Születésemkor még élénk élet töltötte meg a házat, aztán négy néni maradt benne, a férfiak egy részét elvitte a háború, aztán a tüdőbaj. Halmos nagyanyám elegáns, művelt asszony volt, hat nyelven beszélt gyökereinek köszönhetően. És éppen azok miatt tudott csak a MÁV-nál munkát vállalni: irodában dolgozott, délutánonként pedig a házban fogadta a magántanítványokat, akiknek franciát, németet, angolt oktatott. A latinnal és a norvéggal nem ment akkoriban senki semmire.
Talán négyéves lehettem, amikor életemben egyszer hosszabb időt töltöttem náluk. Szerettem a szobákat, a nehéz függönyöket, a szép mintájú szőnyegeket. Szívesen törölgettem a míves bútorokat, és nézegettem a vitrinben a szobrocskákat – oda benyúlni nem volt szabad. Számolgattam a cserépkályha cserepeit, és néha az ujjaimat belefontam az asztalról leomló horgolt csipke lyukacskáiba, de úgy, hogy nehogy meglássák vagy lerántsam az egészet.
Halmos nagyanyám nem volt a főzés nagymestere, sőt, kifejezetten utálta a konyhai munkákat. Azért főzött mindennap, és nem ettünk rosszakat. Egy nap viszont a kedvenc ételemet, káposztás cvekkedlit tett elém – éreztem már az udvaron a piruló káposzta szagát! Nagyapám megpödörte bajuszát, vastagon megcukrozta a tésztáját, aztán még egy kanál kristálycukorral tetézte – tágra nyílt szemekkel figyeltem, mert odahaza apán szigorúan vette a cukrot. Öcsém meg én hozzá sem nyúlhattunk a cukortartóhoz.
Cvekkedlire cukrot?
– gondoltam, de máris szórta nagyapám az én tésztámra is: Egyél kincsem, remélem, szereted! Szerettem én, hogyne szerettem volna! Így, cukorral meg még jobban, kértem is még egy tányérral, hogy most magam cukrozhassam meg – édes gyönyörűség volt a javából.
Fotó: Halmos Monika @rozsakunyho
Aztán elmúlt a nyár, belekavarogtunk az őszbe, és egy szép napon káposztás cvekkedlit főzött anyám. Örültem én, mint a kisgyerek – na jó, az is voltam – és kértem apámat, tegye már az asztalra a cukortartót. Cukrot?? – csattant fel apám, hogy jut eszembe ilyen, hallatlan. Szépen elmeséltem, hogy a nagymamáéknál – az ő szüleinél – nyáron milyen finom borsos-cukros cvekkedlit ettünk, és nagyapa kétszer is megszórta.
Ő apai tekintélyével és nagy dörgedelemmel tiltotta meg ebbéli cselekedetemet: ki hallott már ilyet?! Hogy az ő szülői házában ilyet tettek volna elém?! Ilyen nem létezik, s így
már-már el is hittem, hogy a cukros káposztás tészta csak tarka álmaim szőtte látomás, és el is ment egy időre a kedvem a káposztás tészta megcukrozásától.
De azért ott motoszkált bennem, s nem hagyott nyugodni. Így amikor már végre magam voltam odahaza a konyhafőnök, odatettem a nagy cukortartót az asztalra, jóleső érzéssel dörzsöltem a tenyeremet: végre-valahára megcukrozhatom!
A várva várt katarzis elmaradt. Nem mondhatnám, hogy nem volt jó, hiszen egyik gyöngém a káposztás tészta, és cukorral sem volt megvetendő.
De mást vártam: valami csodát!
Így maradt a csoda vágya, és a káposztás demokratikusan: aki akarja, eszi sóval, de megcukrozhatja, borsozhatja, lelke rajta. Nem csodálja senki, ha valaki wasabival eszi, pirospaprikával vagy fahéjas porcukorral. Toleráns konyha, és ez így van jól.
Sok-sok év telt el, amikor egyszer apám káposztás tésztával kínált. Ekkor már eléggé bölcsnek éreztem magam ahhoz, hogy bántó él nélkül mondjam el azt, ami nyomasztott, ami sérelem ért évekkel ezelőtt: a dolgokat jó előbb-utóbb tisztázni. Mindenkinek megvan a maga igazsága, legyen az akár csak egy egyszerű káposztás cvekkedli. Nos, apám csak nézett nagy szemekkel, mert ő bizony erre a történetre egyáltalán nem emlékezett.
Csak az én szívemben hagyott kitörölhetetlen nyomot.
Azóta újból ettem náluk káposztás tésztát: a megszokott katonás teríték mellett ott sorakoztak rendbe állítva: só, bors, cukor. Ehettem, ahogyan akartam, s ettem is: előbb sósan-borsosan, azután pedig borssal és cukorral. És ez is így van jól. Ahogyan az is, hogy ez a hústalan napok egyszerű étke, s ma már a káposztás cvekkedli a trendi éttermek Márton-napi kínálatában a kacsa mellett tekintélyes rangra emelkedett.
