Most is él olyan magyar ember a Földön, aki bicska nélkül elveszettnek érzi magát – és még focimeccsre is jár!

A bicska nem csupán egy eszköz, sokkal több annál. Olyan, mint egy gyermek, akiben gyönyörködünk, de aki törődést is igényel, odafigyelést, de akkor napi szinten lelhetjük benne örömünket. De ez még mindig nem minden, a bicska egy kapaszkodó, amelyen át valami nehezen megfogható erőhöz jutunk egy letűnőben lévő világból.

Emlékszem, hogy falusi gyerekként milyen idegenül éreztem magam eleinte a cívisvárosban. Hiába az egyetem gyönyörű épülete, a néprajz tanszék könyvtárának kincsesbányája, nagyon hiányzott az otthon egyszerű melegsége, a természet illata.

Fotó: Fortepan / Miklós Lajos

Talán ennek pótlására, talán mert gyerekkoromtól így láttam, a zsebemben mindig ott lapult az édesapámtól kapott, szarulemezekkel díszített, öreg juhászbicska.

Sokszor nyúltam utána. Elő sem húztam a zsebemből, csak szorongattam az édesapámtól kapott bicskát, s nyugalmat adott, mintha azon keresztül minden férfi ősöm kezét szorítanám egyszerre.

Eszem ágában sem volt használni, csak evésnél vettem elő, akkor persze mindig. Csakhamar készítettem is neki, illetve hát magamnak egy hagyományos pásztorkészséget: volt azon minden, ami egy férfinak fontos lehet. Először is persze a bicskatok, másodszor bőrerszény, benne kovakő és tapló, mellette a csiholóacél – mindez persze a tűzgyújtáshoz – de lógtak azon különféle csont árak, apró tükrös erszény, szóval minden, ami fontos lehetett a pásztoroknak a jószág mellett. Az övemen lógó készség sallangjai már messziről hallhatóan csilingeltek, ahogy jártam az egyetemi folyosókat.

Fotó: Fortepan / Párdányi Miklós

Történt egyszer, hogy jóbarátom meginvitált egy hazai futballmeccsre, s mivel korábban sosem voltam, a Loki pedig akkoriban a bajnoki cím felé tartott, örömmel vettem a meghívást. A stadion előtt találkoztunk. Mikor barátom – aki egyébként csoporttársam is volt – meglátott a stadion előtt, már éreztem, hogy valami baj lehet. Döbbenetéből felocsúdva már hangosan röhögve tette fel a bennem fel sem merülő kérdést:

„Szerinted így be fognak engedni a stadionba?”

Abban a pillanatban éreztem, hogy valamit elhibáztam. Addig fel sem merült bennem a gondolat, hogy egy férfiakkal zsúfolt stadionban én leszek az egyetlen, akinél bicska van. Talán nem is, de aki a bicskáját az oldalán lógatva igyekszik bejutni, nos, olyanból tényleg egy szál se volt. „Márpedig én azt le nem veszem! Hogy bízhatnám én azt itt rá bárkire is? Ott egye meg a fene a meccset, ahol van!”– zakatolt bennem. Aztán csak elmentünk a kapuig – ha már megvannak a jegyeink, miért ne tennénk egy próbát – gondoltuk.

Szegedi halbicskák – Fotó: Magyar Néprajzi Lexikon

A következő meglepetés akkor ért, mikor a tagbaszakadt biztonsági őr tüzetesen áttapogatott, majd továbbengedett. Ez elég simán ment. Szerintem fogalma nem volt az őrnek, hogy miféle „divatövet” lógatok oldalamon. Úgy tűnik, ettől jobban aligha rejthettem volna el bicskámat. A rövid felszültségből oldódva könnyedén lépdeltünk a lelátók felé, mikor mögülem, már jó húszméteres távolságból felordított egy erőteljes hang:

„Hé te, azonnal állj meg!”

Megtorpanva néztem hátra és nyugtáztam, hogy az őr indulatosan halad felém. „Hát… ennyi volt.” Mikor mellém ért, kitépte kezemből az addig senkinek fel sem tűnő textilszatyrot és kivette belőle a benne lapuló flakonos ásványvizet. „Mégis ezt hogy képzeled, flakont nem lehet bevinni!” – majd sarkon fordult az elkobzott palackkal, s mint aki jól végezte dolgát, visszatért a kapukhoz. Mi egymásra néztünk a barátommal és vulkánként tört ki belőlünk a nevetés. A meccsből ugyan már semmire sem emlékszünk, de a bicskás kaland már örökre a mi anekdotánk marad.

Nyitókép: Szalonnát sütő gyerekek a kolozsvári Hója erdőben, 1907 – Fotó: Fortepan / Cholnoky Tamás