Róheim-villa: egy otthon Budapesten, amit válogatott módszerekkel gyötört a múlt, ma mégis áll

A Herminamezőn járunk, Zugló békebeli villanegyedében, legrégebben lakott részében. A névadó József nádor lánya, Hermina Amália főhercegnő, aki rövid élete során apácaként élt, egy prágai kolostor fő apátnőjeként halt meg 25 évesen. 1842-ben itt, a Hermina úton kezdték el építeni a róla elnevezett kápolnát, amit 1856-ban szenteltek fel.

A Hermina út kelet felől keretezi a Városligetet, az Állatkerti körút folytatásaként egy sarokra az örökösen reménytelenül zajos és forgalmas Hungária körúttól. Egyik oldalán a Liget fái, másikon békebeli villanegyed húzódik, békés hangulata sziget egy hektikus főváros közepén.

 

Amikor Roheim Sámuel fakereskedő nagyvállalkozó 1900-ban pesti nyaraló építésére kérte fel – az akkor Hermina út 35, ma 45 alatti telken – Pollák Manó építészt, biztos nem sejtette, hogy a hat éven át Párizsban dolgozó, Munkácsy Mihály barátjaként ismert, Pöstyén gyönyörű fürdőit tervező mester keze munkája majd ilyen szomorú sorsot kap örökül az új évszázadtól.

Még új volt a ház, amikor 1917-ben az akkor második ciklusát végző miniszterelnök, gróf Tisza István kibérelte a villa földszintjét, hogy ha nem imádott otthonában, a geszti kastélyban van, Pesten is legyen egy kényelmes otthona. Épp lemondott miniszterelnöki posztjáról, ezért kiköltözött a Sándor-palotából, és szüksége volt egy pesti rezidenciára. 

Tisza először 1903-1905-ig, majd 1913-1917-ig volt miniszterelnök. 1917-től országgyűlési képviselőként dolgozott, majd ezredesként frontszolgálatot teljesített. Két héttel a – sorrendben negyedik – ellene elkövetett, ezúttal végzetes merénylet előtt tért haza. A régi világ politikusa volt, nem tudta elképzelni a jövőt a Monarchia létezése nélkül. Dacára annak, hogy 1914-ben, ugyan rövid ideig csak, de ő volt az egyetlen vezető politikus, aki komolyan ellenezte a háborút – mégis a közvélemény személy szerint őt, Tisza grófot tette felelőssé a háború borzalmaiért és elvesztéséért is.

 

A Pesti Hírlap így tudósított 1918. november 1-jén az ellene elkövetett merényletről:

„A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István.

A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. – Mit óhajtanak? A civil válaszolt: – Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? – Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten.(...) Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának!

– Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! –

Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na, hát mit akarnak? – Maga az oka a háborúnak! – Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. – Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! – Nem én vagyok az oka! – Álljanak félre a nők! Semmi válasz… – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

Nem Tisza volt a ház egyetlen érdekes lakója.

Az emeleten lakott a világhírű tudós, etnográfus, pszichoanalitikus, rendkívül intelligens Róheim Géza, akinek élete önmagában kész regény. Lipcsében és Berlinben, továbbá Pesten végezte egyetemeit. 1928 és 1931 közt Francia Szomáliában, Közép-Ausztráliában, Melanéziában és az arizonai indiánok közt járt néprajzi gyűjtőmunkán, majd 1939-ben New Yorkban indított magánpraxist, mint freudista pszichoanalitikus. 1918-ban viszont még apja házában élt a Herminán, és tanúként hallgatták meg az 1920. augusztus 2. és szeptember 15. közt folyó tárgyaláson Tisza halála ügyében, melynek tanúja volt. Itt elhangzott megszólalására, fogalmazására érdemes felfigyelni: „az egész teátrálisan, kvázi inscenirozva folyt le”. Vagyis ez az okos fiatalember arról számolt be, az egész általa tanúsított jelenet egy előre megrendezett, mesterkélt színházi előadásra emlékeztetett leginkább – a megfigyelés még rejtélyesebbé teszi a történteket.

S bár a kommün bukása után volt szándék a tettesek, és főleg a felbujtók megbüntetésére – két vádlottat el is ítéltek – a merénylet valódi, értelmi szerzőit soha nem találták meg, így az sem derül már ki, kinek a megbízásából, pontosan mi és miért történt valójában.

 

1920-ban mindenki, aki a pert figyelemmel kísérte, meg volt győződve Károlyi Mihály érintettségéről, arról, hogy ő állhatott a merénylet hátterében, erre azonban nem találtak bizonyítékot. Bethlen István miniszterelnök leállíttatta a nyomozást.

A Róheim házaspár 1936-ban volt kénytelen eladni addigi bérlőiknek, a báró Waldbott családnak a villát, és a ház egy részét azután visszabérelni a báróéktól. 1939 januárjában itt halt meg Róheim Samu. Ekkorra fiúk, Géza, Amerikába vándorolt, az özvegy pedig még néhány keserves évet töltött a házban bérlőként, mígnem a ’45 utáni hatalom ki nem dobta a villából. Róheim Sámuelné a Chevra Kadischa Amerikai úti szeretotthonába került, ott is halt meg 1952-ben.

Helyükre az Államvédelmi Hatóság költözött, társbérletben az 1945-ben alapított, „Elhagyott Gyermekek Otthona” elnevezésű bentlakásos intézettel. 

1946 áprilisában kivonult innen az ÁVH, ekkortól kezdve különböző elnevezések alatt, de mindenképpen hátrányos helyzetű, 14 és 30 év közti fiatalok otthonaként szolgált az egyre rosszabb állapotban lévő hajdani nyaraló. Az épület soha nem volt igazán alkalmas a feladatra. Soha nem volt akadálymentes például, az egy szem fémborítású, a házhoz egyáltalán nem illő lift a hetvenes évektől üzemelt csak. 

Keserves sors jutott a szocializmusban a sérülteket ápoló intézményeknek, az ott dolgozóknak, és mindenekelőtt az ott élőknek. Az államra a háború után szakadt a sérültek ellátása, miután politikai megfontolásból gondosan tönkre tették az addig e téren évszázadokon át kiválóan helyt álló egyházakat és magánszemélyeket. Az új intézményeket hozzáértés és odafigyelés nélkül, kis pénzből szerelték fel. A háborút követő ’40-es, ’50-es években még csak egyféle intézet létezett, amiben „ömlesztve” láttak el mindenkit: testi és szellemi fogyatékosokat, fertőző betegeket, öregeket, árvákat és azokat is, akiknek egyszerűen nem volt hol lakniuk.

Ráadásul sokkolta a rendszert, hogy a szocializmus megszületésével nem tűntek el a szociális problémák (sőt),

ezért is akarták eldugni a betegeket, és száműzték őket távoli, gazdátlanná vált, a bűnös múltat képviselő, világtól elzárt és egyre rosszabb állapotú vidéki kastélyokba, kúriákba,

valamint, mint esetünkben is, a bűnös múltat képviselő, hajdan jobb sorsú városi villákba.

A mozgássérültek 2005-ben költöztek ki végleg a Róheim-villából, utána az épület éveken át üresen állt. Egyik tulajdonostól a másikhoz került, majd 2015-ben az állam a Magyar Corvin-lánc Testületnek ajándékozta, hogy abból vendégház, az úgynevezett „Collegium Roheim” születhessen. Az elhatározott felújítás bő 15 évig nem akart elkezdődni.

Ezen áldatlan állapot látszik végre megoldódni. Idén januárban végre elkezdődtek a felújítási munkák. A Mányi István Ybl-díjas építész vezette stáb nagy lendülettel kezdett munkába, így végre, sok év után tényleg valósággá válik a rég megérdemelt újjászületés. A kertet is erősen megritkították, elbontották a teljesen tájidegen hátsó homlokzati liftet, most épp a tető cseréje zajlik.

A 2200 négyzetméter hasznos alapterületű épület belseje rendkívüli szépségekkel büszkélkedik, amik csodával határos módon élték túl az elmúlt, viharos évszázadot. Az eklektikus falak mögött létezik például egy úgynevezett „arab szoba”, aminek mór hangulatú díszítése a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga falaira emlékeztet, és amelyben isteni csoda folytán még a csillár is épen maradt. Volt, és lesz ismét könyvtár, a nagy méretű nappali is újjászületik, melynek kazettás mennyezetét zodiákus képek díszítik. A mennyezet felújítása szép feladat elé állítja a szakembereket, s a szoba egészen különleges, hiszen itt halt meg Tisza István. A Zsolnay padlóval büszkélkedő télikert is végre, bő félévszázad után visszanyeri eredeti funkcióját.

 

Dacára a sok megmaradt szépségnek, a háború óta történt átalakítások miatt szegény Pollák Manó rá sem ismerne a villára. Ráadásul a szociális intézmény 2005-ös kiköltözése után a ház 15 évig üresen állt, amely idő alatt drasztikusan romlott az állaga. A legnehezebb feladatnak az ólomüveg ablakok helyreállítása ígérkezik, főleg mert kevés, viszont rossz minőségű fotó áll csak a restaurátorok rendelkezésére, ami nehezíti a hiteles munkavégzést.

„A régi mesterek, elődeink tisztelete, mint etikai tétel megkerülhetetlen kötelezettségünk. (...) maradéktalanul helyre kell állítani, átmenteni, amit hitelesen lehet, de amit nem, ott nincs semmi manír, ott a modern építészet megoldásai a hitelesek” – vallja Mányi István, a Róheim-villa felújítását vezető építész Buza Péternek a Budapest Folyóirat 2020 februári számában. Biztató. Izgatottan várjuk az újjászületést, és vele a reményt, hogy nem csak a Magyar Corvin-lánc Testület vendégei láthatják majd a megújult, meseszép házat.

Forrás:
Helyszínbejárás 2017 január, 2021 július, illetve
itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt