Karamellszínű mámor: anyám és a lekvárfőzés

ZónánTúl

Karamellszínű mámor: anyám és a lekvárfőzés

Szeptember közepét írtuk, péntek délután az iskolatáskám a sarokban landolt. Erre a napra vártam már azóta, hogy az utolsó lekvárosüveg alján megríkattuk a kanalat: hiába kapartuk, nem jutott mindkét karéj kenyérre, csak mutatónak. Jancsi ingatta is a fejét: baj lesz ebből, hugi, nem maradt a mágnás pitébe, még csak mutatónak se…

Úri helyen a lekvárt kajszibarackból főzték. Mivel nálunk csak egy csenevész kajszi árválkodott a szőlőben, ellenben volt több tucat parasztbarack, anyám nem sokat teketóriázott. Üst volt, üveg volt, éhes száj is volt bőven.

A lekvárfőzés nálunk felért egy falusi disznóvágással. Anyám vezényletével a család apraja-nagyja péntek délután kivonult a szőlőbe, hogy „frissibe” leszedje és felszedje az összes barackot a szőlőpászták között. Az öklömnyi nemes barackok után ezek az apró, zöldessárga sörétek nem voltak igazán szépek, de szikár húsukban benne volt az egész nyár, tisztán és töményen. Persze voltak nagyobb, kecsesebb darabok is, amik gyakran illékonynak bizonyultak: nem értek el a kosáig, mert a parasztbarackról parasztgyerek tudja, hogy a nadrág szárába sebtében megtörölve már nem szőrös, ellenben azonnal ehető. (Az már más kérdés, hogy utána a nadrág csíp, mint a fene…)

Az összegyűjtött tetemes barackmennyiséget otthon osztályoztuk. A java a konyhára került, az „alja” a cefréshordó mellett várta a kimagozást. Zörögve hoztuk elő a piros, itt-ott zománcát hagyott vájdlingokat, az üstben lobogott a víz. Rendszerint este tíz órára a kis nyári konyha padlóján odaragadt legyek hirdették, itt legalább mázsányi parasztbarackot kopasztottak meg héjétól vörösre ázott kezek. Az üstházban rekviemként ropogott a barackfák tavasszal levágott rőzséje, a húsdarálóba gyömöszölt fél barackok fröcsögve kiabáltak kegyelemért. Utóbbi nem volt. Szép lassan megteltek a vájdlingok az aranyló mézgával, anyám tiszta abroszt vont rájuk és

„rácsukta a kiskonyhát” a várakozás izgalmára.

Reggel arra ébredtem, az üstház kivándorolt az udvar közepére és gőzben úszik. Úgy tíz óráig a délelőtt egyhangúan telt. Anyám vagy valamelyik bátyám őrizte az üstöt, egyet-egyet kavarintva a tartalmán. Mivel rendszerint nem fért bele egyszerre a ledarált barack, anyám negyedóránként megjelent egy-egy kancsónyival és „ráfejte”.

Mire a nyárikonyhában elkezdett rotyogni az ebédre szánt tarhonya, kint is megváltozott a világ. Az üst fortyogó vulkánná változott, szakadatlan égető lekvár-lávát lövellt. A cirmos is kétszer meggondolta, érdemes-e maradni a kellemes meleg miatt.

A gőzön túl egyre sűrűsödő barackmámor harci tánca azt jelezte, már csak egy-két óra kitartás kell. Déltájt már egyre sűrűsödtek a „nem lesz még jó?” kérdések az üstház környékén, az udvart pedig beborította a tömény lekvárillat. Kendőzetlenül és őszintén, mindenféle adalékanyag és cukortúlkapás nélkül. Mivel anyám sosem volt a fűszerezés nagymestere, a baracklekvárja csak a cukrot ismerte, de azt is csak hírből, így aztán nem volt semmi, ami meggyorsította volna a 6-7 órás főzési folyamatot. A gyermeki türelmetlenséget azonban hamar eloszlatta egy-két (és mennyivel több) kanál – az üst faláról sebtében lekapart – kóstoló, annak bizonygatása mellett, hogy igenis fogunk ebédelni is.

Mire anyánk kimondta a végszót, elő kellett készíteni a makulátlanra mosott üvegeket, tetőket és zizegő celofánokat, irdatlan mennyiségben, hisz az üst kétharmadig volt az aranyló lekvárral, mikor levették. Nemes egyszerűséggel ott helyben megindult az üvegezés.

Akár egy jól olajozott futószalagról, úgy kerültek ki anyám kezéből a színültig töltött, forró, öblös üvegek.

Máig sem tudom, hogy csinálta, de nem sziszegett, hogy égeti a kezét.

Fél óra sem telt bele és a lópokróccal kibélelt garabolyok megteltek a dunsztosokba préselt nyárral. Az őszi szellő szárnyára vette a lekvárgőz mámorát, mi, kölykök meg az üst falára szállt szemtelen legyekként kapartuk az odasült lekvár-karamellt, míg jóanyánk ránk kiabált, a jóból is elég legyen már…

Ajánljuk még: