Mielőtt bármit mondanánk a Hungarikumok Gyűjteményében is szereplő magyar halászlevekről, vessünk egy pillantást a halnak, a halászatnak és halételeknek a magyar kultúrában betöltött szerepére! A halászatot a 19. század harmadik negyedében a legősibb főfoglalkozásként határozta meg Herman Ottó néprajzkutató, zoológus, és ez a nézet azóta is tartja magát.
Magyarországon 90 halfaj él, és a 19. századi ármentesítő munkálatok előtt az ártéri gazdálkodásnak, a halászatnak, a pákászatnak olyan komoly hagyományai voltak, hogy egész generációk ezekből a tevékenységekből tartották fenn magukat egész évben. Az áradások kihasználására olyan komoly eszközök és építmények szolgáltak, mint a szégye vagy cége, amit Herman Ottó is már csak a történeti forrásokból ismert. Ezek és különféle rekesztő eszközök segítségével nagy mennyiségben tudtak nagytestű halakat is fogni: a ma már csak helynévként ismert vizafogóval a Fekete-tenger felől ívásra érkező vizákat halászták ki, innen ered a budapesti XIII. kerületi városrész neve is.
A mocsarak lecsapolásával és a vizek szabályozásával ezek az életformák fokozatosan visszaszorultak és nagyobbrészt el is tűntek, ám nyomai például a ma már hungarikumként is elismert gasztronómiai örökségünkben élnek tovább.
Fotó: Fortepan – Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége – Halászok a Balatonnál, Siófokon – 1908
Bár a halászléről szóló korai magyar leírásokból elsősorban Rézi néni Szegedi szakácskönyvét szokás emlegetni, a magyar halételek és halból készült levesek hagyománya sokkal korábbi időkre nyúlik vissza. Egyfelől számolhatunk egy, a népi kultúrából eredő paraszti hagyományréteggel, másrészt viszont a magyar arisztokráciának is megvoltak a különleges receptjei.
Kétségtelen, hogy a halászlé elterjedését sokkal inkább a hagyományos paraszti konyhára vezethetjük vissza, a hozzávalók változatosságát tekintve is. A főúri konyhára jellemző fűszerezés elsősorban anyagi okokból nem tudott szélesebb körben elterjedni az alsóbb néprétegekben. Rézi néni Szegedi szakácskönyvében a szegedi halászléhez többféle halat használtak, vérével együtt főzték, aztán hagymázták, sózták és paprikázták. Keverni szigorúan tilos volt, csak rázogatták, hogy a haldarabok ne essenek szét.
Bornemissza Anna szakácskönyve 1680-ból gazdag és változatos – mai olvasatban akár egzotikusnak is mondható – elkészítési módokat sorol fel a különféle halakkal kapcsolatban. A mai halászlé alapját képező pontynak, akkori nevén pozsárnak huszonötféle tálalását írja le, köztük több levesreceptet is. Az erdélyi konyha fűszerei között akkor még, de később sem volt annyira népszerű a pirospaprika, mint Magyarország középső tájain, így a hallevesek közül fűszerezésében egyik sem hasonlít a mai halászlére, de elkészítési módjában több is megközelíti a ma ismert technikákat.
Fotó: Fortepan – Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége – Halszárítás a Balatonnál, Siófokon – 1908
A magyar konyha három ma is ismert és a karácsonyi menü részeként is főszerepben lévő halászleve közül a bajai halászlé első említésével Hevesi Lajos 1872-es Jelky András kalandjai című könyvében találkozunk. A bajai halász céh 1855-ben hallal ünnepelt, amikor a magyar szent koronát szállító gőzhajó elhaladt Baja városa mellett. A halászbúcsú alkalmával, Szent Péter és Pál napján (június 29.) pedig a halászmestereket köszöntő ifjúságnak halat adtak, amiből az esti mulatságra halászlevet főztek. Gazdag és máig élő hagyománya van tehát a dunai halászlé főzésnek Baján és környékén, ma már halászléfőző versenyekben is összemérik tudásukat a helybéliek. Ennek a szokásnak a gyökere ugyancsak korábbi időkre nyúlik vissza, egészen pontosan a „Jánoska-eresztés” népszokáshoz kapcsolódik. Nepomuki Szent János (május 16.) a vízen járók szentje, így a halászoké és a vízi molnároké is. A legenda szerint élt Prágában egy pap, aki nem volt hajlandó megtörni a gyónási titok szentségét, emiatt pedig IV. Vencel cseh király megkínoztatta, majd a Moldva folyóba dobatta. Az emberek azonban szerették a papot, és keresésére indultak: testét apró fénypontok jelezték a vízben. Az ő tiszteletére indulnak hajók és bárkák, viszik Nepomuki Szent János szobrát és mécseseket úsztatva a vízen emlékeznek a szentre, aki életét áldozta a becsületért. A bajai halászléfőző versenyt is több évtizede ezen a napon tartják.
A dunai halászlé javarészt inkább pontyból készült, a bajaiak viszont törpeharcsát is adtak hozzá. Jellegzetessége továbbá, hogy házilag gyúrt gyufatészta nélkül nincs is bajai halászlé: a tányérba először a gyufatészta kerül, arra mérik ki a bográcsból a halhúst és a levet.
A tiszai halászléről szóló írások szerint többféle formában is készítették ezt az ételt mielőtt kialakult volna mai klasszikus receptje. A hagyományos tiszai halászlé a fehérhúsú halakból, a ponty fejéből, farkából és hagymából készülő alaplé készítésével kezdődik, majd a passzírozás után a felöntött alaplébe kerül a só, a piros paprika, s a pontyszeletek. Az alapanyagok tekintetében szigorúan őrzi az ősi halászkultúrát, ugyanakkor a természetes ízfokozónak tekinthető alaplé használatával mindenki számára élvezetes étel. A tiszai halászok eleinte bárkáikon felállított bográcsban főzték a halat, a folyóból mert vízben.
Népszerűsége a 19. második felében nőtt meg igazán 1882-ben 42 halász közös beadványban kérelmezte egy halászcsárda létesítését a halpiacon, hogy a város lakói és az idegenek ott kóstolhassák meg az eredeti recept szerint készült halászlét. A tiszai halászlébe többféle kisebb hal kerül a filézett nemes halak mellé. A fejeket, farkakat, uszonyokat vastagra vágott – makói, szentesi – hagymával együtt megfőzik, majd átpasszírozzák. Az ily módon nyert, természetes ízfokozónak tekinthető alaplét felöntik és sóval, pirospaprikával ízesítik, mielőtt hozzáadják a halszeleteket és az elmaradhatatlan pirospaprikával fűszerezik.
Fotó: Fortepan – Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Bahart archívum – Bemutató halászat a befagyott Balatonon – Siófok, 1924
A balatoni halászléről szóló első tudósítást 1832-re datálja az irodalom. Egy folyóiratban, Horváth József Elek kaposvári gimnáziumi igazgató tollából jelent meg receptje. Ez az ún. „ritkás” hallé nem olyan sűrű, sokkal vékonyabb, mint a dunai vagy a tiszai halászlé, és kihagyhatatlan alkotóeleme a dévér. A sok hagyma mellé kevesebb paprika kerül bele, mint a tiszai halászlébe és helyenként – például Tihanyban – krumplit is tesznek hozzá. Vörösmarty tollából származik az elismerés, ami a balatoni halászlé „titkát” firtatja: „A főzőmester a halakat, midőn már elfőttek leszűré, s külön raká, de benne hagyák a vízben azon jó ízt, mely a balatoni halászlét oly híressé teszi.”
Bármelyik recept kedves az ízlésünknek, mindegyikkel jól járunk. Karácsonykor különösen, hiszen ilyentájt a városi halpiacok is „felfrissülnek”, gazdagabb kínálatból válogathatunk. Ne feledjük ennek az ételnek a mágikus jelentőségét sem: a hal előre úszik, tehát aki karácsonykor halat eszik, annak egész évben biztosítva a szerencséje.
