyünkön, hogy nem szeretünk bejárni dolgozni. Gyomorgörccsel ébredünk, pedig szinte már aludni sem tudtunk, az alvásunk egyébként sem nevezhető már hetek vagy hónapok óta pihentetőnek. Enerváltan indulunk munkába, úgy érezzük, sosem tudjuk kipihenni magunkat.

Sokszor az áll az ilyen motivációvesztés mögött, hogy a kollégák rosszindulatúak, állandóan „megy a pletyka”, meg a panaszkodás, mintha senki nem lenne, aki szívesen csinálná a feladatát. A munkánkra sem kapunk értékelhető visszajelzést, vagy ha igen, az is inkább csak negatív észrevétel. Nincs dicséret, nincs jutalom, pedig olykor tényleg jól esne az embernek.

Előbb nézzünk önmagunkba: valóban mindent megteszünk, hogy ne így legyen? Részt veszünk mi is a pletykálkodásban, szeretünk susmusolni a konyhában a szobában dolgozó harmadikról? Ha minden szándékunk ellenére nem tapasztaltunk javulást a munkahelyi hangulat terén, érdemes lehet észben tartani a kilépés (vagy legalább az áthelyeztetés) lehetőségét.

Mindig, mindenkor, mindenhol

Egy plusz feladat, esetenkénti készenlét vagy túlóra – ha a munkakör megkívánja, természetesen igent mondunk rá, ha úgy alakul. De – hacsak a szerződésünkben nincs lefektetve ilyesmi – azt nem várhatják el tőlünk, hogy munkaidőn kívül is állandóan vigyázállásban várjuk a következő kérést (utasítást), és a vacsoraasztaltól felugrálva rohanjunk e-mailt olvasni vagy telefonálni, mert a főnöknek akkor jutott eszébe egy aznap éjféli határidővel leadandó feladat.

Tudni kell nemet mondani, és kérhetjük, hogy munkaidőn kívül ne zavarjanak bennünket, esetleg jelezhetjük, hogy a hétvégén nem leszünk telefon- vagy internetközelben stb. Ha úgy vesszük észre, hogy mégsem tartják tiszteletben a szabadidőnket vagy a pihenésünket, esetleg hátrányunk származik abból, hogy jeleztük a problémát, talán megérett az idő a változtatásra.

Azt, hogy ez a problematika mennyire gyakori, jól bizonyítja több YouTube-videó és TikTok-csatorna sikere, ahol rövid videókat találhatunk például humoros formában arról, milyen nehéz is nemet mondani:

Vagy éppen segítségképpen, hogy miképp is fogalmazzuk meg mondandónkat professzionálisan:

Unjuk az egészet

Lehet, hogy eleinte még örülünk is annak, ha békén hagynak és könnyebb feladatokkal bíznak meg bennünket. De ha soha nem kapunk a képességeinknek megfelelő feladatot, hamar ráunhatunk a munkára. 

Van esély arra, hogy kitörjünk a mellőzöttség skatulyájából? Vajon megtettünk mindent azért, hogy többre értékeljenek bennünket? Megcsillantottuk már a tudásunkat és extra képességeinket? Egyáltalán: adtak már lehetőséget arra, hogy megmutathassuk mindenkinek, mit tudunk, milyen nagyszerű dolgokra vagyunk képesek? Ha úgy érezzük, hogy minden igyekezetünk ellenére ugyanazt csináljuk már hosszú-hosszú évek óta és nincs is kilátás a karrierünk beindulására, kitarthatunk még egy darabig, de tovább is állhatunk…

A szerda már kis csütörtök

Sok ember szájából hallom a környezetemben, hogy utálják a hétfőt és már szerdán azt hajtogatják, hogy mindjárt hétvége. Szokták mondani, hogy a munkáját senki nem szereti, és hogy senki nem szeret dolgozni járni, pedig nem kell(ene), hogy így legyen. Vannak olyan élethelyzetek, és a világ állása sem lehet elég optimális sosem arra, hogy gondolkodás nélkül fel merjünk mondani. De egy jól átgondolt és megalapozott döntést érdemes lehet meghozni, ha olyan munkahelyen dolgozunk, aminek már a magánéletünk és az egészségünk látja kárát.

Első lépésként kérhetjük például az áthelyezésünket egy másik munkakörbe, ha úgy érezzük, ott szívesebben dolgoznánk, vagy jobban teljesítenénk. De ha minden kötél szakad, kérdezzük körbe az ismerőseinket, nézzünk szét a hirdetések között, hátha szembejön egy olyan állás, amiről úgy érezzük, érdemes miatta hétfő reggel felkelni. Sokezer ember tapasztalata mutatja: állást nem akkor kell keresni, amikor nincs munkánk, vagy amikor már nagyon rosszul érezzük benne magunkat, hanem akkor, amikor azt érezzük, nem vagyunk igazán jó helyen, és a helyzet bár nem kritikus, nem is látszik javulni.