Alig ötéves múltam, amikor nyaralni mentünk a Balatonra. Először és utoljára. Vonattal mentünk, mi mással, kétszer át is kellett szállni. Nagyon élveztem, a vonatokat különösképp. Az állomásokon szerettem nézni a gőzösöket, ahogy töltik meg őket vízzel, ahogy rakodják a szenet, a szénporos arcú lapátolókat. A dízelmozdonyt nézd, mondta apám, azok már újak, azok a jövő mozdonyai. Tényleg szépek voltak, de nem dohogtak, nem pöfékeltek füstöt, amit olyan szépen le lehetett rajzolni.
A nyaraló Fonyódligeten kicsi volt, egy egyszerű faház. Előtte mentek el a vonatok, lehetett nézegetni őket. Igaz, amikor eldübörögtek, egymás szavát alig értettük. Délelőttönként kimentünk a strandra. Gyönyörű volt a Balaton, fürödtünk, labdáztunk. Néha ki kellett jönni a vízből, és hogy ne remegjünk, anyám törölközőbe bugyolált. Így néztük a túlparton a hegyeket. Az a Badacsony, az pedig vulkán volt valamikor, mondta apám, és hosszan mesélt a kőzetek kialakulásáról, a hegyek formálódásáról. Ha jók lesztek, utolsó napon hajóval átmegyünk oda, tette hozzá. Annyira örültem neki, hogy attól fogva még figyelmesebben néztem a hegyeket a túlparton.
A kicsi házban nem volt víz, konyha is alig, az ebédet egy közeli üdülőben fizették be anyámék. Én mentem érte mindennap. Elballagtam az ételhordóval, a széles útnál körülnéztem. Kétszer is megnéztem, jön-e autó, mielőtt átmentem a túloldalra. Ha le volt engedve a sorompó, akkor tudtam, nem jöhet autó, mehetek.
Az üdülő nem volt messze, játszótér volt a kerítés túloldalán, ott játszott a többi gyerek. Nekem a hátsó ajtóhoz kellett mennem, ott adták ki az ebédet. Három adag, mondta a néni, és a gyereknek rakjál még egy süteményt! Első nap kikérdezett, így tőlem tudta meg, hogy három adagot rendeltünk, de négyen vagyunk. Büszke is voltam magamra, hogy mindenkinek viszek egy egész süteményt!
Az ételhordó súlyos volt, és forró. Úgy kellett vinni, hogy ne érjen hozzá a lábamhoz. De úgy nagyon nehéz volt. Ha siettem, ki is lötyöghetett a leves, rá a csupasz combomra. Nem volt olyan egyszerű dolog egy ilyen kisgyereknek ez az ebédhordás.
Az utcában volt egy kis házikó. Nem olyan volt, mint a miénk, hanem olyan meseszerű. Bokrok voltak előtte meg akkora virágok, amelyek a fejemen túl értek. Nagy fák közt bújt meg a ház, és a pici teraszon ott ült egy néni. Kék ruhája volt, és amint bekukucskáltam a kerítésen, integetett.
Egyik nap meglátogatott minket a nagyanyám. Feladta rám a pöttyös ruhámat, és elvitt magával. Vendégségbe megyünk, mondta, és nagyon megijedtem, amikor benyitott annak a meseszerű háznak a kapuján. Most kiderül, hogy én mindennap kukucskálok, és baj lesz, jaj.
De a kékruhás néni, akin most virágmintás, színes szoknya volt és fehér blúz, harsány kacagással fogadott, magához ragadott, összevissza puszilgatott. Egy távoli rokon volt ő, akihez hivatalosak voltunk tízóraira. Gyümölcsöt kaptam és apró, kerek süteményt, aminek furcsa neve volt. Non plusz ultra, jegyezd meg, majd, amikor latint tanulsz a gimnáziumban, eszedbe fog jutni, mondta nevetve a virágmintás néni. A gimnázium valami nagyon távoli és nagyon komoly dolognak tűnt, így ettem a süteményt és próbáltam nem elfelejteni a nevét. A felnőttek pedig citromkarikát tettek kecses poharakba és martinit töltöttek rá. Jóval később jöttem rá, hogy nagyanyám a régi rendtartásból ezt tartotta meg magának: a délelőtti kis pohár martini egy szelet citrommal. Haláláig megmaradt ez a szokása, később olykor vele tartottam magam is.
A napok teltek, és egy reggel hatalmas égzengésre ébredtünk, szakadt az eső. Apámmal lesétáltunk esőkabátban a partra, néztük, ahogy a hullámok verik a partot, ahogy nyaldossák a köveket, és átcsapnak felettük. Haragszik a Balaton, gondoltam, pedig holnap hajózni megyünk, át, a nagy hegyek öléhez!
Lefekvéskor éles fájdalom hasított a fülembe, és nem tágított. Sírtam, anyám melengette a fülemet, vattát dugott bele, de úgy is fájt. Anyáméktól csak egy függöny választotta el a gyerekágyakat. A reggeli vonattal hazamegyünk, visszük a gyereket az orvoshoz, az idő úgyis elromlott, mondta apám.
Hallottam minden szavát, nem tudtam aludni a fájdalomtól. Lüktetett a fülem, verte az eső a tetőt, de most már a szívemben is mardosott a fájdalom. Haragszik a Balaton, hazamegyünk, pedig holnap lenne a hajó!
Nem lett hajó, csak jóval később. Amikor az én legkisebb gyerekem lett ötéves, akkor. És ugyanazzal a csodálattal néztem a közeledő Badacsonyt, mint régen, amikor a vágyak távolából tekintettem rá, 1970-ben.
Nyitókép: Fortepan / Ormos Imre Alapítvány
