„Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk” – az erdélyi borról beszélgettünk Balla Géza borásszal

A Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szövetség (OIV) adatai szerint 2021-ben európai viszonylatban a romániai borászatok termelése nőtt a leginkább: 16 százalékkal több mint az előző évben. 2021-ben a világ bortermelési hozama 260 millió hektoliter volt, amelyből a romániai borvidékeken megtermelt bormennyiség 1,6 százalékot tesz ki, ezáltal Románia a világ bortermelési rangsorában a 13. helyen áll. Ezen előkelő státusz elérésében és megtartásában jelentős szerepük van a romániai magyar borosgazdáknak, pincészeteknek, amelyek zöme Erdély és a Partium területén működik.

Az erdélyi bor

A római kori adatok szerint Erdély területén igen korán fejlett szőlőművelés létezett. Ezt bizonyítják az itt állomásozó légiók sírköveinek szőlőmotívumai, illetve a Verespatakon megtalált korabeli lelet is: egy római étlapon kétféle bor is szerepelt, „merum” és „vinum” elnevezéssel. Kolozsvár, Torda, Zilah környéke, a Maros- és a Küküllő-mente, valamint Temesvár és Gyulafehérvár vidékén már akkor is jelentős szőlőültetvények voltak. Később, az Árpád-házi királyok államszervezési tevékenysége és az egyházi birtokrendszer kialakulása révén még szélesebb területeket vettek szőlőművelés alá. Különösen a bencés szerzetesek tevékenysége számottevő ebben az időszakban.

Az erdélyi szőlőművelés következő meghatározó korszakát a szászok 12. századi betelepítése fémjelezte, akik a Maros és Küküllő folyók vidékén alakítottak ki virágzó szőlőkultúrát. A II. Géza által betelepített szászok is éltek a kedvezményes adózási rendszerrel, mely a szőlőműveseket megkímélte a közterhek viselésétől. A Hunyadiak és Mátyás király idején már olyan jelentős erdélyi szőlőkultúrát jegyeznek az oklevelek, hogy a megtermelt borból már a királyi udvarba is rendszeresen szállítottak.

Az első hivatalos földmérésre II. József idejében került sor: ekkor 58 503 hektárnyi erdélyi szőlőt adatoltak, ami éves szinten egymillió hektoliter bor megtermelésére volt alkalmas. Ekkoriban Szilágyság, Déva környéke, Maros-mente, Küküllő-mente és Temesvár vidékén voltak a legnagyobb erdélyi magyar szőlőültetvények.

Forrás: Külhoni Magyar Borászati Adatbázis

A különleges földrajzi és klimatikus adottságok közepette jellegzetes zamatú fajták fejlődtek és teremtek sikeresen évszázadokon keresztül. A királyleányka, a fekete leányka, a bakator, a járdovány, a kövidinka, a juhfark, a kadarka és a furmint mellett ma már az ún. „világborok” is szép hozammal teremnek meg ezen a vidéken.

A második világháború és a rendszerváltás közötti időszak jelentős mértékben megtizedelte az erdélyi szőlőművelést, minden szempontból. Egyrészt az állami borgazdaságok tevékenységét, másrészt a korabeli magyar fajták háttérbe szorítását nagyon megsínylette az erdélyi bor, ám a rendszerváltás utáni évtizedekben az erdélyi magyar borászat ismét fejlődésnek indult. Az utóbbi évek különösen jól alakultak: új szőlőtelepítésekkel és a hagyományos fajták kultúrájának megerősítésével fokozatosan szerzi vissza szakmai és piaci becsületét az erdélyi bor.

„Bár az erdélyi borvidékek a múltban más képet mutattak, természeti adottságait tekintve Erdély nem változott. Több száz évvel ezelőtt is különböző szőlőfajtákat termesztettek itt, aszerint, hogy melyik borvidéknek milyen talaj- és éghajlati tulajdonságai voltak. Közép-Erdély mindig is a királyleányka – amit az anyaországban fehér leánykának hívnak – hazája volt, ezt 1917 óta jegyezzük, de a Küküllő-mentén, Erdély-hegyalján, Szatmár vidékén, a Szilágyságban és a Körösök vidékén is megterem. Az Érmellék főleg a bakatorról híres, már az 1870-ben, amikor a Diószegen elindult az első vincellériskola, a Magyar Királyi Szőlészeti és Borászati Szakiskola, a bakator már akkor híres erdélyi szőlőfajtának számított. Utána csak nőtt a presztízse és ismertsége. Ahogy lejjebb ereszkedünk, a Maros- és a Körösök vidékére, több száz éve már, hogy a fehér szőlők közül a magyarádi mustos fehér a leghíresebb szőlőfajta. A kékszőlők közül pedig a ménesi kadarka a leghíresebb magyar fajta, ami többek között azért is jelentős a magyar borászati kultúra szempontjából, hiszen

báró Grassalkovich Antal ménesi kadarkából készítette el 1742-ben a világ első vörös aszú borát.

A kadarka mellett a járdovány ugyancsak jellegzetes és elterjedt erdélyi fajta” – foglalja össze a hagyományos erdélyi borvidékek jellegzetes magyar szőlőfajtáit Balla Géza borász, az Erdélyi Magyar Borászok Egyesületének elnöke, a Balla Géza Borászat tulajdonosa.

A bor társas gasztronómiai élmény: ahol virágzó borkultúra alakult ki, ott a társasági életnek szervezőelvei is a szőlőműveléssel és a borkészítéssel kapcsolatos események és terek. „Az erdélyi borvidékek szervezettségét már az 1900-as évek dokumentumai, rendezvényeiről készült beszámolók is igazolják. Rendkívül gazdag szociális élet zajlott ezeken a borvidékeken, például a Ménesi borvidékek ún. kolnákban, présházakban találkoztak az emberek, itt zajlottak a jegyváltások, a lakodalmak, a legtöbb fontos társasági eseménynek a kolnák adtak otthont” – egy pillantás csupán, amit a bor és az erdélyi ember kapcsolatára vethetünk Balla Géza borász elmondása alapján, ám irodalmi emlékeink is bőséggel tartogatnak hasonló képeket.

Fotó: Rawpixel.com

„Az 1945 utáni időszak erőszakos államosítása kiváltképpen Erdélyben rajzolta át a borvidékek arculatát. A hagyományos fajták szinte teljes mértékben háttérbe szorultak és előnyt élveztek a  világfajták. A ménesi furmintot viszont, amely nemcsak ménesen, de Közép-Erdély egyes borvidékein is jelen volt, nem egyszerűen háttérbe szorították, de teljesen ki is irtották a kommunizmus idején. A rendszerváltás után el kellett kezdeni újratelepíteni a hagyományos fajtákat: elég komoly újraélesztési program indult ezekben a borrégiókban. Az emberek ugyanis rájöttek, hogy milyen fantasztikus talaj- és éghajlati adottságokkal rendelkezünk, amelyek lehetővé teszik igazi borkülönlegességek előállítását, még akkor is, ha nem feltétlenül könnyen művelhető szőlőfajtákról van szó. A kadarka és a fekete leányka is érzékeny szőlőfajta, mégis megéri termeszteni, mert valóban különleges borok lesznek belőlük” – mondja Balla Géza, hozzátéve, hogy „a fekete leánykából például, amely ősrégi dél-erdélyi fajta, és amely Mátyás király fekete seregéről kapta a nevét, 2006-2007 óta jelentős területeket vontunk művelés alá. A Ménesi borvidékre például magam hoztam be ezt a fajtát, jelen pillanatban 25 hektáron művelünk fekete leánykát.”

A világborokkal ugyanakkor nehéz felvenni a versenyt – ezt a megmérettetést minden terroir jellegű bort kínáló borvidék és borosgazda ismeri szerte a világon. Az erdélyi magyar borgazdaságok számára is ez jelenti a jelenlegi legnagyobb feladatot. „Napjainkban leginkább az jelent kihívást, hogy a világfajták hatékony marketingtevékenysége mellett a mi, helyi hagyományos fajtáinknak is ismertséget szerezzünk és megőrizzük ezt a különleges helyi kultúrát. Az erdélyi és partiumi tájak, dombok, szőlőhegyek, majdnem 550 méter tengerszint feletti magasságig is lehetővé teszik a szőlőtermelést. Ezeken a területeken a talaj főként sziklás, amelyen egyáltalán nem egyszerű a szőlőnek sem megélni, de azért mi itt, ezeken a területeken egyedi stílusú, egyedi jellegű, egyedi illat- és ízvilágot tartalmazó borokat tudunk készíteni, úgynevezett sziklaborokat” – sorolja tovább az erdélyi borkülönlegességeket Balla Géza.

Hogyan lehet az erdélyi bort megismerni és hogyan érdemes fogyasztani? Helyi borászatokat, pincészeteket kell látogatni, lehetőleg minél többet, és a helyi bort helyi ételekkel kell fogyasztani, hiszen így mutatja meg étel és az isteni nedű tökéletes harmóniáját. Az erdélyi töltött káposzta mellé jól illik például a királyleányka, de a száraz furmintok és akár egy gyümölcsös kadarka is, a vadhúsok és pörköltek mellé a testesebb vörösborokból érdemes választani, például fekete leánykát.

És hogy milyen a jó bor? Balla Géza borász szerint „jó bor az, amiből miután elfogyasztottunk egy pohárral, kérjük a következőt.”

A cikk megjelenését a Metro támogatta