Álláskeresési kálvária a pandémia árnyékában

Aktív

Álláskeresési kálvária a pandémia árnyékában

A pandémia alatt átrendeződött a munkaerőpiac. Sokan elvesztették a munkájukat, vagy állást váltottak. Évek óta igyekszünk alkalmazkodni a változásokhoz, és az álláskeresés művészetében nagyon sok múlik a felfogásunkon, a stratégiánkon, a lehetőségeink alapos és reális felmérésében. Negyvenes anyaként eljutottam a munkanélküliségtől az álomállásig – elmesélem, hogyan.    

2020 tavasza biztos, hogy örökre beleégett az emlékeinkbe. Rég nem volt semmi ekkora hatással az életünkre, mint a pandémia kirobbanása. Ha nagyon leegyszerűsítve nézzük, nem nagyon volt más feladat, csak hogy otthon maradjunk. Ehhez viszont ki kellett találnunk egy teljesen új életmódot, új alapokra kellett helyezni az addig élt életünket. Szociológiai és pszichológiai tanulmányok, értekezések és cikkek tömegei jelentek meg arról, hogy melyik korosztályra milyen hatással volt ez az időszak, és még sokáig kutatási lehetőséget fog nyújtani a következményeket, utórengéseket vizsgálva. 

Munka nélkül a pandémia kezdetén

A mi életünkbe is ugyanazok a sokak által megélt változások jöttek: bezárt a bölcsőde, elzárkóztunk a szüleinktől, rokonainktól és barátainktól, nem mehettünk az utcára, csak bevásárlási szándékkal, dolgozni és mindenhova kizárólag maszkban. Ezerrel fertőtlenítettünk, én megtanultam kiflit sütni, és elveszítettem a munkáim kilencven százalékát, mert a legnagyobb megrendelőm felmondta a szerződésemet. Az első héten.

Nem törtem össze, mert annak a terhe, hogy a gyerekem mellett kell dolgoznom, rögtön lekerült a vállamról. Mivel sehova nem lehetett menni, ezzel együtt költeni sem úgy költöttünk – programokra, ruhára, üzemanyagra –, úgy gondoltuk, ki fogunk jönni egy keresetből. A tavasz úgy telt el, hogy a fiammal visszatértünk a bölcsőde előtti, meghitt szakaszba, amikor anya és baba sülve-főve együtt voltak, csak most csoportos jóga, játszóház és társasági élet nélkül.

Miután a világtól elzárkózva, mégis a világgal együtt magunk is lelassultunk, ez az együttlét még a korábbinál is idillibbé kerekedett.

Ahogy a nap fénye erősödött az égen, úgy hozta meg a nyár a várva várt nyitást, és bár tudtam, hogy ezzel új munka után kell néznem, nem siettem.

Új munkában, több stresszel

Mire augusztus lett, megkeresett egy gyerekkori barátom, hogy dolgozzak neki, így el sem kezdtem munkát keresni, már volt. Úgy alakult minden, ahogy azt elképzeltem? Nem, nem pont úgy. A lezárás ugyanis újra megérkezett. Bár bölcsőde volt, de a hideg időben teljesen normálisan előforduló orrfolyással sem lehetett menni, és betegség vagy emberhiány miatt a csoportot is többször bezárták.

Immáron gyerekkel a lábam mellett klimpíroztam a klaviatúrán a marketingszövegeket, a CSS-kódokat vagy amire éppen szükség volt.

A munka egyre összetettebbé vált, a fiam meg egyre türelmetlenebbé. Túléltük, de az újonnan érkező tavasszal már roncsnak éreztem magam.

Pedig otthon dolgozhattam, és nekem csak egy gyerekem van. Nem kell tanulni vele, még segítségem is akadt, miután mindenki beoltotta magát a családban. Mégis minden este kifacsarva hajtottam nyugovóra a fejem, és ez nem javult. Merünk erről beszélni? Kérünk segítséget? Bevalljuk legalább önmagunknak?

Ideje új munkahelyet keresni

A májusban kezdődő fülzúgás már sokatmondó testi jel volt, hogy változtatnom kell. Konkrétan dübörgött a fülem minden laptop előtt töltött pillanatban. Augusztustól új munkát kezdtem keresni azzal a rettegéssel a fejemben, hogy ha megint lezárások lesznek, akkor hogy oldom meg egy új, rendes munkahelyen, hogy az óvodásnak óvónője (is) legyek. 

Körvonalaztam magamnak, hogy milyen területek érdekelnek, milyen irányba nézelődhetek, hol és milyen munkaidőben mit tudok vállalni. Olvastam az álláskeresést segítő portálok tanácsait.

Lelkesítő előadásokat hallgattam, hogy mit tehet manapság egy negyvenes anya, hogy egyáltalán esélyt kapjon megmutatni magát és a kvalitásait a munkaerőpiacon. Rendíthetetlenül küldtem a pályázataimat jobb és rosszabb helyekre.

Volt, ahol jó időbeosztással nagyon jó fizetést sikerült kialkudnom, és dolgoztam is két napot, mégsem vállaltam, mert szerintem nem rám volt szükségük. Volt, ahonnan nagyon korrektül utasítottak el, sőt egyet is értettem a döntéssel (vezetői szemszögből nézve én is elutasítottam volna magam). Volt, ahonnan azonnali elutasítást kaptam indoklás nélkül. Nagyon sok helyről vissza sem jeleztek, de erről és ennek a miértjeiről is olvastam, hogy ne merítsen teljesen ki a meddő várakozás. Minden pályázatnak egy hónapot adtam. S bár a november szinte teljesen kiesett egy váratlan baleset miatt, mégis hónapok teltek el úgy, hogy semmi nem jött össze.

Ahogy minden munkakereső, aki hosszabb ideig nem jár sikerrel, én is kezdtem egyre mélyebben érezni magam.

Ilyenkor óhatatlan, hogy úgy érezzük, teljesen szerencsétlenek vagyunk, senkinek nem kellünk. Pont úgy, mint amikor párkapcsolatra vágyunk, de nem találjuk az igazit. Pedig a munkakeresésben éppúgy több összetevős, hogy ki kit választ. Elég csak abba belegondolni, hogy munkakeresőként sem megyünk el bárhova dolgozni. Mi is döntünk, mi több, el is utasítunk állásokat már a szelektálás során – de még mennyit!

álláskeresés

 

A munkaerőpiaci híreket olvasva változatos adatokkal és információkkal találkoztam, mert bár több helyen azt olvastam, munkaerőhiány van, így a munkakeresők előnyben vannak, közben olyan információk is érkeztek, hogy a munkakereső portálokon negyven százalékkal kevesebb hirdetés van az előző évekhez képest.

Függetlenítettem magam az ősz sikertelenségétől, és idén az esélyesek nyugalmával, újult erővel kezdtem bele a további munkakeresésbe. Újraterveztem önmagam, a vágyaimat és az elvárásaimat, és meghatároztam, hogy hetente legalább 3-4 pályázatot beadok. Kevésnek tűnik, de nem kis munkával jár.

Itt fontosnak érzem megjegyezni, hogy a munkakereső munkája a munkakeresés, amit a család olykor elfelejt.

A többség azt hiszi, ha az ember otthon van, és csak „szívíket” küldözget, akkor minden nap háromfogásos vacsorával és patikatisztaságban várhatja otthon a többieket, hiszen ráért két „küldésre kattintás” között. Azonban a válogatás elképesztően sok időt elvesz, pedig profin használom a részletes keresőt minden felületen. Töméntelen mennyiségű állást dobtam el azért, mert olyan mértékű elvárásokat támasztottak a munkát meghirdetők, ami nem fér bele egyetlen ember munkakörébe, vagy eleve több szakmát igényel.

Csak egy példa a sok közül: hat órában legyek titkárnő, webshopmenedzser, marketinges, adatrögzítő, és kicsit értsek a webezéshez is. Eredetileg csak szövegírói, szerkesztői munkákat néztem, de a releváns állások után a kereső mindent kidobott, aminek a hirdetési szövegében bárhol szerepelt a szövegíró vagy szerkesztő szó. Órák mentek el ezzel, de idén már kíméletlenebbül szelektáltam, és azonnal okosan beadtam a jelentkezésem, ha valami passzolt az elképzeléseimhez. Nos, ez sem egyetlen gombnyomás, ahogy azt a szerencsés „éppen dolgozók” hiszik.

Az önéletrajzot és a kísérőlevelet is az álláshoz, sőt a konkrét céghez kell igazítani, és ehhez némi kutatómunka is kell.

Volt olyan cég, amely a kutatómunka során bukott el a rostámon, mivel már csődeljárás alatt állt. De nosza, tovább! Végül szerződtettek külsős írónak, szövegírónak több helyre is. Ettől elkezdett visszatérni belém az élet és az öröm. De még mindig vártam az igazira, az állandóra, hű társamra, akivel együtt fogjuk élni a hétköznapjaink jelentős részét.

És végül meglett az álomállás

Január végén kaptam a hívást egy online interjúval kapcsolatban. Már az nagyon szimpatikus volt, hogy megbeszélésnek hívták az interjút – kevésbé stresszelt. A jeles hétfői napot megelőző hétvégén mindent elolvastam a cégről, a rendszerről, amiben dolgoznak. Stresszinterjú kérdéseket tettem fel magamnak, amiket hangosan kimondva válaszoltam meg.

Olyannyira felkészültem, hogy szinte semmilyen kérdés nem ért váratlanul. De a legjobb az egészben, az volt, hogy végig úgy éreztem, a másik oldalon ülőknek tetszik, amit őszintén kommunikálok, nem kell megjátszanom olyat, ami nem én vagyok.

Olyan volt az interjú, mint egy szuper első randi: működött a kémia, rögtön egy nyelvet beszéltünk, éreztük, hogy tényleg egymáshoz illők vagyunk.

Szerdán már ajánlatot is kaptam, amit természetesen azonnal elfogadtam, mert megtaláltam azt az állást, ami tökéletesen illeszkedik az életemhez, a szakmai tudásomhoz és az érdeklődésemhez. Ez volt az álomállás.

A tanulság 

Mit tanultam ebből az időszakból? Senki ne engedje meg magának, hogy egy elutasításból csak a sikertelenséget szűrje le! Egy rosszul elsült állásinterjú – akárcsak egy rossz randi – is kettőn áll vagy bukik. Kölcsönös érdeklődés és kémia nélkül nem lesz meg a kapcsolódás akkor sem, ha felvesznek, és akkor sem, ha elfogadod. Jobb az elején búcsút mondani, és gyorsan folytatni a keresgélést, mint a hónapok alatt melléd szegődött önbizalomhiánnyal kézenfogva belemenni egy olyan szerződésbe, amelynek a feltételei a határaidon átívelő távolságra állnak tőled. Egy ilyen helyzet a te és végül majd a munkáltatód igényeit sem fogja hosszú távon kielégíteni. Ne keseredj el, ha még nem találtad meg a nagybetűs álommunkát, mert olyan nincs, hogy sehogy sincs!

Ha tovább olvasnál a témában: tudd meg, mi az a 7 dolog, amit jó tudni álláskeresés előtt! 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X