Barátkozás felnőtt fejjel: miért megy ez nehezebben a kelleténél?

Aktív

Barátkozás felnőtt fejjel: miért megy ez nehezebben a kelleténél?

Ha megfigyelem a körülöttem lévő néhány embert, akivel még valamilyen mélyebb kapcsolatot ápolok, ugyanazt látom: kevés gyerekkori barátság maradt fenn az évek során,  felnőttként pedig nagyon ritkán alakulnak újak. Bár régen ez egyáltalán nem így volt, ma már egy kezemen meg tudom számolni azt a néhány embert, akiben megbízom és rendszeresen találkozunk, beszélgetünk. És azt kívánom: bár ne így lenne!

Nagyon szociális vagyok, extrovertált személynek tartom magam. Iskoláskorom óta könnyen megtaláltam a hangot a korombeliekkel és a nálam fiatalabbakkal is. Mindig volt miről beszélnem, érdeklődve kérdeztem másokat a saját életükről. Tudtam, hogy az emberek átlagban jobban szeretnek beszélni, mint meghallgatni másokat. Sokan szeretnek a középpontban lenni, megosztani az élményeiket, és nem feltétlenül kíváncsiak a másik mondanivalójára. Én ezt a „meghallgatást”, a „lelki szemeteskuka” szerepet nagyon tudtam használni. Tudtam, hogy nekem ezt kell tennem ahhoz, hogy barátokat szerezzek, hogy emberek legyenek körülöttem. Szükségem volt arra, hogy érezzem, szeretnek, hogy társaságok része vagyok. Én voltam az a lány, aki rosszul érezte magát például, ha kimaradt valamiből, vagy nem hívtak meg egy szülinapi bulira.

Visszagondolva, ez az ártatlan képmutatás rengeteg energiám és időm elvette, főleg azokban a társaságokban, amelyekben nem éreztem feltétlenül jól magam. De annyira féltem a magánytól, hogy inkább ezt az utat választottam. Ezzel viszont együtt járt az, hogy önmagamat csak néhány személy társaságában tudtam igazán megmutatni. Azzal a néhány emberrel, akivel együtt vészeltük át az évek megpróbáltatásait, és akik nem futottak el egy őszinte véleménytől, vagy egy fekete humorral fűszerezett beszólástól.

Számomra elég egyértelmű volt az az időszak, amikor a helyzet megváltozott és szépen lassan eltávolodtam az emberektől: egyetem után egyből kiköltöztem külföldre, a megszokott barátságokból pedig idővel sok elmaradozott. Az elején próbáltam ugyanúgy tartani a kapcsolatot a lehető legtöbb barátommal, de a változások, a rengeteg új élmény és inger, amihez hozzá kellett szoknom, nem engedte ezt. A mindennapi beszélgetésekből hetente egy, majd kétheti videóhívás lett. Később már nem volt jó a megbeszélt időpont, utána meg nem éreztem úgy, hogy zavarnom kellene a másikat. Szépen lassan mindenki elvolt a saját életével.

Az viszont megijesztett, hogy külföldön mennyire nehéz a barátkozás. Három és fél év kintlét alatt éreztem, hogy a régi énem, akinek pikk-pakk ment az ismerkedés, eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Nem tudtam, hogy velem van-e a baj, a felnőtté válással vagy a kulturális különbség az, ami nem engedi, hogy társasági életet élhessek Angliában.

Idővel kiderült, nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Bárkivel beszélgettem, ugyanezt mondta: nagyon nehéz külföldön kapcsolatokat kialakítani. Sokan (közöttük én is) főleg amiatt adják fel az ottlétet, mert nem sikerül bizalmi kapcsolatot kialakítani más személyekkel.

felnott_baratsag

 Fotó: Orbán Eszter

Vajon miért olyan nehéz felnőttként új barátokat szerezni? Azt a néhány közeli barátomat megkérdezve, elég egyértelmű a válasz: azért nem haverkodunk felnőttként, mert nem akarunk. Mert túl elfoglaltak, túl kényelmesek vagyunk. Nem akarjuk az esti pihenést beáldozni, vagy csak lusták vagyunk olyan tevékenységeket keresni, amiben társaság is van, és jól is érezzük magunkat. Sokan túltoljuk a biciklit, alig jut időnk magunkra, a szó legszorosabb értelmében: halogatjuk a fodrászt, a vásárlást, a bármit, mert mindig van egy azonnal elvégzendő munka, egy éppen beeső feladat. A barátságok pedig munkásak – és nem mindig van időnk még ezzel is dolgozni. 

Nem jó ez persze, nem is normális. Magányos és szomorú élet az ilyen, idővel legalábbis. Éppen ezért kell észrevenni, ezért kell beszélni róla. Mert sokan élünk benne, és mégiscsak változtatni kellene ezen.

És igazán vigyázni arra a pár barátra, aki mellettünk van, akivel az iskolában, az eddigi életünkben összemelegedtünk. Magam is ezen dolgozom, és bár ma egy otthonülős-forrócsokis-beszélgetős estének  jobban örülök, mint egy 25 fős, túl sok alkohollal fűszerezett faházas hétvégének, de azokat az embereket mindennél jobban őrzöm a szívemben, akikkel jó meginni a forrócsokit.

Fotók: Szabó Ceci

Ajánljuk még:

Természetes ráncfelvarrás: napi 15 perc arcjóga már sokat segíthet!

Sokan elfelejtik, hogy az arc is izmokból áll, amelyek ugyanúgy működnek, mint a lábizmaink, hasizmaink, karizmaink – vagyis ha nem tornáztatjuk őket, veszítenek feszességükből. Ha viszont karbantartjuk őket, meghálálják a gondoskodást. Az arcjóga napjainkban reneszánszát éli, mert egy olyan stresszkezelési-, relaxációs praktika, aminek rendszeres gyakorlása felérhet egy természetes ráncfelvarrással is. Mutatjuk, hogyan!

 

Már követem az oldalt

X