Bár manapság a társadalom azt várja el a fiataloktól, hogy önerőből teremtsék meg az otthonra valót, a szépirodalomból és kosztümös filmekből jól tudjuk, hogy valaha a szülők feladata volt elindítani a „gyerekeket” a családalapítás útján. Aki nem kapott tisztes hozományt, bizony lehet, hogy vénkisasszony maradt.
A stafírungozás – a kifejezés a német staffieren, azaz „felszerel” szóból ered – tulajdonképpen egyidős a civilizációnkkal,
és sokáig egyfajta társadalmi státuszt is jelentett az, ki mit tud adni a gyermekének az esküvője napján.
Természetesen itt is mindenkinek megvolt a maga szerepe: nálunk általában a férj szülei biztosították a lakhatást az ifjú párnak a saját otthonukban, a menyasszonynak pedig, ha pénzt nem is, de legalább némi vásznat és hímzett fehérneműt illett magával vinnie az új életbe.
Mi került a stafírungba?
A kelengye milyensége érthetően a család anyagi helyzetétől függött – nem volt ritka egykoron az sem, hogy a lányos szülők vagyonjogi szerződésben rögzítették, mit vitt vérük a házasságba. Erre már csak azért is szükség lehetett, mert idővel megjelentek a hozományvadászok. Ők voltak azok a korabeli „gold digger férfiak”, akik gazdag polgári vagy főúri családok lányait csábítgatták a szép stafírung reményében. Rendszerint maximum rangot hoztak a kapcsolatba, s élvezték a földi javakat, amiket az ara családja biztosított.
Lakástextilek és ruhaneműk minden esetben helyet kaptak a hozományban, de módosabb családoknál már étkészletek, bútorok, konyhai eszközök is kerülhettek bele.
A tehetősebb menyasszonyok faragott szekrénykéket, porcelán mosdótálat és némi összegyűjtött ezüstneműt is kaptak, a szegény falusi aráknak azonban be kellett érnie a dunyhákkal, lábasjószággal vagy damasztabroszokkal.
A XIX. században nem volt ritka, hogy a szegényebb lányok szolgálónak álltak fiatalkorukban, hogy a kelengyére valót maguk szedjék össze.
Noha a Jane Austen-regényekben a középosztály többnyire szalonokban vásárolta a menyasszonyi kelengyét, erre nem mindenkinek volt lehetősége. A kevésbé vagyonos rétegek egymásnak örökítették át a holmijaikat, amiben nincs semmi meglepő, tekintve, hogy elődeink életében még nem létezett a modern kor árubősége.
A szegény menyasszonyok stafírungját nem egyszer esténként, a lobogó tűz fényében varrták meg abból, amijük volt: a család régi textiljeiből. Ahogy Jókai írta A jó táblabírák című regényében: „aztán a lányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha, stafírung, bútorok nem készülnek el egy perc alatt”.
Az évezredeken át tartó hagyomány a 20. század hajnalán kezdett kikopni a szokásból, egyrészt, mert kitolódott a házasodók kora, másrészt, mert a nők munkába állása lehetővé tette, hogy maguk gyűjtsenek vagyont, s így nem volt muszáj szüleik jóakaratára apellálni.
Habár manapság is szokás segíteni a fiatalokat az életkezdésben, ez többnyire pénzbeli támogatást jelent, a stafírungkészítés- és gyűjtés már nem jellemző a lányos házaknál sem. Pedig a nagymama csipketerítőjének vagy diófa asztalának nem csupán eszmei, hanem környezetvédelmi értéke is lehetne.
Egy olyan kort élünk, amikor az emberiség kezd ráeszmélni, hogy a pazarlás megengedhetetlen, és új holmik gyártása vagy vásárlása helyett érdemes lenne megőrizni azt, amit a korábbi generációk felhalmoztak maguknak – ha más nem, jó lesz majd a menyasszonyoknak.
Nyitókép: Fortepan / Berkó Pál
Ajánljuk még:
Mohácsi sokac bab
Egy hagyomány különleges története: a busójárás a sokacoké volt, ma már mindenkié
Alicante találkozott Moháccsal – a nyárköszöntés és a téltemetés európai párhuzamai
„Ez nem egy napi mulatság, hanem az életünk” – Rosta Endre busómaszk-faragó mester a Busójárás kulisszatitkairól
A busójárás évszázados tél-, vagy ha úgy tetszik, törökűző mulatságként van jelen a helyiek életében – közel egész évben. Szinte mindegyik itteni családban hónapokig készülnek az ominózus hétvégére, ugyanis a néphagyomány őrzése sok-sok energiát megkíván. Rosta Endre busómaszk-faragó mesterrel, népi iparművésszel, a Busóudvar vezetőjének segítségével pillanthattunk most a kulisszák mögé.
