Nagyapám és a dinnye: mézédes múlt mifelénk

ZónánTúl

Nagyapám és a dinnye: mézédes múlt mifelénk

Először a Zwinger árnyékában, egy szupermarket alagsorában szembesültem azzal, hogy a magyar görögdinnye 1/1 helyett kisebb hányadban is megvásárolható. Akár a párizsi… felszeletelve, újrahasznosított tálcára csomagolva, hűtve. Azóta sem fér a fejembe… nekem EGY dinnye az legalább EGY focilabda nagyságú, hanem inkább KETTŐ… Elmesélem, miért.

A kilencvenes években kezdődött az egész. Nagyapám addigra már tizenéve élte a nyugdíjas útkaparók életét. A kukoricaföld, a birkák és a bicikli – ez a három sarkalatos pont határozta meg a mindennapjait. És akkor jött Jóska, a Zsigulijával…

A Zsiguli nem sárga volt, Jóska meg nem rapper, mint ahogy a Vad Fruttik megénekelték. Jóska kőkemény, cserzett bőrű parasztember volt, valahonnan Medgyesegyháza környékéről. A Zsiguli meg bordó, imitt-amott rozsdás. Volt viszont egy különlegessége: csomagtartója, a hátsó ülések helye, és a ráakasztott utánfutó mind dinnyével volt tele. Göröggel.

Jóska csak megjelent a kapuban a Nagyhegyi út szélén, akár eső után a szivárvány, és bekiabált nagyapámnak – aki az üvegveranda előtt üldögélt vaskeretes foteljében, atlétában, felhajtott szárú nadrággal –, hogy megkérdezze: árulna-e dinnyét. Nagyapám kevés beszédű ember volt, az üzlet sosem érdekelte. Viszont föld és a termény, amit az anyatermészet ad, az annál inkább. Jóskának nem volt nehéz dolga vele. Néhány mondattal

meggyőzte az öreget, hogy árulja a dinnyéjét, dinnyéért cserébe.

Nagyanyám nem volt oda az ötletért, de tiltakozni sem tiltakozott, amikor fél órán belül már le is rakodták az első szállítmányt a kocsiszínbe. Révületbe esett: nagyon szerette a dinnyét, gyerekként pedig hiába termett elég a tanyán, nem engedte a szigorú mama megenni a piacra valót. Most, hogy Jóska azt mondta, annyit ehetnek belőle, amennyit csak bírnak, elfogadta a helyzetet. Ezzel pedig meg is köttetett az üzlet.

Jóska hetente kétszer fordult. Ha volt még maradék az előző fuvarból, azt szemrevételezte és kiadta nagyapámnak, hogy adja a jószágnak. Ha nem volt, akkor somolygott egyet és belecsapott az öreg markába, miután a zsebébe tűrte az összetekert pénzköteget. Nem volt szigorú számadású bizonylat köztük, csak egy kockás füzet, amibe a lepakoláskor nagyapám beírta kacskaringós, görcsös számaival, mit mutatott a mázsa. Jóska ilyenkor meghagyta, mennyi legyen az ára, hány nap után engedjen belőle. A sárgadinnye árát jobban nagyapámra bízta. Tudta, hogy az öreg tudja, mikor kell árat csökkenteni, nehogy rárothadjon.

A nagykapura nagyapám eszkábált egy táblát, rajta megfolyt kicsit a piros festék, de mindenki értette. Senkiben fel sem merült a kérdés, hogy a dinnye magyar és a földről jött egyenest, nem pedig egy hűtött csodaházból néhány hétnyi aszalódás után. Egy hét alatt híre is ment a környéken, hogy nem kell a városig menni piros bélű dinnyéért, így ha a kapu nem volt kulcsra zárva, jöttek a reggeltől estig.

Nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy minden vásárlót kiismerjen nagyapám.

Volt, aki percekig paskolgatta dinnyéket, és volt, aki elvárta, hogy a rakás aljáról kivegyék neki a legkisebbet. Ami még így is legalább 7-8 kiló volt, sárga hassal, hosszú zöld csumával. Akkoriban még nem volt úri divatja a félbevágott – vagy netán negyedelt – dinnyének. Ha lett volna, nagyapám biztosan nem állt volna kupecnek.

 

Volt egy hórihorgas ember, aki mindig nagy hanggal fenyegetőzött, hogy visszahozza, ha nem elég édes, mígnem egyszer nagyanyám kiosztotta, hogy kívül tágasabb. Az alkudozókkal is így járt el a parasztemberek istenének nevében. 

Lőrinc napjáig nagyapám ritkábban tolta elő a biciklijét. Csütörtökön ugyan bekerekezett a városba a háromkilós kenyérért a pékhez, de tejért nem ment. Ugyanis örök szabály volt náluk: vagy tejbe áztatott kenyér zárja a szalonnás, főtt krumplis reggelit, vagy gyümölcs. A kettő együtt soha.  

Nagyanyám nem bánta volna, ha ez örökre így marad. Esténként is szívesen ücsörgött egy-egy karéj dinnye fölött, kis falatokat vágva: egyet a piros húsból, egyet a szikkadt kenyérből. Közben rálátott a kapura és csöndesen megjegyezte, ha valakit meglátott, hogy szerencsére már behozta a kulcsot.

 

Ajánljuk még:

Aki Somogyban barangol, nem fogja megbánni
Vidrákat lesni, gyors folyóban megfürdeni, nézni, amint méhek szállnak a réten. Elüldögélni, ahol „közelít a tél”, ezeréves romok felett csodálni a távolból a Balatont, mesét hallgatni ritka madarakról, lopakodó vadakról. Békés mezőkön, csendes erdőkben bolyongani – Somogyország vár, ha nyugodt és felemelő élményekre vársz.