ZónánTúl

„Semmi baj!” – Húsvéti történet Székelyföldről

A szigorú nagyböjt első kötelező programja volt a„hammazkodás”. Nagyanyám templomba parancsolt minket, ahol a papbácsi az előző évi, virágvasárnapi körmenetben megszentelt pimpó hamvával keresztet rajzolt a homlokunkra, és ezt mondta: „Ember, emlékezz rá, hogy porból lettél és porrá leszel.”

Nagyanyám szerint jót tesz fejfájás ellen. Nem is emlékszem fejfájásra akkoriból. Aztán kezdődött a lelki előkészület, a negyvennapos szigorú böjt, amikor „ki-ki saját belátása szerint tagadja meg Istenért teste »kévánatosságait«”. Még az egyház által jóváhagyott enyhítéseket sem fogadta el nagyanyám, pedig már betegeskedett. Nagy bűnbánattal és önfegyelmezéssel készült Jézus feltámadására. A böjtben az imakönyvet sem tette a helyére a fiókba, az éjjeliszekrényen tartotta „kézügyben”. Az ágyuk fölött volt a feszület, egy szép Mária-kép, mellette Jézus szíve, lándzsával átdöfve, apró piros üvegdarabokkal díszítve. Csodálkoztam is gyerekként, minek a lándzsa, ha ő a Jóisten, miért harcol ennyire. Főleg hogy Kristály mámáéknál is volt egy ugyanilyen, csak éppen kék színben, lándzsával ugyanígy átdöfve.

Napközben többször is imádkozott nagyanyám, és gyönyörűen énekelt valami Mária-siratót. Naponta végezte a keresztutat lelkiismeretesen. Tartózkodott a hústól, zsírtól, majdnem minden állati eredetű ételtől. A lábasokat, edényeket lúgban jól átmosta, a zsírosbödönök helyét felváltotta az olaj. De nagyapámnak, mivel ő nehéz fizikai munkát végzett, egész nap zsákokat cipelt, külön főzött valami „jócskát” is: „De csak mértékkel, Ignáncz, csak mértékkel!”. Ilyenkor sok pityókás ételt ettünk: rántott pityókát, fűtő tetején sültet (káposztalével), pityókafasérozottat, laskával vegyesen, gombolyagon túróval, tokánynak, vagy csak pár darabot a nagy kazánból, ahol a disznóknak fődögélt a pityóka az udvaron mindennap. Pityókát pityókával. Aztán még tésztaféleségeket is ettünk jó sokat, mert liszt az volt bőven nálunk: lepénynek, bélesnek, kőttesnek, édesen vagy sósan. A kelt tésztákba is tett nagyanyám 1-2 pityókát, mert ettől puha marad, persze ha marad... De ettünk káposztát is, dinsztelve vagy nyersen (lenmagolajjal locsolva), rántva kukoricakásával, tőtve mindenfélivel. Aztán volt a paszulyos ételek sokasága. Ettünk rengeteg zakuszkát, vinetét, olajjal és pufuleccel kikavarva, szilvalekváros puliszkát, „ghiveci in ulei”-t, amit az aprózárakban lehetett kapni borkánban vagy konzervben. A „givecs” tetején mindig egy hatalmas nagy lehéjalt paradicsom tündökölt, amit villával csak úgy kipukkasztottunk, és mártottuk kenyérrel az édes levet, s kapdostuk be az alatta levő nagy vinetekockákat. Ettünk hébe-hóba halat is, amit az alimentárakban lehetett kapni fagyasztva. Igaz, kiolvasztás után csak fele maradt, ilyen-olyan mellékízekkel párosítva. Finom volt viszont a konzerv változata: konzervnyitó fodros bicskával felnyitottuk, tányérra borítottuk, ecetet töltöttünk rá, összetörtük villával, apróra vágott piroshagymával és franzellával jóízűen megvacsoráztuk. A malom körül kenderáztató tavak voltak régebben, még ványoló is volt itt. A malomkerék melletti iszapos kátyuból sokszor belekerült valamelyik halász kosarába egy-két csíkhal, amit beadtak a malomba lisztért vagy kukoricalisztért cserébe. Ebből nagyanyám levest vagy csíkoskáposztát főzött jó csomborosan, persze miután sikerült végeznie velük, mert volt, amikor még a födő alatt is átfordultak. Ha édességet kivántunk, halvát kaptunk, rahátot, pityókacukorkát, vagy azt a finom tojástalan tésztát a kosztosfüzetből, aminek az utolsó mondata így szól: „Amikor megsült, vaníliás cukorba hömpölygessük, és megesszük.” Pedig mi utasítás nélkül is mindent megettünk, vagy ahogy mondani szoktuk: felhabzsoltuk.

 
Fotó: Ádám Gyula / Kölcsönkért Kovász

A húgom sem emlékszik már, hogy mi volt az oka, de egyszer erősen összevesztünk. Nem szóltunk egymáshoz egy álló napig, mígnem nagyanyánk a feszület elé állított, és Isten előtt meg kellett ígérjük egymásnak, hogy ilyen többet nem fog előfordulni. Aztán ceruzát adott a kezembe (akkor még csak én tudtam írni), és leíratta, hogy „Én, Boros Timéja, ígérem, hogy ilyent többet nem csinálok, mert a haragtartás nagy bűnnek számít, s böjti időszakban még súlyosabbnak.” A fogadalom alá a testvérem is odarajzolta a nevének nagy kezdőbetűjét, majd a papirost nagyanyám a vitrin üvegébe szúrta, hogy lássuk, és soha ne felejtsük el. Este hangosan, közösen imádkoztuk az „Ó, édes Istenem”-et.

„Ha Isten nevében ketten vagy hárman összegyűlünk, és együtt imádkozunk, akkor ő jelen lesz velünk” ‒ így mondta nagyanyám. Azóta is jó testvérek vagyunk. Másnap már kézenfogva mentünk borvízért, hazafelé pedig pimpót szedtünk virágvasárnapra, amit hazaérve a szín alá, a generátor mellé tettünk. Nem volt szabad bevinni a házba szenteletlenül, különben nem lesznek fiasok a tojások, s nem kelnek ki a pipék.

Virágvasárnapján nagyanyám szép fehér kendőt kötött a fejére, a pimpót a kezünkbe adta, úgy mentünk a templomba. Nem a falu felé szoktunk menni, hanem rövidítettünk a réten. Így legtöbbször gumicsizmával gyúrtuk a sarat a főútig, ott átcseréltük a vasárnapi cipőnkre, és a csizmákat a sáncban hagytuk, hogy hazafelé újból átcserélhessük. Hazafelé nagyanyám már nem adta ki a kezéből a pimpót, az „immán szent dolog”, nem való gyermeknek, még véletlenül se játsszunk vele. Ha nagyidő volt, matatóménkő, jég, árvíz vagy vihar veszélyeztette a malmunkat, gyorsan elégetett párat ebből a pimpóból, s hamarabb elvonult a vihar: a füstje elűzte a gonosz szellemeket.

‒ Adjon Isten részt a szentmiséből! ‒ üdvözöltük nagyapánkat, aki otthon maradt házpásztornak, és rakosgatta a tüzet az ebéd alatt.

Adjon az Isten! ‒ köszönt vissza nekünk. ‒ Hát hol hagytátok a fehérnépeket?

Jönnek, most sirülhetnek fel a Malom utcán. Csak mi a réten jöttünk, a rövidítőn ‒ válaszoltam.

Vakkantott a kutya, ahogy a hídról leléptek a szomszédasszonyok. Egy rózsafüzértársulatban voltak nagyanyámmal, jöttek cédulaváltásra. Elmondták az olvasót, majd „titkot cseréltek”. Én sokszor hallottam korábban a titokváltásról, de sohasem mertem megkérdezni nagyanyámat, hogy az micsoda. Ha titok, akkor titok, úgysem mondaná el soha. De most fény derült a titokra. Bementek a tisztaszobába ‒ ritkán használtuk ezt a szobát, karácsonykor ide jött az Angyal, itt ebédelt házszenteléskor a papbácsi, vagy ha nagyon előkelő rokon állított be a malomba ‒, kicsi szentképecskéket vettek elé, ezeket cserélték ki egymás között. A képeken a rózsafüzér egy-egy „titka”: „Aki érettünk vérrel verítékezett”, „Akit érettünk keresztre feszítettek” s ilyenek. Nem olyan titkok ezek, amire én gondoltam...

 
Fotó: Ádám Gyula / Kölcsönkért Kovász

Amikor végeztek, nagyanyám tésztával és házi rozspálinkával kínálta meg a társulattagokat. Megbeszélték, kinél lesz nagycsütörtökön az úrvacsora, pénzt gyűjtöttek a Szent Sír virágaira, és olajra, rizskására a nagycsütörtöki vacsorához. A többi kikerül otthonról: savanyú káposzta, friss tojás, fűszerek. Aztán elénekeltek még egy szenténeket a szentkép alatt, amin Jézus a tizenkét apostollal vacsorázott.

‒ Találkozunk szerdán a kalákagyóntatáson, hogy tiszta lelkülettel tudjuk megfőzni az utolsó vacsorát.

Ácsorogtam még kicsit a mindig hideg tisztaszobában. Erős naftalinszag terjengett, ropogott a vagyont érő tölgyfaparkett, nyikorgott a szekrényajtó. A neccelt függönyön apró lyukakat ejtett a nap. A falon az utolsó vacsora, az asztalon enyhén megsárgult damasztabrosz sarkosan, ahogy nagyanyám szerette teríteni. Kinyitottam a szekrényajtót. Ünneplő ruhák, cipők sorakoztak benne, és az ajtaján egy fekete, „Budapest” feliratú lakk-táska lógott teli iratokkaSel...

Harminchárom év telt el azóta. Nagycsütörtök van megint. Itt állok, ugyanebben a tisztaszobában. Enyhe fenyőillatot érezek, de nem tudom eldönteni, hogy karácsonyfa illat-e ez, vagy a ravatalon álló koporsó köré font fenyőkoszorú illata. Mindkettő idetartozik, ehhez a szobához. Lakószobánkká lett a tisztaszoba, de elég kinyitnom az ablakot, hogy újra halljam nagyapám kétségbeesett hangját:

„Kimentem hajnalkor esment őrölni, s hoztam bé neki a meleg puliszkalisztet, s hát Róza még nem kőtt fel. Odamegyek, szólongatom, szólongatom, megölelem, s hát mán hidegecske vót szegén.”

Attól kezdve a malomkerék sem őrölt rendesen, csak a bánatot nyelte, a garatja zúgott, zakatolt össze-vissza a szíve, mintha siratná a gazdasszonyát. Nem őrölt már szép aranysárga, meleg puliszkalisztet reggelire. A lisztfelhő is megszürkült, megvékonyodott, és vitte magával a kalácsillatot és a kemence melegét. Szép lassan mindent felőrölt a fekete gyász. Nagyapám még egy darabig őrölgetett, aztán egy szép napon hiába hívta a garat kicsi csengője, hogy „kelj fel, öreg molnár, mert a garat üresen jár”. Utolsó hónapjai keresetét összecsombolyította, a malom gerendái közé szúrta, és Róza után sietett.

Nem járja azóta a lisztet a mi malmunk sem, az idő nehéz terhe alatt félig-meddig összeroskadt. Tudom, semmi sem örökkévaló, de az idő malomkereke forog tovább, az ember dolgozik, és reménykedik hogy egyszer úgy lesz, mint régen...

Merengésemet kopogtatás zavarta meg.

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! ‒ üdvözöltem örömmel a belépő pap személyében egykori kedves padtársamat.

Mindörökké, ámen! Hogy vannak a madarasiak? Ha nem egyéb, errefelé nem böjtölnek, olyan töltelékes káposztaillat van, hogy meg lehet benne támaszkodni!

‒ Dehogynem, böjtölünk! Böjtös káposzta ez!

Madarasi szokás, hogy minden rózsafüzér társulat összefog, s böjtös káposztával készülnek az utolsó vacsorára. Mindenki visz egy-két fejecske káposztát, hagymát, tojást, amennyije van, veszünk hozzá rizskását, s olajat, és kalálában elkészítjük. 4 kg kásából, 4 liter olajból, 50 db tojásból, hagymából és darált káposztacikából csinálunk úgy 300‒400 darab tölteléket. De számold ki, ha van huszonnégy társulat a faluban, az közel tízezer káposzta. Este az oltárfosztás után összeülünk a társulattagokkal, mint Jézus a tanítványokkal. De akkor már az urainkat is visszük ‒ a káposztacsináláskor nem lehetnek jelen, mert ők bűnösök, s ha vajegy odaérkezik, kikergetjük az udvarra! Elmondjuk Jézus keresztútját, énekelünk a Megváltó szenvedéséről, Szűz Mária fájdalmáról s a feltámadás öröméről. Valamikor nagyanyám sütötte a mi társulatunknak az utolsó vacsorára a finom rozskenyeret. Én is szívesen elkísértem, igaz, legtöbbször elszunnyodtam a nagyanyám ölében. Mintha félálomban látnám ma is, ültünk a félhomályban, kézzel írott imádságos füzet az asszonyok kezében, középen a társulatvezető, égtek a gyertyák...

 
Fotó: Ádám Gyula / Kölcsönkért Kovász

Azután közös gyermekkori emlékeinkkel folytattuk a beszélgetést rég nem látott padtársammal. Veleszületett mozgáskorlátozottsága miatt elsős korában még nem tudott járni. S ha leesett a padból, természetes fesztelenséggel segítettem fel: „Semmi baj!”. Míg meg nem tanulta fogni a ceruzát, én jegyeztem le neki a házi feladat utasításait. „Fogalmazást kell írni a 87. oldalon levő képről.” Aztán észbe kaptam, kiradíroztam, hogy „írni”, mert neki csak „szóban megfogalmazni” lehetett. Aztán megtanult járni és írni is, szinte észrevétlenül, és lett háromkerekű trotinettája...

‒ Emlékszel, amikor jöttél hozzánk locsolni? Már a lépcső aljáról felkiáltottál: „Ne féljetek, csak én jövök!” A lépcsőn feljönni nem volt egyszerű... Mikor megpihentél a lépcsőfordulónál, eléd akartam szaladni, hogy segítsek ‒ Semmi baj! ‒, de te csak másztál tovább, fel a legfelső lépcsőfokig, majd nagy levegővel mondtad a verset, évről-évre ugyanazt...

Ma is tudom szóról-szóra: „Krisztus keresztjével a bús kálvárián, az Úrnak patakzó szent vére hulla rám. Megtisztult a keblem vére harmatától, amint bánva vétkem, ottan álldogáltam. Aztán hálálkodva szent fogadást tettem, hogy mást is buzdítok én a szeretetre. Ébredj, szeretetnek drága szép virága! A föltámadt Krisztus vegyen oltalmába! Szabad-e öntözni? ”

 
Fotó: Ádám Gyula / Kölcsönkért Kovász
 

Mindig te kaptad a legszebb, hagymahéjjal festett piros tojást, mert te voltál az én különleges locsolóm... Nem húsvétkor történt, de nekem minden húsvétkor eszembe jut, amikor elmondtad, hogy pap szeretnél lenni: „Én pap leszek, Tímea. Egy este ahogy imádkoztam, sokáig néztem a feszületet. Tudom, nem vagyok olyan, mint a többi gyermek, de hasonlítok a Jézuskához. Nézd csak meg a kereszten, hogy áll a lába csámpásan.” Egy alkalommal magamba roskadva sírdogáltam, s te csak úgy véletlenül betoppantál: „Semmi baj! ‒ vigasztaltál.

Tudod, én is éreztem már úgy, hogy az Istennek sem kellek...

De aztán megértettem, hogy Isten nem teremt selejtet. Mindenkivel van egy tapintatos, gyengéd terve, és éppen a gyengéket választja ki az erősek megszégyenítésére. Semmi baj! Én lábra álltam, megtapasztaltam a lelki újjászületést, az újrakezdés nagy kegyelmét és ajándékát. Szinte feltámadtam, mondhatnám így is, és sokszor újra tudtam kezdeni mindent. Tudod, a szeretet lényege, hogy átdöfött szívvel is lehet szeretni.”

Az írás Gáll Tímea Kölcsönkért kovász című könyvéből származik. A szöveget változtatás nélkül, a szerző engedélyével közöljük.

Ajánljuk még: