Le falura, fel városba – de hol a közép?!

Falu és város – látszólag örök ellentét, de minden kétséget kizárólag állandó egymásrautaltság. A város emberét nem volna szabad szembe állítani a falun élővel. A különféle izmusok hatalmas bűne, hogy miközben a vidék emberét saját értékeit felvállalni képtelen buta paraszttá degradálta, a város lakosságát magát túlértékelő, beképzelt polgárrá magasztalta. Távol helyezték őket egymástól, holott természetes erősségeik és gyengeségeik okán egymásra utaltak, s

egy ideális világban a szembenállás helyett akár ki is egészíthetnék egymást.

Mindkettő ad valamit a világhoz, mindegyik létformának egyaránt van jó és rossz oldala, egymástól nem szétválaszthatók, a másik nélkül önmagukban nehezen értelmezhetők.

Fotó: Pixabay 

Valamely létforma elleni lázadást a legtöbb esetben a másik létformából látott, sok esetben meg is tapasztalt előnyök vágya, vagy éppen a másik ismeretének, megtapasztalásának teljes hiánya vezérli. De résen kell lenni, mert az ünnepek emelkedettségét a hétköznapok monotonitása teszi lehetségessé! Míg az ünnepek és az euforikus események vágya (legyen szó egy jól sikerült „igazi falusi” disznóvágásról, vagy egy mozival-koncerttel egybekötött tomboló városi éjszakáról) sok esetben valódi tapasztaláson alapul, az ezeket ölelő hétköznapok (a disznó etetése-ganézása, a szórakozóhely pultjában álló személyzet kitartása) csak az adott létformában élők kiváltsága, a hétköznapokról, nehézségekről jóval ritkábban van személyes tapasztalat. Pedig az, hogy jól érezzük-e magunkat a bennünket körülvevő világban, az döntő mértékben azon múlik, hogy az ünnepek mellett a hétköznapok is elégedettséggel töltenek-e el…

A hólapátolás teljes télen át tartó feladatának jelentőségét csak az érti, akinek a közlekedés érdekében naponta el kell hánynia a havat az útról.

Az először leszakadó hó eldobálása mindig jó élmény.

Talán még a második is. No de februárban? Esetleg egy váratlan márciusi napon is? Nagyon jó, mikor elkap a város sodrása, de bírható hónapokon, éveken keresztül a nyüzsgés? Szintén nagy előny tud lenni a kétpercenként közlekedő buszjárat, de megéri a zajukban-füstjükben tölteni az időnket?

Amennyiben a falusi vagy városi létforma választása tudatos döntésen alapul, úgy előbbi kérdésekre minden bizonnyal igen a válasz. Szerencsés az az ember, akinek van módja mindkét létformát megélnie, megtapasztalnia, és a letelepedés helyét szabad döntéssel megválasztania! Ha valaki nem érzi jól magát abban a létformában, amibe beleszületett, vagy ami éppen adatott számára, és nem tud azon változtatni, az egészen rövid távon súlyos személyiségi, ezáltal a szűk társadalomban is érzékelhető problémákhoz vezet.

A falu és a város is akkor válik valóban élhetővé, ha az ott élők jól érzik magukat benne,

nem kényszerből művelik a földet, vagy laknak panelban.

Isten megadta, hogy lakóhelyemet világlátott, várost és falut megjárt emberként, saját döntésből választhattam. Nehéz látni, ahogyan az „izmusok” által elzavart céhmesterek hajdan jól megépített házainak, az azokat létrehozó „rendszeridegen elemek” helyére telepített, a totális rendszerek által végletekig kihasznált munkáscsaládok egyre lecsúszó örökösei a továbblépés lehetősége hiányában egyre jobban a rabjaivá válnak. A nem helyén lévő lélek küzdelme nem csak a testet, de az annak otthont adó fizikai teret is pusztítja, így válnak romhalmazzá az egykor jól működő gazdaságok, s lesznek gettóvá a polgári kultúrának egykor otthont adó teljes városrészek.

A falu és a város közti határvonal meghatározására számtalan próbálkozás történt. Kisebb-nagyobb mértékben szinte minden városnak vannak falusias vonásai, illetve sok falu hordoz valamilyen városi jellegzetességeket. A települések milyensége egyfelől jól leírható szerkezetük, infrastruktúrájuk szerint, de alapvető meghatározó erővel bír a bennük lakó emberek gondolkodása, világképe is.

Egy település akkor tud igazán működni, ha a benne élők alapvetően pozitív módon határozzák meg az ottani életet.

Ahogy Erdei Ferenc írja a Magyar falu című munkájában, az a falu tud jól fejlődni, melynek lakossága arra törekszik, hogy minél jobb falusi legyen, ugyanakkor végzetes problémát jelent, ha a benne élők a város nyomása alatt, a belőlük átvett szokások révén megpróbálnak minél kevésbé vidékivé válni. A költözés szabadságát nem bíró falusi társadalom ilyenformán azonban sosem tud városivá válni, hiszen szándékát nem valamilyen cél elérése, hanem egy állapot folyamatos tagadása határozza meg. Ugyanezen oknál fogva nagyon nehezen tud a faluközösség valódi részévé válni az a városról kiköltöző ember, aki belső indíttatás helyett csak a „falun így szokták” gondolat modorosságával, művi állapotában van jelen. A várostól való megerőszakolt elfordulás éppúgy fenntarthatatlan állapothoz vezet, mint a falusi létforma folytonos tagadása és kínos eltussolása.

A gondot nem az jelenti, ha valamely létforma a szerves fejlődésének köszönhetően a másikhoz közeledik, hanem ha egy falu próbál városként, vagy a város akar faluként viselkedni.

„A falu lázadásának két nagy fegyvere a falu elhagyása és a születések megtagadása” – írja Erdei Ferenc ugyanitt. A falut lázadás vezéreltségében otthagyó ember ugyanakkor könnyen szembesülhet azzal, hogy a városban egyénként elmagányosodik, a közösség megtartó erejének hiányában ismét talajvesztetté válik. A városban egyéniségként boldoguló ember ugyanakkor soha nem fog tudni valódi részévé válni a falu társadalmának, ha individuumát nem tudja háttérbe helyezni a közösség érdekében.

Egy városban a „társadalmi kontroll” kevésbé érvényesül, ezzel párhuzamosan a társadalmi osztályok közötti különbségek jóval erősebben megnyilvánulnak. A kisebb településeken, falvakban érzékelhető összetartás sokkal nehezebben engedi el az egyes személyek kezét, a szokásjog és a bevett erkölcsi normák igazodó pontot, viszonyulást jelentenek.

Míg tehát egy város sokkal nagyobb teret enged az egyén önálló boldogulásának,

a klasszikus falvak inkább közösségi létformát predesztinálnak.

Ennek megfelelően míg a városi életforma a férfi-női szerepeket is könnyen összemossa, addig a vidéki életmód jóval egyértelműbb feladatokkal és szerepekkel jár.

A „melyik létforma jobb vagy rosszabb?” kérdés általánosan feltéve nem megválaszolható, kizárólag az egyes embert tekintve értelmezhető, ahogyan a „normális élettér” fogalmának meghatározása is egyénenként változó. A nagy föld éppúgy lehet nyomasztó teher, mint egy panellakás, minden csak az igényszintektől és elvárásoktól függ. Számos olyan életforma van, melyhez egy panel kiváló hátteret biztosíthat, míg a vidék egy másik kultúrának, tágabb komfortzónájú életnek adhat otthont.

A kulcs ugyanakkor mindkét esetben ugyanaz: legyen szándék és törekvés egy emberhez méltó teremtő létformára, törekvés a rendre. Falun és városon, fent és lent, testben-lélekben-szellemben.