Budapest, a kávéváros – ezernyi illatos otthon városáról

ZónánTúl

Budapest, a kávéváros – ezernyi illatos otthon városáról

Kosztolányi Dezső egyetlen egy szóba sűrítette bele Budapest lelkét: száz évvel ezelőtt kávévárosként emlegette fővárosunkat. Elég pár utcán végigsétálnunk ahhoz, hogy magunk is beleszippantsunk a kávézaccos történelembe, és elhiggyük: a pesti kávéházaknak messze ment a híre, nagyon messze, talán távolabb is, mint megmaradt emlékeink mutatják.

A reggeli kotyogóssal, a presszónak álcázott erővel, avagy a fekete levessel többéves múltam van: nagymamám erős keze műgonddal mérte ki a darált kávét reggelente, ami olyan előkelő helyet foglalt el az életében, hogy még a pergő évtizedek sem tudták megváltoztatni. Újságíró volt, nagypapám pedig költő, már csak ezért sem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mit is jelentett számukra – és ezáltal számomra is – a kávé: iható reményt.

A patinás pesti kávéházak ugyanis otthonnak számítottak, íróink és költőink otthonának.

A füstös falak emberi történetek és forradalmi gondolatok ezreit szívták magukba,

a kis asztalkáknál lángelmék hoztak változást a világba verseikkel, novelláikkal, újságcikkeikkel és regényeikkel. Ami azt illeti, ezt látom én is a presszóban, meg Budapestben: otthont. Hazatérek akkor is, ha csak budapesti utcákon lézengek, és akkor is, ha az otthon készített kotyogós-illatot érzem a világ másik felén.

Azt mondják, ha gyöngül az irodalom, akkor gyöngül a feketekávé is, hiszen irodalom nincsen kávéház nélkül: remek példa erre a Centrál-, a Pilvax-, a Hadik-, a Három Holló- vagy a világ egyik legszebb kávéházaként elhíresült New York Kávéházunk is. Mindnek megvan a lelke és saját történelme, mind okot ad arra, hogy Budapestet méltán emlegessük kávévárosként.

Karinthy megunhatatlan, éjt nappallá tévő törzshelye például a Hadik volt, asztalához gyakran társult József Attila, Rejtő Jenő, Déry Tibor vagy Kosztolányi Dezső is. A New York Kávéházban pedig a Nyugat szerkesztősége munkálkodott szüntelen, szó nélkül hozták az íróknak a szokásos feketét, a tintatartót és az írópapirost, hiszen

ahol szegény, de ismert írók vannak, oda szép nők járnak, ahova pedig szép nők járnak, oda gazdag férfiak is betérnek.

Pezsgett ám a budapesti kávés élet, csöpögtek a presszók, zörrentek az újságlapok és sercegtek a tollak – nem sokat változott ez szerencsére napjainkban sem.

A budapesti kávéházakban történelem van, a mi ezerarcú történelmünk. „Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad” – írja Kosztolányi Dezső a Budapest, a kávéváros című írásában.

Tiszteljük, bizony, hiszen belegondoltunk már abba, hogy egy kávéház valójában sosem csak egy egyszerű kávéház? Ha szeretnénk, akkor egyetem. Szorgos diákok élettere, áttanult délutánok színhelye. Ha akarjuk, akkor közösség. Forradalmi színhelyek, közösségi életek, világmegváltó ötletek gócpontja. Ha akarjuk, munkahely: üzleti találkozók, vitahelyszínek, dolgozóasztalok tere. És ahogy már említettem: otthon. Kávégőzös otthon.

Nem csoda, hogy emberek milliói ragaszkodnak az isteni nedűhöz, a kávéhoz, amit mindenki máshogy szeret, és amiben mindenki mást lát.

Tudom, talán furcsán hangzik, de ezért is szeretem Budapest kávézaccos mivoltát: mindig hazaérkezem, valahányszor egy budapesti kávéházba betérek.