„Semmi baj!” – Húsvéti történet Székelyföldről

Nagyanyám szerint jót tesz fejfájás ellen. Nem is emlékszem fejfájásra akkoriból. Aztán kezdődött a lelki előkészület, a negyvennapos szigorú böjt, amikor „ki-ki saját belátása szerint tagadja meg Istenért teste »kévánatosságait«”. Még az egyház által jóváhagyott enyhítéseket sem fogadta el nagyanyám, pedig már betegeskedett. Nagy bűnbánattal és önfegyelmezéssel készült Jézus feltámadására. A böjtben az imakönyvet sem tette a helyére a fiókba, az éjjeliszekrényen tartotta „kézügyben”. Az ágyuk fölött volt a feszület, egy szép Mária-kép, mellette Jézus szíve, lándzsával átdöfve, apró piros üvegdarabokkal díszítve. Csodálkoztam is gyerekként, minek a lándzsa, ha ő a Jóisten, miért harcol ennyire. Főleg hogy Kristály mámáéknál is volt egy ugyanilyen, csak éppen kék színben, lándzsával ugyanígy átdöfve.

Napközben többször is imádkozott nagyanyám, és gyönyörűen énekelt valami Mária-siratót. Naponta végezte a keresztutat lelkiismeretesen. Tartózkodott a hústól, zsírtól, majdnem minden állati eredetű ételtől. A lábasokat, edényeket lúgban jól átmosta, a zsírosbödönök helyét felváltotta az olaj. De nagyapámnak, mivel ő nehéz fizikai munkát végzett, egész nap zsákokat cipelt, külön főzött valami „jócskát” is: „De csak mértékkel, Ignáncz, csak mértékkel!”. Ilyenkor sok pityókás ételt ettünk: rántott pityókát, fűtő tetején sültet (káposztalével), pityókafasérozottat, laskával vegyesen, gombolyagon túróval, tokánynak, vagy csak pár darabot a nagy kazánból, ahol a disznóknak fődögélt a pityóka az udvaron mindennap. Pityókát pityókával. Aztán még tésztaféleségeket is ettünk jó sokat, mert liszt az volt bőven nálunk: lepénynek, bélesnek, kőttesnek, édesen vagy sósan. A kelt tésztákba is tett nagyanyám 1-2 pityókát, mert ettől puha marad, persze ha marad... De ettünk káposztát is, dinsztelve vagy nyersen (lenmagolajjal locsolva), rántva kukoricakásával, tőtve mindenfélivel. Aztán volt a paszulyos ételek sokasága. Ettünk rengeteg zakuszkát, vinetét, olajjal és pufuleccel kikavarva, szilvalekváros puliszkát, „ghiveci in ulei”-t, amit az aprózárakban lehetett kapni borkánban vagy konzervben. A „givecs” tetején mindig egy hatalmas nagy lehéjalt paradicsom tündökölt, amit villával csak úgy kipukkasztottunk, és mártottuk kenyérrel az édes levet, s kapdostuk be az alatta levő nagy vinetekockákat. Ettünk hébe-hóba halat is, amit az alimentárakban lehetett kapni fagyasztva. Igaz, kiolvasztás után csak fele maradt, ilyen-olyan mellékízekkel párosítva. Finom volt viszont a konzerv változata: konzervnyitó fodros bicskával felnyitottuk, tányérra borítottuk, ecetet töltöttünk rá, összetörtük villával, apróra vágott piroshagymával és franzellával jóízűen megvacsoráztuk. A malom körül kenderáztató tavak voltak régebben, még ványoló is volt itt. A malomkerék melletti iszapos kátyuból sokszor belekerült valamelyik halász kosarába egy-két csíkhal, amit beadtak a malomba lisztért vagy kukoricalisztért cserébe. Ebből nagyanyám levest vagy csíkoskáposztát főzött jó csomborosan, persze miután sikerült végeznie velük, mert volt, amikor még a födő alatt is átfordultak. Ha édességet kivántunk, halvát kaptunk, rahátot, pityókacukorkát, vagy azt a finom tojástalan tésztát a kosztosfüzetből, aminek az utolsó mondata így szól: „Amikor megsült, vaníliás cukorba hömpölygessük, és megesszük.” Pedig mi utasítás nélkül is mindent megettünk, vagy ahogy mondani szoktuk: felhabzsoltuk.

A húgom sem emlékszik már, hogy mi volt az oka, de egyszer erősen összevesztünk. Nem szóltunk egymáshoz egy álló napig, mígnem nagyanyánk a feszület elé állított, és Isten előtt meg kellett ígérjük egymásnak, hogy ilyen többet nem fog előfordulni. Aztán ceruzát adott a kezembe (akkor még csak én tudtam írni), és leíratta, hogy „Én, Boros Timéja, ígérem, hogy ilyent többet nem csinálok, mert a haragtartás nagy bűnnek számít, s böjti időszakban még súlyosabbnak.” A fogadalom alá a testvérem is odarajzolta a nevének nagy kezdőbetűjét, majd a papirost nagyanyám a vitrin üvegébe szúrta, hogy lássuk, és soha ne felejtsük el. Este hangosan, közösen imádkoztuk az „Ó, édes Istenem”-et.

„Ha Isten nevében ketten vagy hárman összegyűlünk, és együtt imádkozunk, akkor ő jelen lesz velünk” ‒ így mondta nagyanyám. Azóta is jó testvérek vagyunk. Másnap már kézenfogva mentünk borvízért, hazafelé pedig pimpót szedtünk virágvasárnapra, amit hazaérve a szín alá, a generátor mellé tettünk. Nem volt szabad bevinni a házba szenteletlenül, különben nem lesznek fiasok a tojások, s nem kelnek ki a pipék.

Virágvasárnapján nagyanyám szép fehér kendőt kötött a fejére, a pimpót a kezünkbe adta, úgy mentünk a templomba. Nem a falu felé szoktunk menni, hanem rövidítettünk a réten. Így legtöbbször gumicsizmával gyúrtuk a sarat a főútig, ott átcseréltük a vasárnapi cipőnkre, és a csizmákat a sáncban hagytuk, hogy hazafelé újból átcserélhessük. Hazafelé nagyanyám már nem adta ki a kezéből a pimpót, az „immán szent dolog”, nem való gyermeknek, még véletlenül se játsszunk vele. Ha nagyidő volt, matatóménkő, jég, árvíz vagy vihar veszélyeztette a malmunkat, gyorsan elégetett párat ebből a pimpóból, s hamarabb elvonult a vihar: a füstje elűzte a gonosz szellemeket.

‒ Adjon Isten részt a szentmiséből! ‒ üdvözöltük nagyapánkat, aki otthon maradt házpásztornak, és rakosgatta a tüzet az ebéd alatt.

‒ Adjon az Isten! ‒ köszönt vissza nekünk. ‒ Hát hol hagytátok a fehérnépeket?

‒ Jönnek, most sirülhetnek fel a Malom utcán. Csak mi a réten jöttünk, a rövidítőn ‒ válaszoltam.

Vakkantott a kutya, ahogy a hídról leléptek a szomszédasszonyok. Egy rózsafüzértársulatban voltak nagyanyámmal, jöttek cédulaváltásra. Elmondták az olvasót, majd „titkot cseréltek”. Én sokszor hallottam korábban a titokváltásról, de sohasem mertem megkérdezni nagyanyámat, hogy az micsoda. Ha titok, akkor titok, úgysem mondaná el soha. De most fény derült a titokra. Bementek a tisztaszobába ‒ ritkán használtuk ezt a szobát, karácsonykor ide jött az Angyal, itt ebédelt házszenteléskor a papbácsi, vagy ha nagyon előkelő rokon állított be a malomba ‒, kicsi szentképecskéket vettek elé, ezeket cserélték ki egymás között. A képeken a rózsafüzér egy-egy „titka”: „Aki érettünk vérrel verítékezett”, „Akit érettünk keresztre feszítettek” s ilyenek. Nem olyan titkok ezek, amire én gondoltam...

Amikor végeztek, nagyanyám tésztával és házi rozspálinkával kínálta meg a társulattagokat. Megbeszélték, kinél lesz nagycsütörtökön az úrvacsora, pénzt gyűjtöttek a Szent Sír virágaira, és olajra, rizskására a nagycsütörtöki vacsorához. A többi kikerül otthonról: savanyú káposzta, friss tojás, fűszerek. Aztán elénekeltek még egy szenténeket a szentkép alatt, amin Jézus a tizenkét apostollal vacsorázott.

‒ Találkozunk szerdán a kalákagyóntatáson, hogy tiszta lelkülettel tudjuk megfőzni az utolsó vacsorát.

Ácsorogtam még kicsit a mindig hideg tisztaszobában. Erős naftalinszag terjengett, ropogott a vagyont érő tölgyfaparkett, nyikorgott a szekrényajtó. A neccelt függönyön apró lyukakat ejtett a nap. A falon az utolsó vacsora, az asztalon enyhén megsárgult damasztabrosz sarkosan, ahogy nagyanyám szerette teríteni. Kinyitottam a szekrényajtót. Ünneplő ruhák, cipők sorakoztak benne, és az ajtaján egy fekete, „Budapest” feliratú lakk-táska lógott teli iratokkaSel...

Harminchárom év telt el azóta. Nagycsütörtök van megint. Itt állok, ugyanebben a tisztaszobában. Enyhe fenyőillatot érezek, de nem tudom eldönteni, hogy karácsonyfa illat-e ez, vagy a ravatalon álló koporsó köré font fenyőkoszorú illata. Mindkettő idetartozik, ehhez a szobához. Lakószobánkká lett a tisztaszoba, de elég kinyitnom az ablakot, hogy újra halljam nagyapám kétségbeesett hangját:

„Kimentem hajnalkor esment őrölni, s hoztam bé neki a meleg puliszkalisztet, s hát Róza még nem kőtt fel. Odamegyek, szólongatom, szólongatom, megölelem, s hát mán hidegecske vót szegén.”

Attól kezdve a malomkerék sem őrölt rendesen, csak a bánatot nyelte, a garatja zúgott, zakatolt össze-vissza a szíve, mintha siratná a gazdasszonyát. Nem őrölt már szép aranysárga, meleg puliszkalisztet reggelire. A lisztfelhő is megszürkült, megvékonyodott, és vitte magával a kalácsillatot és a kemence melegét. Szép lassan mindent felőrölt a fekete gyász. Nagyapám még egy darabig őrölgetett, aztán egy szép napon hiába hívta a garat kicsi csengője, hogy „kelj fel, öreg molnár, mert a garat üresen jár”. Utolsó hónapjai keresetét összecsombolyította, a malom gerendái közé szúrta, és Róza után sietett.

Nem járja azóta a lisztet a mi malmunk sem, az idő nehéz terhe alatt félig-meddig összeroskadt. Tudom, semmi sem örökkévaló, de az idő malomkereke forog tovább, az ember dolgozik, és reménykedik hogy egyszer úgy lesz, mint régen...

Merengésemet kopogtatás zavarta meg.

‒ Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! ‒ üdvözöltem örömmel a belépő pap személyében egykori kedves padtársamat.

‒ Mindörökké, ámen! Hogy vannak a madarasiak? Ha nem egyéb, errefelé nem böjtölnek, olyan töltelékes káposztaillat van, hogy meg lehet benne támaszkodni!

‒ Dehogynem, böjtölünk! Böjtös káposzta ez!

Madarasi szokás, hogy minden rózsafüzér társulat összefog, s böjtös káposztával készülnek az utolsó vacsorára. Mindenki visz egy-két fejecske káposztát, hagymát, tojást, amennyije van, veszünk hozzá rizskását, s olajat, és kalálában elkészítjük. 4 kg kásából, 4 liter olajból, 50 db tojásból, hagymából és darált káposztacikából csinálunk úgy 300‒400 darab tölteléket. De számold ki, ha van huszonnégy társulat a faluban, az közel tízezer káposzta. Este az oltárfosztás után összeülünk a társulattagokkal, mint Jézus a tanítványokkal. De akkor már az urainkat is visszük ‒ a káposztacsináláskor nem lehetnek jelen, mert ők bűnösök, s ha vajegy odaérkezik, kikergetjük az udvarra! Elmondjuk Jézus keresztútját, énekelünk a Megváltó szenvedéséről, Szűz Mária fájdalmáról s a feltámadás öröméről. Valamikor nagyanyám sütötte a mi társulatunknak az utolsó vacsorára a finom rozskenyeret. Én is szívesen elkísértem, igaz, legtöbbször elszunnyodtam a nagyanyám ölében. Mintha félálomban látnám ma is, ültünk a félhomályban, kézzel írott imádságos füzet az asszonyok kezében, középen a társulatvezető, égtek a gyertyák...

Azután közös gyermekkori emlékeinkkel folytattuk a beszélgetést rég nem látott padtársammal. Veleszületett mozgáskorlátozottsága miatt elsős korában még nem tudott járni. S ha leesett a padból, természetes fesztelenséggel segítettem fel: „Semmi baj!”. Míg meg nem tanulta fogni a ceruzát, én jegyeztem le neki a házi feladat utasításait. „Fogalmazást kell írni a 87. oldalon levő képről.” Aztán észbe kaptam, kiradíroztam, hogy „írni”, mert neki csak „szóban megfogalmazni” lehetett. Aztán megtanult járni és írni is, szinte észrevétlenül, és lett háromkerekű trotinettája...

‒ Emlékszel, amikor jöttél hozzánk locsolni? Már a lépcső aljáról felkiáltottál: „Ne féljetek, csak én jövök!” A lépcsőn feljönni nem volt egyszerű... Mikor megpihentél a lépcsőfordulónál, eléd akartam szaladni, hogy segítsek ‒ Semmi baj! ‒, de te csak másztál tovább, fel a legfelső lépcsőfokig, majd nagy levegővel mondtad a verset, évről-évre ugyanazt...

Ma is tudom szóról-szóra: „Krisztus keresztjével a bús kálvárián, az Úrnak patakzó szent vére hulla rám. Megtisztult a keblem vére harmatától, amint bánva vétkem, ottan álldogáltam. Aztán hálálkodva szent fogadást tettem, hogy mást is buzdítok én a szeretetre. Ébredj, szeretetnek drága szép virága! A föltámadt Krisztus vegyen oltalmába! Szabad-e öntözni? ”

‒ Tudod, én is éreztem már úgy, hogy az Istennek sem kellek...

De aztán megértettem, hogy Isten nem teremt selejtet. Mindenkivel van egy tapintatos, gyengéd terve, és éppen a gyengéket választja ki az erősek megszégyenítésére. Semmi baj! Én lábra álltam, megtapasztaltam a lelki újjászületést, az újrakezdés nagy kegyelmét és ajándékát. Szinte feltámadtam, mondhatnám így is, és sokszor újra tudtam kezdeni mindent. Tudod, a szeretet lényege, hogy átdöfött szívvel is lehet szeretni.”

Az írás Gáll Tímea Kölcsönkért kovász című könyvéből származik. A szöveget változtatás nélkül, a szerző engedélyével közöljük.