Talán a Felvidék párásabb levegőjére, fellegeire vágytam, vagy egy érdekes, ezer méter fölé emelkedő érdekes hegycsúcs megmászására. Nem tudom már. Mindenesetre egy Szitnya-mászás túraterve nemcsak számomra tűnt vonzónak. Ketten indultunk útnak.
A Szitnya már majdnem szittya: a 16. században állítólag Attila hegyének hívták. A Selmeci-hegység legmagasabbika csak 1009 méter – nem ér fel a Mátra Kékeséig –, de nem lett belőle kikocsikázó hely, nem települt üdülőnegyed a tetejére.
Ugyan kiemelt szerepet kapott a magyar természetjáró turizmus történetében, mégsem lakták be, nem építették ki bántóan, ahogy azt sok helyen tapasztalhatjuk. Még a TV-adótornyot sem a legmagasabb pontjára állították fel – talán azért, hogy a csúcs a turistáké maradjon…
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A Szitnya feltűnően kimagaslik a vulkanikus Selmeci-hegység középhegység-magasságú vonulatai közül – a hegység legtöbb részéből látni. Én egy korábbi téli látogatás óta kedvelem a hegyet, habár akkor a fenti régió egészen jeges ködbe burkolódzott… A hegy és a felhők „viszonyát” Mikszáth Kálmán így ragadta meg a Tót atyafiak című kötetében:
„A zimankós Szitnya, a felhők szeretője erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak. S ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát.”
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Út Illésre, és az erdő alá...
Igen lelkesen érkeztünk a Selmeci-hegyek közé az ipolysági (Šahy) határátkelést követően. Akkor már gyenge esőbe váltott a csepergés, de bíztunk az előrejelzésben, hogy az égi áldás nem fogja rányomni bélyegét a napra. A szembe folyó Selmeci-patak majd' kirúgta a ház oldalát, olyan szilaj volt köves medrében: valószínűleg nem csak az elmúlt napokban áztatta eső a hegységet. A lombok a legszebb zöldjüket mutatták – órákig tudtam volna a patak mentén sétálgatni és fotózni a haragos zubogókat.
A Szitnya meredek orma már Berencsfalu (Prenčov) előtt biccentett felénk, és ezzel el is zárta az eső csapját.
Illés (Ilija) falucskát Selmecbányán át lehet elérni, a túra kiindulópontját oda helyeztem: minél közelebb a hegyhez, hogy sok időt tölthessünk az erdőben. A Szitnyát több irányból is meg lehet közelíteni – a túloldalán található Hegybánya (Stievnické Báne) felől már jártam. Illés előtt, a dombtetőn félreálltam, leparkoltam, hogy oda is, vissza is láthassuk hegyünket, teljes 500 méteres szintemelkedésével együtt!
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Illés ma egy növekedő kis település Selmecbánya vonzáskörzetében – a szélén újabb és újabb kertes családi házak követelnek újabb területeket. Meredeken ereszkedtünk a völgy mélye felé az aszfalton.
A falu büszkesége, a román stílusú, 13. századi műemléktemploma felé éppen a Szlovák Nemzeti Felkelés túlméretezett szocreál emlékművénél lehet lekanyarodni,
de ezt a túra végére hagytuk. Illés centrumában egy minden jellegzetesség nélküli kápolna és fából faragott harangozója néz ki egy gesztenyefa árnyékából a patak hídjára. Akad pár régi ház – ott is állt szemben egy takaros, apró ablakokkal, előtte majdnem a párkányig érő fahulladékkal. Oldalról már másképp festett, mert a frissen cserepezett tető felét napkollektorok fedték.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Meredek utcán kaptattunk felfelé. Gyorsan emelkedve már virágos kertek, virágzó fák fölött-között néztünk vissza a szomszédos hegyekre.
Mint minden régi bányavidéken, itt is észrevettem egy esővízgyűjtővé avanzsált, kerekek nélküli, újramázolt csillét.
Volt itt fentebb egy erdei kocsma, egy hátsókertben pedig feltűnt a régi idők, fülsértő hangját felidéző Prága teherautó is – negyedszázados keki-zöld patinával. Kecskék búcsúztattak bennünket az erdőszélen, ám ahogy átbuktunk a szomszéd völgybe, a falu ismét előtűnt pár porta erejéig.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Az egyik előtt frissen felfűrészelt törzsek hevertek szanaszét, ahogy a tulajdonos kicsit használatba vette a „közterületet”. Egy kerítés mögül lovak bámultak ránk ferde legelőjükről.
A második patakon túl már bükkerdőben haladt a zöld sávval jelzett út. Többnyire köves volt és kényelmesen emelkedett.
Itt-ott már fentről legurult sziklagörgetegekkel is találkoztunk.
Nemsokára, egy útkereszteződésben forrás tűnt fel, habár a térképem sem jelezte. Nem kifolyós, hanem merítős volt a vízvétel, de egy kínai porcelánbögre ki volt készítve a kútház szélére! Egy asztalt is állítottak a közelébe, így éltünk is a lehetőséggel, és megebédeltünk.
Ezután léptünk a bükkfák alkotta erdei „templomcsarnokba” – felettünk zárult a bükkök lombkoronája.
Bár sötét volt, nem bántuk: védett bennünket az égi morajlással kísért gyenge esőtől. Az út meredekebbé vált, közepén kis ér is csörgedezett.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Három szerpentinkanyarnyi látnivaló
Eddig azt hittem, hogy a jama jelentése barlang, de gödröt is jelent, így a szó bárhol előfordulhat. A Vlčia jama (Farkas-gödör) esetünkben egy turistaút-kereszteződés egy nyeregben, ahol erdészeti utunk a Szitnyára vezető aszfaltútba kapcsolódott. Jó pár kerékpárossal találkoztunk felfelé menet. Járható a meredekség, ám elég megterhelő lehet a terep, amiért minden bizonnyal fenn, a turistaházban itallal-étellel „kompenzálnak” a sportemberek.
Három szerpentinkanyarra neveztünk be az aszfalton. Az első kanyarban két lenyűgöző méretű sziklatömb áll, a másodikban pedig dél-délkelet felé nyílik jó kilátás a Selmec-patak völgyére.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Az utolsó szakaszon a láthatóan vízszintes szerkezetű andezit kőzet impozáns tornyokat alkotott az út fölött, és tisztes szikladarabokat küldött időnként a lejtőre. E szakasz alatt, arrébb a Velka lúka (Nagy-rét) húzódik, az út mellett pedig a hasonló nevű forrás vize folyik végig az aszfalton. Habár a vízelvezetésre egykor betonvályúkat és aknákat építettek, azok ma már rossz állapotúak.
A harmadik kanyarban található a bővizű Granty-forrás, ahol szintén állt asztal padokkal, de még egy egyszerű esőbeállót is kerítettek fölé. A víz gumicsövön át érkezik a favályúkba, onnan kifolyva viszont kellemes dagonyát képezett az úton.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A krími tatárok legendája
A csúcsra két merőben különböző út vezet föl. Az aszfalton is lehet folytatni, egészen a TV-toronyig, ám az ellenkező oldalon felvezető út sokkal izgalmasabb élmény nyújt: ez az útvonal a csúcs alatt száz méterrel található Tatár-rétről (Tatárska lúka) indul, meredek és látványos.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Ezért a Granty-forrásnál letértünk az aszfaltútról és a csúcs tömbje alatt a Tatár-rétre gyalogoltunk a síútnak jelzett enyhén emelkedő erdészeti úton.
A rét állítólag az 1599-ben itt táborozó krími tatárokról kapta a nevét.
A Tatár-rétet éppen a nyíló hosszúszárú kankalinok pettyegették össze üde sárga kis sziromtrombitáikkal, de az összhatásban besegített nekik a kutyatej is.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A rét egy kis nyeregben található, és többnyire szélvédett, ezért letelepedésre, pihenésre ideális – közepétől már jól látni a vegyes erdő fái közül kikandikáló barna sziklatornyokat (no meg a feltűnő TV-tornyot). A világhálót böngészve elém került néhány százéves képeslap. Furcsamód a csúcsot övező erdő fái egykor kevesebbet takartak a sziklákból, így a rétről nézve egész sziklatorony-erdő látszott, s még a Szitnya-pavilon teteje is a látvány része volt!
Lépcsők a sziklatornyok között
Mi egy kis kankalinfotózással gyűjtöttünk erőt a hajrához, de végül az újra szemerkélő eső űzött be minket a fák közé. Éppen ott, a csúcs alatt tették ki a Szitnya vár történelmi tablóját, amit éppen a csúcsra mászók olvashatnak, pedig a csúcson nem vár vár... Az ösvény innen már meredekbe váltott, és a sziklatömbök között acéllépcsősor tűnt fel.
A Szitnya-vár rekonstrukciója – Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Lépcsőzés közben balra pillantva a természetes állapotot láthattuk: járhatatlan kőfolyás ereszkedett le fák és bokrok között. Ez a szakasz minden Szitnya-túra csúcspontja, mert a meredek lépcsőkön egyre feljebb hágva sziklák tövében és sziklák között járunk.
Ugyan erre jelöltek ki sok-sok kilométert hazánk első turistaútjaiból, de hogy milyen is lehetett itt a feljutás száz évvel ezelőtt, csak találgatni tudunk. Akár egy hegyikecske-ösvény, néhány kőből kirakott lécsőfokkal?
Itt is, ott is szikla, és néhol kilátni a lombok között észak felé, ahol Hegybánya háztetői tűnnek fel. Felérve, a legfelső sziklatornyok lapos tetejére állhattunk. Alattunk a Tatár-rét vegyes fafajú erdőkkel közrefogva, előttünk pedig 180 fokban a hegység közepe, számtalan vulkáni kúppal, ameddig a szem ellát. Jobbra tekintve Selmecbánya újabb városrészei és a kálvária látszik – mivel az Óváros rejtve marad egy szűk katlanban.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Rövid sétával máris a nyírfákkal körülvett pavilonhoz értünk, amelyet a legmagasabb ponton emeltek. Annak ellenére, hogy
a Szitnya – a Magas-Tátra mellett – a magyar természetjáró turizmus másik „bölcsője”,
a turistaházat Kmety Andrásról (Andrej Kmeť) nevezték el, egy szlovák polihisztor papról, aki a 19. század második felében élt. Nem messze innen született – arról viszont sehol sem írnak, hogy ezen az útvonalon is járt volna.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A Szitnya a magyar turistamozgalom bölcsőjévé válik
Amikor az 1700-as években a bányászatban felduzzasztott patakok vizével kezdték működtetni a szivattyúkat és az ércőrlőket, elkezdődött Selmecbánya második virágkora. 1770-ben Mária Terézia rendeletével akadémiai szintre emelte az 1717-ben alapított bányászati szakemberképző iskolát, a Selmeci Akadémiát – a későbbi Bergscholát –, amely a világ első műszaki felsőoktatási intézménye volt.
A Bányászai Akadémia és más oktatási intézmények tanárai, a diákok, a gazdagabb kereskedők és az iparosok alkotta lakosság pezsgő kultúrájú várossá tették Selmecbányát, amely 1782-ben – Pozsony és Debrecen után – a harmadik legnépesebb város volt Magyarországon!
Selmecbánya, a mesébe illő, pasztellszínű bányaváros
Egykor a leggazdagabb magyar város volt, meseszép házakkal, évszázadok gazdagságáról mesélő utcakövekkel, a hegyoldalban porcukorral meghintett fenyőfákkal, harangjátékkal és alkonyattól pislákoló, melegfényű lámpásokkal. Selmecbánya már a leírások alapján is a szívembe lopta magát, a látogatás pedig felért egy háromnapos utazással a dédnagyanyám pasztellszínű álommeséibe.
Ennek köszönhetően termékeny táptalajba hullottak a turistamozgalom és természetjárás első magvai. A természetben tett üdítő és egyben erősítő, kitartást is kívánó időtöltésre vágyók
1861-ben létrehozták a Szitnya Club-ot, amely nemcsak az első hazai, hanem az első európai turista egyesület is volt, mely turistautakat jelölt ki, forrásokat foglalt, illetve pihenőhelyeket épített.
Ezzel párhuzamosan a Magas-Tátra környékén is szerveződni kezdett a „turistaság”, amely inkább módosabb polgárok és arisztokraták alkottak, mivel a magashegység meghódításához, bejárásához „speciális” felszerelés szükségeltetett, és ez kiadásokkal járt. Turistainfrastruktúra kiépítésével ugyanúgy foglalkoztak, mint a selmeciek. Az eső állandó csoport 1873-ban jött létre Tátrafüreden, Magyarországi Kárpát Egyesület néven.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Selmecbányán a később Budapestre költözött bányaorvos, Téry Ödön kezdett szervezői munkába, és 1882-ben a Szitnya Club alapjain életre hívta a Magyarországi Kárpát Egyesületbe tagozódott Szitnya Osztályt. (Téry 1888-ban a székesfővárosban a MKE Budapesti Osztályát is létrehozta.) Az Osztály az Akadémiához is sok szállal kötődött. Vállalásaik fő iránya továbbra is a turista infrastruktúra gazdagítása volt.
A mozgalmat segítette, hogy Selmecbánya környékén a földbirtokosok átengedték erdőiken a természetjárókat – ez nem mindenhol volt jellemző.
A turisztikát támogató Koháry család még 1622-ben jutott ehhez a birtokhoz, s csak 1820 után került a Coburg családhoz. A családi fészek, a barokk Koháry-Coburg-kastély a közeli Szentantal (Svätý Anton) ékessége. Az épületben mindkét család berendezési tárgyai, gyűjteményei megtekinthetők, sőt a földszinten erdészeti és faipari múzeumot is berendeztek. A tömbszerű kastélynak 4 kapuja, 12 kéménye, 52 szobája és 365 ablaka van – állítólag.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A csúcs élménye
A ma látható, átépített, fazsindelyes Szitnya-pavilon elődjét a város körüli erdők birtokosa, Koháry Miklós herceg építette még 1727-ben – 1852-ben villámcsapás következtében leégett. A következőt Coburg Fülöp herceg építtette 1883-ban: ezt a Szitnya Osztály használta turistaszállásként, a szomszédos „erdővédi lakkal” együtt. Ennek újjáépítését is a Szitnya Osztálynak köszönhették a selmeci erdőjárók. Ottjártunkkor nem volt nyitva, de állítólag kiállítás van benne, és az Osztályról is láthatunk pár dokumentumot.
A mellette álló nagy emlékkövön felfedeztem az 1873-as évszámot és a Magyarországi Kárpát Egyesület és a Szitnya Osztály nevét, de csak szlovákul. Ez nem éppen méltányos.
Mivel szép idő volt, gyalogosok és kerékpárosok adtak egymásnak randevút, időnként meleg napsütés árasztotta el a hegyormot, hogy aztán ismét eltakarja a napot egy felhőóriás. A turistaháztól Berencsfalura is rálátni, ahonnan egyébként a Szitnyára esik jó kilátás. A csúcs egyes részeiről pedig egészen hazáig is szaladhat a tekintet – a Börzsöny, a Cserhát és a Mátra csúcsai láthatók jobban –, de a keleti és az északi kilátópontokról számos felvidéki hegységet meghatározhatunk. A turistaházba már csak a hangulatért is érdemes betérni, nem mellesleg főtt étel is kapható itt, igaz, korlátozott választékban.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Egy félreeső kilátópont és a Szitnya-vár
Ha a házból kilépve a csúcs északkeleti szeglete felé tartó ösvényt választjuk, nagyszerű kilátópontot találunk, amely ugyanúgy a Szitnya-csúcsot alkotó „andezibástya” összehasadozott peremére vezet, mint az acéllépcsős feljáró. Több, mint 180 fokos a panoráma... Maguk a sziklák is változatosak, nem is beszélve a széles, zavartalan kilátásról, amelyhez csodálatos délutáni napsütésben kárpótol a túra minden fáradalmáért. A belátható hegy-völgyes terület erősen tagolt – a fölé betévedt kósza felhők véletlenszerű árnyékfoltokat vetettek rá, így a folyton változó hangulatú látványba könnyű belefeledkezni.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A lemenetre az aszfaltutat választottam – elsőként az 1970-es évek TV-tornya mellett haladtunk el, majd ligetes erdők kísérték az aszfaltsávot. A térkép szerint a Szitnyát háromnegyed részben meredek sziklák határolják, kelet felé ereszkedik lankásabban – az út is itt halad. Egy jellegzetes balkanyarnál kell jobbra letérnünk Szitnya várának (Hrad Sitno) maradványaihoz, ahová kb. 170 métert kell gyalogolnunk a dombos tisztáson. Feltárása még folyik, de a romokat meg lehet mászni – kőlépcsőn és egy kis fémlétrán. Innen keleti irányba esik jó kilátás.
A vár egy hatalmas őskori erődítményre épült a tatárjárás után, de a ferde kis fennsík is ősidők óta lakott volt.
A falak kialakítása követte a sziklák nyújtotta lehetőségeket. A mai felvezető út megegyezik a régi nyomvonalával, és ahol a nyílt részről az erdőbe tér, ott láthatóan keresztezi az őskori (védő)sáncot.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Egy biztos:
a bányavárosokat védő várak sorába tartozott, amelyet a Thököly-féle szabadságharc végén robbantottak fel a császári zsoldosok. Igen keveset tudunk róla, mivel az első feljegyzés is csak a 16. századból származik, és építtetője sem ismert.
1542-ben mint a Lévai Cseh bárói család tulajdonát képezte, de nem sokkal később Balassa Menyhért báró, honti és barsi főispánhoz került, aki hatalmát fosztogatásra-rablásra használta, így Habsburg Ferdinánd ostrommal foglaltatta el várait, köztük Szitnyát is. A „rablóvárat” a növekvő török fenyegetés miatt nem rombolták le.
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Napjainkban a nyugati kapuvédő bástya alapfalai között lépünk be a várba. A felső vár alapját adó magasabb sziklákon már nincs nyoma a régi falaknak, de az alsó vár területén több kisebb helység alapja is látható. A kaputorony kövei előtt egy kútszerű hasadékot is feltártak. Úgy találtam, hogy ciszternának keskeny, helyiségnek szűk, de létrát láttunk benne...
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
A bélletes kapuzat rejtélye
Visszafelé ugyanazon az úton sétáltunk le, mindhárom forrást érintve. Illésre érve a felkelés emlékművénél kitérőt tettünk a műemléktemplomhoz. Fák árnyékolta kis temető szomszédságában áll, ám körüljárva sem fedeztük fel a 13. századi bélletes kapuzatot, pedig annak rajza a helységnévtábla mellett ki is van téve. Talán egy átépítés során belülre került?
Autónkhoz gyalogolva egészen indulásunkig gyönyörködtünk a Szitnyában, amelynek kis oldalgerincein végigbotladozott a késő délutáni napfény. A csodalátók örömével feltöltődve búcsúztunk a Szitnyától. Azok a sziklák! – lelki szemeim előtt a felfelé mászó selmeci polgárok haladtak tovább az általunk is megtett úton – valamikor 1870 körül...
Fotó: Harsáczki György / induljelegyuton
Egy ilyen túra után legszívesebben mindenkinek felírnám receptre ezt az élményt: a természetjárást, a látványt, a balzsamos levegőt, amelyben a hegyre fölérve megmerítkezhetünk, és persze az emlékeket, amelyeket egy ilyen út képes előcsalogatni. Igen, az emlékeket, melyek ilyenkor még élénkebbnek és frissebbnek tűnnek – ahhoz viszont, hogy legyenek, útra kell kelni a hasonló élményekért.
A túráról készült pillanatképekből itt nyílik galéria:
