Így utazz okosan! - A lassú utazás lélektana

ZónánTúl

Így utazz okosan! - A lassú utazás lélektana

Azért utazunk, nyaralunk és telelünk, hogy feltöltődjünk és pihenjünk, de Murphy törvénye még ekkor sem hagy élni minket: általában fáradtabban térünk haza, mielőtt elindultunk volna. Ha ez rád is igaz, akkor a katonás hátraarc helyett inkább azt tanácsolom, készíts egy kis teát, helyezkedj kényelembe, és szánj az életedből 5 percet az alábbi eszmefuttatás elolvasására.

Talán Y-generációs mivoltomból, talán kíváncsiságomból fakad azon vágyam, hogy életem végéig a világ összes országát bejárjam. Míg kortársaim leginkább lakáshitelre raknak félre havonta, én utazásokra – de arra a világ legnagyobb örömével, elsődleges prioritással, ellentmondást nem tűrő céltudattal.

A világ 196 országából eddig 21-ben jártam – ez persze nem sok, de tapasztalatból, hullafáradtságból és idegességtől lüktető homlokérből, higgyétek el, sok. Minimum egy élet munkája lesz bejárni a maradék 175-öt, épp ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségben fogom ezt abszolválni: fizikailag megrottyanva, vagy szellemileg feltöltődve.

Ez egy létszükséglet, amiből lejjebb adni nem fogok, de mazochista sem vagyok: nem szeretném, hogy utazásaim csak mínuszba jutassák az amúgy is pengeélen táncoló energiaszintemet – még ha boldogsággal teli energiaszint-csökkenés is ez, akkor sem. Mert az utazások piszkosul fárasztóak (tudnak lenni). Kifacsarják az embert, főleg, ha az a szívét-lelkét beleteszi, és a legjobbat akarja belőle kihozni.

Én ilyenkor olyan vagyok, mint egy kisgyerek a játszótéren, aki mindent ki akar próbálni egyszerre, azonnal és állandóan.

Pont így éreztem magam Srí Lankán is: szívem szerint egy órába sűrítettem volna be az Ádám-csúcs megmászását, a vadvízi evezést, az esőerdő- és a szafaritúrát is – de mivel rájöttem, ez erős abszurditás, kitoltam 3 napra (ami egyébként ugyanúgy erős abszurditás, de legalább már könnyebben fogadja be az ember agya).

Ez az én nyaralásos-utazásos mizériám: a célom értelemszerűen mindig az volt, hogy kiszakadjak a taposómalomból és a kötelességek áradatából, hogy feltöltődjek, és visszaleheljem magamba az erőt a zsibbasztó fáradtság helyett, de persze csak még nagyobb kálváriába löktem bele magamat, fáradtabban tértem haza, mint ahogy elindultam - ha szerencsés voltam, akkor csak ugyanolyan kimerülten.

Mindenáron ki akartam hozni a legtöbbet a külföldön töltött napokból, hiszen olyan nincs, hogy valamit ne nézzek meg – ha már ott vagyok –, olyan meg végképp nincs, hogy valamit ne próbáljak ki – kivéve a Belgiumban található mesevárosban, Brugge-ben. Ott már más szabályok szerint utaztam.

Életemben talán akkor először ízleltem meg a slow-filozófiára épülő „lassú utazás” lélekemelő ízét.

Ekkor tértem először úgy haza, hogy a nyaralás teljesítette kitűzött feladatát: végre ki is pihentem magamat.

Begyöpösödött utazási szokásaimra már igazán ráfért egy kis frissítés: a Brugge-ben töltött időt nem uralni, hanem megélni akartam. A rohanós, mindenben tökéletesre törekvős attitűd helyét pedig felváltotta az igazi élményutazás – pontosabban egy újraértelmezett utazási filozófia, a lassú utazás lélektana.  

Nem volt se Google Maps, se kőbe vésett, órára megtervezett menetrend, csak spontaneitás, random sodródás és szabad áramlás. Csak mentem, amerre vitt a lábam, térkép nélkül, apró utcákon át élveztem az üresjáratokat: figyeltem a város lüktetését, rezdülését pont úgy, ahogy Szerb Antal is megörökítette az Utas és holdvilágban.

Brugge volt tehát az a város, az a szakaszhatár, ahol a lassú utazókat büszkévé téve végre nemet mondtam egy betervezett programra, ha épp nem volt kedvem hozzá, vagy ha épp jobban esett tovább maradnom ott, ahol épp voltam. Nem hajtottam szét magam a „mindenhová el kell menni, ha már itt vagyok” rögeszme miatt, és listamániás énemnek nemet mondva még azt is megálltam, hogy ne alkossak egy méteresre nyúló kipipálandó jegyzéket a megnézendő látnivalók végeláthatatlan soráról.

A tipikus „intézzük el minél gyorsabban” - típusú szupermarketes vásárlások helyett helyi kisvállalkozások boltjait kerestem fel, és tudatosan törekedtem arra, hogy az adott kultúrát ne csak a felszínt simogatva kapizsgáljam, hanem mélyebben, akár elemi szinten is megtapasztaljam érdekességek, szokások és ízvilágok szempontjából.

Tudom-tudom, most azt mondod, mindannyian ezekre törekszünk, ez triviális, de gondolj csak bele: hányszor sikerül ezt ténylegesen is megvalósítani? Hányszor szervezzük túl a nyaralási napokat, állítunk startra kész menetrendeket? Hányszor cibáltunk már ki hajnalok hajnalán családtagokat az agyából azzal a címszóval, hogy most már aztán tényleg el kell indulnunk, különben az egész napunk megy a levesbe? Hányszor próbáltuk megoldani, hogy egy nap oda-vissza bumlizzunk az egymástól több órányira fekvő városokból? Hányszor éreztük már azt, hogy a kapkodások, stresszállapotok és rohanások reflexmaradványai az utazási idő végéig kitolódnak?  

A kulcs: tervezni, de nem túltervezni.

Megérkezni fejben is, nem csak testben. Figyelni a helyiekre is, nem csak a nevezetességekre. Megélő lelkiállapot, mintsem az ingereket hajszoló „mindent látni kell”-üzemmód. Hogy ne fizikailag megrottyanva, hanem szellemileg feltöltődve térjünk haza.

Ajánljuk még:

Torockótól Vajdahunyad váráig: öt kihagyhatatlan látnivaló Kolozsvár vonzáskörzetében

Ha azt kérdezik tőlem, hogy a tengerpartot vagy a hegyeket szeretem jobban, akkor azt mondom, ez attól függ, épp hol vagyok. Amikor a partról nézem, ahogy felkel a nap, azt érzem, hogy ennél gyönyörűbbet és megnyugtatóbbat el sem tudok képzelni. Ha hegyet mászunk, átélem, hogy ennél csodálatosabb kilátás és szabadságérzés nem létezhet. Most hegyen-völgyön át szeretnélek elkalauzolni titeket Erdély szívébe. Olyan helyeket mutatok, ahol szinte minden korosztály megtalálhatja a számára megfelelő kikapcsolódást.