Az, hogy valaki kerékpárral túrázik, nem olyan ritka dolog. De honnan jön az ötlet, hogy videó legyen belőle, YouTube csatorna legyen belőle, és most már exkluzív tartalom is készüljön belőle?
Ezt én is sokszor, sőt egyre gyakrabban kérdezem magamtól. Mint sokan mások is, a fotókat és videókat alapvetően magamnak csinálom. Bennem is megvan az a nagyon erős késztetés, hogy megőrizzek egy csomó emléket egy-egy túráról.
Az egyértelmű, hogy a „tanári beállítottságot” sem lehet levetkőzni túra közben, egész egyszerűen nem bírom megállni, hogy azokat a dolgokat, amiket fontosnak, szépnek, érdekesnek és izgalmasnak tartok, ne mutassam meg másoknak is valamiképp.
A tanteremben a természet iránti rajongásom vezet az oktatás közben, de valami hasonlót érzek, amikor túraképeket rakok ki valamilyen közösségi oldalra, vagy egy filmet publikálok. Úgy érzem, hogy ezzel sokakat rá tudok venni arra, hogy nekiinduljanak és lássák ezeket a csodákat saját szemükkel is.
Col du Galibier, a Francia-Alpokban – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Az évek során sokan nézték meg ezeket a nagyon amatőr filmeket. Én magam sem gondoltam volna, hogy ekkora lesz az érdeklődés, vannak olyan nézőim, akik a kezdetek óta kitartanak, tehát 14 éve követik a csatornámat. Sokan közülük kifejezték abbéli szándékukat, hogy szívesen támogatnák is a tevékenységemet, így kifejezetten számukra hoztam létre a „csatornatagság” lehetőségét, aminek keretei között exkluzív, mások számára nem látható tartalmakat is megtekinthetnek a támogatásért és a biztatásért cserébe.
Passo – nagyon találó ez a név. Honnan jött, ki volt a „keresztapa”?
A keresztapa tulajdonképpen a véletlen volt. 2010-ben egy rövid, de annál eseménydúsabb túra keretében meglátogattam Svájcban élő nagybátyámat. Mind odafelé, mind visszaúton rengeteg magashegyi hágót kellett megmásznom a kerékpárom nyergében, és bár akkoriban még nem készültek videók az útról, természetesen sok fénykép örökítette meg a nagy kalandot. Hazaérkezésem után úgy gondoltam, hogy egy zenés „képnézegetős videót” – ez akkoriban elég divatos és népszerű volt – készítek, a számtalan fénykép felhasználásával. Miközben készült ez a videónak alig nevezhető kis szösszenet, azon gondolkodtam, milyen címet adjak neki. Valami rövidet, de figyelemfelkeltőt szerettem volna, ami azért összhangban van a tartalommal is. Több különböző, elég erőltetett ötlet után a lehető legegyszerűbb felé fordultam, és végül simán csak „PASSO” lett a befutó.
Ez teljesen logikus volt, mivel egyrészt a fő téma a hágók meghódítása volt, másrészt a túra során sok fénykép készült a hágókon található táblákról is, így a kis „videóban” sokszor jelent meg a „passo” felirat
(a „passo” többjelentésű szó az olasz nyelvben, de az egyik jelentése: hágó).
A Dolomitokban – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Regisztráltam a Youtube-ra, és elkészült a ma is létező csatornám. Feltöltöttem ezt a kis „semmiséget” (ma már nem látható), és meglepetésemre kaptam több pozitív visszajelzést is. Ezen felbuzdulva készíteni kezdtem egy nagyon egyszerű kis honlapszerűséget is, aminek a neve innentől már adott volt: elneveztem ezt is PASSO-nak.
Akkoriban még nem a manapság már megkerülhetetlen „közösségi oldalakon” zajlott az élet, hanem különböző tematikus oldalak fórumain gyülekeztek az egymással beszélgetni vágyók. Ennek megfelelően léteztek kerékpáros, vagy kifejezetten túrakerékpáros fórumok is, több ilyennek is tagja voltam (néhány ilyen fórum még ma is aktív). Amikor elkészítettem egy-egy bejegyzést, a végére értelemszerűen szerettem volna belinkelni a kis honlapomat is, hogy ekképpen is olvasókat nyerjek. Viszont mivel a link a honlap nevével jelent meg, tehát simán egy „kattintható” PASSO feliratként, egy idő után már így is írtam alá a hozzászólásaimat.
Az írásaim végén ez volt látható: üdvözlettel: PASSO. Ha valaki rákattintott a feliratra, elvezetett a honlapomra, és ott egyrészt megtalálta, hogy ki vagyok, másrészt talált túraleírásokat és egyebeket is.
Egy idő után azt vettem észre, hogy a fórumok tagjai Passo-nak neveznek, így szólítanak meg, vagy így hivatkoznak rám egymás közt. Nem állt szándékomban, hogy ez amolyan becenévvé váljon, hiszen nem magamat akartam így elnevezni, hanem a kis honlapomat, de aztán rajtam ragadt. Idővel kicsit finomítottam is dolgon, most már inkább használom a „Passo Túrák” elnevezést, hogy látni lehessen azt, hogy a „Passo” elnevezés tulajdonképpen nem egy személyt jelöl.
Fausto Coppi emlékműve a Pordoi-hágón – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Aki már egyszer is készített egy jó videót, tudja, hogy az csak a fotelban ülve tűnik egyszerűnek. Rengeteg dolog kell ahhoz, hogy a végeredmény ne csak szép, hanem élvezhető is legyen, és olyan információkkal gazdagítson, amiért érdemes leülni, és végigélvezni minden percét. Hogyan készülsz fel a film elkészítésére? Úgy érzem, a fejedben már a tervezéskor elindul a felvevőgép…
Igen, ez teljesen így van! Nagyon sokat kísérleteztem az elmúlt majdnem másfél évtizedben. Már a Youtube-nak abban a „hőskorában” jelen voltam, amikor még nem engedett 15 percnél hosszabb videókat feltölteni, így akkor még nem is nagyon lehetett túlbonyolítani a dolgot. Egyébként a kamerák képminősége, az akkumulátorok üzemideje sem volt még az, amit manapság már alapnak tart az ember, így különösebben nem is volt nehéz igazodni ahhoz a negyed órás limithez. Akkoriban még nem volt értelme készülni a filmek tartalmi részére, gyakorlatilag az „ahogy esik, úgy puffan” vezérelv vezette azt, ami abba a 15 percbe belefért.
Amikor a feltölthető videó hossza hirtelen kitolódott, kinyílt egy új világ is számomra. Utólag azt mondom, kicsit könnyű volt átesni a ló túloldalára, én is belesétáltam ebbe a csapdába. Ezt kimondottan úgy értem, hogy többször is előfordult, hogy feleslegesen sok információt próbáltam belesűríteni egy-egy videóba, így olykor vontatottá vált a végeredmény. A hasznos vagy érdekes információkból is megárt a sok, muszáj megtartani az egyensúlyt. A videókba pedig bele kell férnie az aktuális gondolataimnak, érzéseimnek és meglátásaimnak is, nem elég az internetről összeollózott adatok, történelmi tények áradatát rázúdítani a nézőre. Persze ilyenek is kellenek, de nem kizárólag ez a fontos.
Az ilyen útifilmeknek életszagúaknak kell lennie, hogy oda tudja magát képzelni az ember.
Szóval hosszú időn át kísérleteztem és végül kezdtem ráérezni arra, hogy mi a jó irány. Nem a tökéletes irány, mert olyan nincs, pusztán az az irány, ami leginkább működőképes.
Vadkempingezés fenyvesben – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Azt hiszem, meg is találtad, mert én nagyon oda tudom képzelni magam! Nemrégiben fel is kiáltottam, a családnak vidám perceket szerezve, mert éppen azon a hídon kerekeztél át, ahol magam is néhány hónapja – és épp kikerülte a kamerád azt az oszlopot, aminek nekem sikerült nekimennem.
Azért hozzá kell tennem, hogy a természettudományok iránt nem csupán érdeklődöm, hanem hivatásszerűen is az életem részei. Nemcsak a közoktatásban tanítok természettudományos tantárgyakat, hanem több évig egyetemen is oktattam, sőt mind a mai napig hívnak vendégoktatónak a felsőoktatásba. Szóval a környező világ bemutatásakor nem csak egy laikus néhány internetes szócikkel megtámogatott gondolatmeneteit hallja a néző. Ez persze nem feltétel egy ilyen útifilm elkészítéséhez, de talán hozzáad egy kicsit. Én magam is egyfolytában tanulok a környező világról, az túráim is erről szólnak.
Sokszor a videóim nézői pont annak lesznek szem és fültanúi, ahogyan én magam is rácsodálkozom valamire, amit még nem láttam vagy tapasztaltam korábban, legfeljebb csak tudományos cikkekből ismertem.
A filmkészítés egyébként tényleg nem egyszerű. Nem csak a túrán rögzített felvételekben van hatalmas munka, hanem az utómunkálatok sem kímélik az ember idejét – és pénztárcáját sem. Volt, hogy azon kaptam magam, hogy a túra előtt a filmezés felszerelésére költött pénz (kamera, memóriakártyák, akkumulátorok stb.) több volt, mint a túra teljes költségvetése összesen. Ezt nem lehet szenvedély nélkül csinálni, mert egyébként az elvégzett munka, az alkotás örömén túl nem sok minden jár cserébe. Tanárként nem is állnak rendelkezésemre túl nagy anyagi erőforrások. Ez volt a másik oka, hogy végül teret engedtem annak, hogy a csatornámat anyagilag is támogatni lehessen. A tavalyi túrám (és így a filmsorozat is) teljes egészében ennek köszönhető…
Olaszországban – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
A videók mögött én mindig keresem az embert. Ahogyan szeretek bekukkantani a sikátorokba meg a színfalak mögé, úgy arra is kíváncsi vagyok, hogy mit csinál az a hétköznapjain, akivel megjártam már virtuálisan az Appeninneket, a Dolomitokat, a Keleti- és a nyugati Alpokat? Azt elárultad már a filmekben, hogy tanítasz, osztályfőnök is vagy. Irigylésre méltóak a tanítványaid, azt hiszem…
Én mindig azt mondom a diákjaimnak, hogy becsüljenek meg, mert még egy ilyen tanáruk nem lesz… Ezen persze mindig jót nevetnek, mert az ő oldalukról ez azt jelenti, hogy olykor túlságosan is sok engedményt teszek nekik. De a viccet félretéve, szerintem egy teljesen átlagos tanár vagyok, aki még maga is sokat tanul arról, amit tanít, sőt a tanításról is rengeteg tanulok a mindennapok során. Rettenetes nehéz, embert próbáló munka. Mondom ezt úgy, hogy eredetileg nem vagyok tanár, hanem mérnök vagyok, aki több területen is kipróbálta már magát az elmúlt 20 évben. Közben úgy alakult, hogy tanítani kezdtem több egyetemen is, ahol beleszerettem az oktatásba. Ennek az lett az eredménye, hogy
mindenáron ki akartam magam próbálni olyan területen, ahol nem csak a tárgyi tudásra van szükségem, hanem komoly, olykor idegtépő pedagógiai feladatokat is meg kell oldani.
Aztán egy véletlen folytán kerültem végül 40 évesen a középiskolai oktatásba, és ott ragadtam. Különösen az osztályfőnökség jár rengeteg feladattal, olykor semmi szabadidő nem jut egyébre. A Youtube csatornámon manapság tapasztalható visszafogottság is ennek az eredménye. Hogy lehet-e irigyelni a tanulóimat? Ezt nem tudom. Elég sokat hibázok a hétköznapok során, de talán látják az igyekezetet, meg a sok munkát is a hibák mögött, szóval szerintem alapvetően megbíznak bennem és a munkámban. Az tény, hogy elég sok szeretetet kapok tőlük nap, mint nap.
A Dolomitokban – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Lenyűgözött, amikor tavaly a kisfiadat is magaddal vitted az Adriai túrára. Ezek szerint a család is együtt kerekezik veled olykor?
Igen, és nagyon úgy tűnik, hogy ez rendszeres lesz. A feleségem nem kerékpározott sokat azelőtt, hogy összeismerkedtünk, aztán ő maga is úgy szeretett bele ebbe a műfajba, hogy egyszer elmentünk egy közös tekerésre. Hátul, a kis gyerekülésben ült az akkor még tényleg nagyon csöpp kisfiam. Aztán továbbfejlesztettük a dolgot, és manapság már külföldi, többnapos, nomád kerékpártúrákat is teszünk hármasban. A gyerek nagyon élvezi, nem zavarja a vadkemping és az eső sem, bár a szúnyogokkal még nincs kibékülve. Amikor a tavalyi túrának vége lett, keserves sírásban tört ki, és azóta is egyfolytában azt kérdezi, hogy mikor megyünk megint. Most nyáron lesz öt éves.
Hogy állsz a konyhai dolgokhoz? Szintén egy videóból tudom, hogy olykor fakanalat ragasz, és otthon te vagy a főzelékspecialista.
Én nagyon szeretek főzni. Az valahol azzal indult, hogy a régi Duna-parti sátorozások alkalmával sokat főztünk bográcsban, de ez később rajtam ragadt és magammal vittem a lakásba is. Szóval manapság gyakorlatilag felváltva főzünk a feleségemmel, sőt az is előfordul, hogy az adott ebédet vagy vacsorát ketten készítünk el. Igen, ahogy említetted is, a főzelékekért mindig én felelek, de az olasz konyhára jellemző étkek is az én kezem munkáját dicsérik odahaza. Az persze más kérdés, hogy mennyire ehető, amit én főzök, de a család általában elégedett…
Idei videóid sejtetik, hogy edzel a hosszabb túrákra. Most mire készülsz? Mi lesz 2024. legnagyobb dobása?
Úgy általában véve ritkán készülök a túrákra, még a nagyobb túrákat sem előzi meg amolyan edzési időszak. Úgyis tekerek épp eleget az év során, szóval nincs is rá kimondottan szükségem, szerintem többnyire formában szoktam lenni a túrák kezdetére. Amikor nekiindulok a túráimnak, úgy érzem, sok minden vezérel. Szeretnék tanulni, megtapasztalni, és persze kalandokat átélni. De tény, hogy mindig is egy kicsit teljesítménycentrikus túrázó is voltam egyben, tehát a túra sport oldala sem hagyott hidegen.
Eredetileg hosszútávfutóként éltem ki a sportszenvedélyem, a kerékpárra nem sportként tekintettem.
Aztán kiderült, hogy komoly térdproblémáim vannak, és szép lassan magam mögött kellett hagynom a futást, ami nagyon fájó pont volt az életemben. Így fokozatosan a kimondottan sportcentrikus kerékpározás felé is fordultam, és ezután már nem csupán az új és kalandos helyek felfedezése vezérelt. A kicsit teljesítményorientáltabb túrázás lett csakhamar a kedvenc műfajom.
A Kékestetőn – Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Szóval pár évente előtör belőlem a késztetés, hogy épp abban az aktuális szezonban néhány komoly teljesítménytúrát is letekerjek. Ezekre azért már szoktam edzeni, hiszen az olykor nagyon megerőltető szintkülönbségeket is magukban foglaló távokat ilyen alkalmakkor természetesen időre kell teljesíteni. Ez gyakran nem is olyan egyszerű, sőt, az extrémebb teljesítménytúrákon már magas szintű felkészülés nélkül lehetetlen célba érni.
Képzeljük csak el, hogy napi 200-300 kilométert kell letekernünk átlagosan, és mindezt magashegyi viszonyok között, napi 3000-4000, sőt, akár 5000 méter szintkülönbséggel, akár egy héten, tíz napon keresztül!
Idén pont ez a helyzet velem, sokat edzem, hogy egy régóta hőn áhított nehéz teljesítménytúrán részt vehessek az Alpokban. Nagyon megerőltető lesz, nem is vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Ha időben célba is érek majd, akkor is félholt leszek a kimerültségtől. De pont ettől lesz nagyon izgalmas!
Nekem sokat mondanak a videóid, egyrészt bátorságot is adnak. Ugyan szívesen túrázok egyedül, de a videóid megerősítettek abban, hogy az egyedül túrázás bárkinek adhat teljes élményt. Én fotókkal, és írásban mesélem el olvasóimnak a túraélményeimet, ami merőben más, mint amikor egy videóban élhetjük át a száguldást a szerpentinen, a kanapé kényelméből.
Fotó: Velekei Balázs @Passo Túrák
Hatalmas tudást adsz át, élvezetes formában. Van személyes üzenete is a filmjeidnek?
Személyes üzenete tulajdonképpen csak egy van. Nap mint nap beszélgetek szóban vagy írásban olyanokkal, akik azt írják, mondják el nekem, hogy régóta minden vágyuk elindulni túrázni, de valamilyen okból ezt sohasem merték megtenni.
A világ itt van körülöttünk és csak arra vár, hogy felfedezzék.
Akkor is itt lesz körülöttünk, ha nem indulunk el, de az a sok szépség és érdekesség rejtve fog maradni számunkra, és bizony dokumentumfilmekből nem adnak akkora élményt.Félni nem kell semmitől, mert ha mégsem azt nyújtja a túra, amiről álmodott az ember, akkor visszafordul, hazajön és nyer egy tapasztalatot.
Az üzenetem az, hogy viszonylag kevés pénzből, csekély tapasztalattal, átlagos felszerelés birtokában is tehetünk nagyon kalandos túrákat, ha meg merjük tenni az első lépést.
Elindulni nehéz csak, a többi jön magától!
Ajánljuk még:
Télen is a szabadban: fedezzük fel a natúrparkokat!
A legszebb kilátások a Dunakanyarban: káprázatos panorámák Budapest közelében
Napfény és tervezés: ezekre figyelj, ha mostanság indulnál túrázni
