A vidéki sofőrök rémálma: Budapest – nyolcvan éve kettészakadt az ország közlekedésügyileg

Nem tudom, mikor hitetlenkednek jobban az ismerőseim: amikor kiderül, hogy a rettegett Budapesten szereztem meg a jogosítványomat, vagy amikor elmondom, hogy ennek ellenére nem (pontosabban csak földutakon) vagyok hajlandó a volán mögé ülni. A kortárs népi bölcsesség szerint „aki Pesten megtanul vezetni, az utána a világ minden pontján megállja sofőrként a helyét”. Jelentem, ez a feltételezés pontosan annyira helytálló, mint elhinni, hogy annyi év múlva férjhez megy az ember lánya, ahányat röfögött a kandisznó András-nap éjszakáján, miután a kíváncsi hajadon megrugdalta az ólajtót. (Utóbbi hiedelem legalább cuki.)

Volt a magyar közlekedéstörténetnek olyan korszaka, amikor nemcsak a vidéki sofőr érezhette magát zavarban a fővárosban, mert „a főváros balra, az ország jobbra hajtott”. A látszat ellenére ez a mondat nem a legutóbbi önkormányzati választások utáni állapotra utal. A Népszabadság 2001. november 9-i száma 38. oldalán kiemelt helyen közölt cikk alcíme segít rájönni, miről is van szó: Budapesten és az agglomerációban 1941-ben ezen a napon vezették be a jobb oldali közlekedést – négy hónappal később, mint vidéken.

A Monarchia felbomlása után egyedül Magyarországon maradt meg a bal oldali közlekedés a közép-európai államok közül – Ausztria is csak az Anschlusst követően tért át a jobb oldali vezetésre, és, ahogy az sejthető, a magyarországi közlekedési rend átalakításának is leginkább harcászati céljai voltak. (Ne kelljen már szegény német harckocsisoknak és konvojoknak kizökkenni a jól megszokott rendszerükből, miután a magyar kormány június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak.)

Vidéken nyilván kisebb volt a tét, kevesebb az elvégzendő átalakítás és egyáltalán: az automobil – ami volt, azt is hamarosan hadi célokra beszolgáltatták. Így tett a férjem orvos nagyapja is, aki teletankolva, lemosva, kiváló műszaki állapotban adta át gépjárművét a hazának – az én dédszüleimtől pár évvel később a lovaikat vették el, hasonló indokkal. Budapesten több időt igényelt az átállás, a járdaszigetek átépítésétől kezdve egészen az új rend kommunikálásáig. Utóbbira – azaz az új szabályok ismertetésére – jó példa az Ujság című napilap 1941. július 3-án megjelent kis tízparancsolata. A szabálygyűjtemény többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy az új közlekedési rend első napjain igen lassan és nagyon óvatosan hajtsunk, pontosan tartsunk be minden közlekedési szabályt, az úttest jobb oldalán keressük az útjelző táblákat, egyéb jelzéseket, és balra nézzünk az úttestről lelépve, hiszen onnan jön az első veszély, valamint mindenképpen balra előzzünk. A személyes kedvencem ez: „Villamosra, autóbuszra ne ugráljunk, mert ez a még szokatlan közlekedési rend mellett különösen életveszélyes!” Ezek tulajdonképpen ma is megszívlelendő tanácsok.

Az új rend első halálos áldozatáról július 8-án számolt be az Ujság. Egy székesfehérvári kalauz belehalt sérüléseibe, amikor – megfeledkezve arról, hogy már a kocsi jobboldalán is ajtó van – egy mozgó autóbusz ajtajának támaszkodott, amely egy kanyarban önmagától kinyílt, a férfi pedig a járdára zuhant. Az új rend miatt bekövetkezett további baleseteket már a hadi hírek szorították ki a lapok hasábjairól. Most, nyolcvan évvel később már nehéz elképzelni, hogy valaha a baloldalon közlekedtek hazánkban, vagy azt, hogy ʻ41 őszén táblák figyelmeztették a főváros felé közeledőket, hogy hamarosan át kell sorolniuk, mert az ő sávjukban a szembejövők fognak érkezni. Ki tudja, talán majd ugyanígy elcsodálkoznak a kései utódok, amikor megtudják, hogy nem volt mindig bringasáv a Nagykörúton.

Nyitókép: Ember Károly / Fortepan