Mesés, sivatagi hangulat ősi romokkal – A kihagyhatatlan Tunézia

Tunézia Észak-Afrika legkisebb országa, amelyet az évezredek során megszálltak már föníciaiak, rómaiak, vandálok, arabok, bizánciak, törökök és franciák, 1956. március 20-án vált függetlenné Habib Bourguiba vezetésével. Az egyik legelfogadóbb ország, jónéhány keresztény és zsidó temploma van, ezenkívül vallási kisebbségek is élnek a helyiek között.

A fővárostól, Tunisztól körülbelül 20 kilométerre áll a híres, kék-fehér színben tündöklő kézműves falu, Sidi BouSaid, ami az öbölre néző hegyfokra épült. Ha valaki az országban jár, ide mindenképp érdemes betérnie. Művészeti galériák, hagyományos helyi kávézók és éttermek, ajándékárusok, bőrművesek tarkítják a kék-fehér utcákat, a hagyományőrzés miatt más színt nem használnak, egyedül csak a zöld árnyalata jelenik meg itt-ott, mert ez az iszlám színe.

 

Hónapról hónapra keresik fel művészek, helyiek és turisták ezt a kisvárost, mert mindenkit megihlet a település letisztultsága. Na meg persze a helyi nevezetesség, a mentatea különleges és hűsítő íze is megragadja az embert – itt ittam a legfinomabbat az országban. Sokan akár egész nap elüldögélnek egy csészével a kávézókban ülve és beszélgetve, hiszen a muszlimok nem isznak alkoholt.

Egy másik kihagyhatatlan állomás Tunéziában az a város, amelynek talán a legjelentősebb történelmi múltja van az ország történetét tekintve – Karthágó. Most Tunisz külvárosának tekintik, és a helyiek a romokra építkeztek, így sok műemlék ma a pincékben és azok szintjén található. Egy római kori fürdőkomplexum maradványai a legérdekesebb látnivaló, illetve egy föníciai gyermektemető is, ahová a gyermekáldozatok hamvait helyezték. Az elnöki rezidenciát is Karthágó városában húzták fel.

Egyhetes kirándulásom két napja a Szaharáról szólt, az odavezető út során érintettük az El Djem városában álló római kori amfiteátrumot, ami a harmadik legnagyobb a világon. Összesen 35 ezer néző befogadására volt képes, és ma is koncerteket tartanak a romjai között. Utána a kősivatag és a berberlakások következtek: a berberek az őshonos nomád népcsoport tagjai, származásuk pontosan nem ismert, lakásaikat a földbe és kövekbe vájták. Egy ilyen berberlakásban állították fel a Star Wars egyik díszletét és forgatási helyszínét, ami a mai napig látogatható.

Végül a sivatagban két programra jelentkeztünk: délutáni tevegelésre és quadozásra a homokdűnék között. A szaharai homok puhább, mint a finomra őrölt liszt és aranylóan ragyog a napfényben. Érdekes, hogy Tunéziában csak a dromedárok – az egypúpú tevék – élnek meg, és csak ezeket tenyésztik, mert az éghajlat csak nekik megfelelő, a kétpúpú társaiknak nem.

Az éjszakát egy oázisban épült hotelben töltöttük, ahonnan hajnali négykor indultunk újra útnak – hogy meg tudjuk nézni a sivatagi napfelkeltét – az Atlasz-hegységbe. Úticélunk egy falu volt, ami a hegység egyik természetes oázisa mellé épült. A helyi idegenvezető vitt körbe minket, felmásztunk az óvárosi részbe, és bementünk az oázisba is. Innen a hegyek közé, majd az algériai határtól pár kilométerre egy másik kisvárosba látogattunk: a helyszínek egy részét elmosta egy nagy özönvíz még évtizedekkel ezelőtt, romokat hagyva maga után.

Maga az ország meglehetősen szemetes, és ez a helyiek mentalitásán múlik, rengeteg a műanyag az utak mellett. Szerencsére ezt kárpótolja a vendégfogadók kedvessége és barátságossága, hogy igyekeznek megőrizni a történelmi emlékeiket, és nyitottan állnak a látogatókhoz.

Egy körülbelül háromnapos túra alatt – egy nap Tuniszban és a közeli városokba, a másik kettő pedig a Szaharában – valóban bele lehet kóstolni a helyi kultúrába és hagyományainak világába. Aki először látogatja meg az országot, ne hagyja ki egyik programot sem! S aki a nagy melegben tetőtől-talpig beöltözött embereket lát májusban, júniusban és júliusban, ne lepődjön meg, ez azért van, mert a lakók ilyenkor még fáznak. Nekik ez olyan időszak, mint nekünk a tavasz.