Nemcsak küldeni, megkapni is izgalmas (volt) a képeslapokat, kézzel írt leveleket

Maximum húsz perc. Megfigyeléseim szerint ez az a határ, amit még elviselek sorban állás közben anélkül, hogy felbosszantanám magam az időm eltékozlása miatt. Máskülönben nem zavar, ha várakoznom kell. Így van ez a boltban a kasszánál, a bankban, a hivatalban és a postán. Igaz, egyre több helyen elintézhetem az ügyeimet online is, otthonról, a szobából, akár az ágyamban fekve. Vásárolhatok, pénzt utalhatok, csekket fizethetek néhány jelszó és billentyűparancs segítségével. Az egyik legnagyobb rajongója vagyok annak, hogy telefonról elintézhetek bármit. Mégis, ha van rá időm, szívesen intézem a dolgaimat személyesen, sorban állva, offline. Számomra még mindig megvan ennek a maga megszokott, hagyományos varázsa.

„Üdvözletünket küldjük a Balatonról”

Talán azért, mert jól emlékszem, réges-régen, mondhatom, hogy még a múlt században, vagy ha úgy tetszik, a múlt évezredben postán leveleztek egymással az emberek. Elővettek egy darab papírt és egy tollat. Összeszedték a gondolataikat, majd kézzel megírták az üzenetet. Képeslapot küldözgettünk egymásnak, ami olykor később ért a címzetthez, mint ahogy mi hazaértünk a nyaralásból, mégis örültek neki a rokonok és barátok, hogy gondoltunk rájuk az alatta az egy hét alatt, amíg ők dolgoztak, mi pedig a balatoni strandon süttettük a hasunkat. A nyári táborból sem írtunk a szülőknek mindennap egy üzenetet, hogy minden rendben van, még élünk. Képeslapot küldtünk, persze, de annak örültek a legjobban, ha nem hallottak felőlünk két hétig, mert az azt jelentette, hogy minden rendben van (probléma vagy baleset esetén értesítették volna őket általában – a munkahelyen keresztül, mert telefon sem volt minden háztartásban – a felügyelő tanárok).

Képeslapot írni nem (volt) nagy truváj, általában azzal a jellegzetes felütéssel kezdődtek a képeslapok, hogy „üdvözletünket küldjük…”. Mifelénk legalább is ez volt a szokás. Üdvözletünket küldtük a Balatonról, Debrecenből, Pécsről, Bulgáriából és a görög tengerpartról, merthogy

a képeslapküldés olyan szerves részét képezte a nyaralásnak, mint manapság a koktélos-pálmafás-napszemüveges posztok a délelőtti hírfolyamban.

Nemcsak küldeni, megkapni is élmény volt a képeslapokat. Már önmagában az nagyon izgalmas volt, amikor megláttuk a postaládában a küldeményt. Vajon ki írta? Ki kapta? Mit írnak? Mi van a képeslapon? Olyankor egy pillanatra mi is elutaztunk, ott voltunk Sopronban, Szegeden vagy Stavros homokos-sziklás partjain, és örültünk, hogy mindenki jól van, jól érzik magukat, az idő szép, sokat süt a nap és az étel is finom. Kiraktuk a képeslapot az étkezőben, jól látható helyre, és néhány napig még elmerengtünk egy-egy távoli hely szépségén, majd bekerültek egy fiókba, onnan pedig idővel a szemetesben landoltak a színes kartonlapok, bár voltak olyan ismerőseink, akiknek egy egész gyűjteményük volt a világ minden pontjáról érkező lapokból.

Levelet írni már nagyobb munka volt. Jobban átgondoltuk, hogy mit írjunk, hogyan építsük fel a szerkezetét, s hogy egy-egy mondatot hogyan írjunk le. Az e-mail, vagy egy gyors üzenet megírása egyszerű (jóformán már sms-t sem írunk), ha meggondoljuk magunkat, csak átírjuk a megszólítást, kitöröljük az első bekezdést, sőt, néhány másodpercnyi időnk arra is van, hogy visszavonjuk a küldést, ha az utolsó utáni pillanatban meggondoltuk volna magunkat. A levelet, ha bedobtuk a postaládába, már nem tudjuk kiszedni onnan.

Összeér a múlt és a jövő

A minap az egyik ismerősöm kiposztolta, hogy regisztrált egy képeslapküldő oldalon. Ennek röviden annyi a lényege, hogy a regisztráció után a rendszer „kisorsol” számára címeket a világ bármely pontjáról, ahová képeslapot küldhet. Egy kódot kell feltüntetni a képeslapon, aminek a megadásával jelezheti a címzett, hogy megkapta a lapot. És így természetesen az ismerősöm címét is bárkinek „kidobhatja” az oldal. Kapott már képeslapot Kínából, Franciaországból, az USA-ból, valamelyik afrikai országból, és még ki tudja, hány helyről. Azt mondja, jó móka, de főleg az tetszik benne neki, hogy megint átélheti azt az izgalmat, amit egy borítékba zárt képeslap (a túl sok bélyeg miatt gyakran borítékban adja fel a levelet) feladásával, valamint egy neki küldött képeslap megkapásával jár. S bár egy e-mail kinyitása is okozhat jó (vagy rossz) feszültséget a címzettben, egy boríték kinyitásának mégis megvan a maga régimódi, hagyományos romantikája.

Érdekes ez nekem: azt látom, hiába lesz minden egyre gyorsabb, egyszerűbb, mi emberek nem bújunk ki a bőrünkből, pláne, ha már megszokások, rigolyák, esetleg szép emlékek kötnek egy-egy kiveszőfélben lévő, némileg hasztalan, de örömteli cselekedethez. 

Ráadásul a történelem számos ponton bizonyította már, a levelek hasznosak. Nagy íróink, tudósaink levelezéseit mai napig élvezettel forgatjuk immár könyv formában, de a családi levelezést őrző cipősdobozok is nagy becsben állnak a legtöbb háztartásban. Olyan oldalát ismerhetjük meg ezekből a sorokból őseinknek – akár olyanoknak is, akikkel nem éltünk egyszerre a földtekén –, hogy egészen kedvet kapunk: írjunk mi is valakinek, hátha válaszol, és lesz mit hagynunk az unokának...

Erről Gáspár Kinga itt már bővebben is írt: Felvilágosult parasztasszony nagyanyám hagyatéka: a családi levelezéssel lett teljes a történetünk