Miért van szükségünk a néphagyományokra? A Pünkösdi Örökség Ünnepen erre is választ kapunk
A 19. század a hagyományos magyar népi kultúrának a néprajztudomány által klasszikusnak tekintett korszaka, de sokan, akik a 20. század második felében születtünk is, pontosan tudjuk, hogy még az 1970-es-80-as évek is őrzött valamit a paraszti élet hajdan volt rendjéből, tudásából és az épeszű életre írt forgatókönyvéből. A 20. század közepétől felgyorsuló világban azonban egyre több minden maradt a múlté, s a hagyományos tudás átadása megbicsaklott a generációs létrán: a gazdálkodás visszaszorulása és az új életformák térnyerése – városiasodás, migráció – egész nemzedékek számára jelentett teljes és végleges elszakadást attól a közegtől, amelybe beleszülettek. Legalább két generációnyi űr tátong a hagyományos tudást még használó eleink és közöttünk – ha nem több.
A vélt és részben persze valós szabadság gyümölcse azonban keserédesre érett: megtanultunk élni az új lehetőségekkel, de távolabb kerültünk a természettől és a természet tanításaitól. Megtanultunk gyorsabban élni, de veszítettünk érzékenységünkből és éleslátásunkból. Kényelmünk érdekében minden időnket pénzzé tettük, majd azon dolgozunk, hogy ismét szabadidőt vásároljunk magunknak.
Paradoxonok bástyájából áhítozunk egy élhetőbb, nyugodtabb, épeszű életre,
ami valójában karnyújtásnyira van, hiszen csak vissza kellene tanulnunk valamit eleink bölcsességéből. Nem kell és nem is tudnánk ugyanúgy élni, mint ők, de azt a szemléletet, amiből e bölcsesség fakadt, ma sem kell nélkülöznünk! Hogyan érthetjük meg, miként válhatnak hasznunkra rég elfeledett néphagyományaink?
Nagyon egyszerű: a hagyományos kultúra minden eleme válasz a természet törvényeire.
A parasztember logikája nem tűrte a hibavalóságot, tehát életének rendjét a természet erőinek szövetségeseként alkotta meg.
Élt a természet adta lehetőségekkel, de soha, egyetlen gesztusában sem akart felülkerekedni azokon. Érezte és értette a természet erejét, becsülte, amit kapott tőle, hálát adott mindenért, és semmit sem tekintett magától értetődőnek. Természetes szavunk alapjelentése sem az, hogy 'evidens', 'magától értetődő', hanem, hogy a 'természet szerint való'. Egyértelműnek tűnik, csak valahogy mintha elfelejtettük volna ezt a jelentésárnyalatot.
A paraszti bölcsesség és a szokásrend másik egyszerű, de zseniális vonása, hogy az állandóság, a kiszámíthatóság és a ciklikusság mellett magában hordozza a folyamatos normatív kontrollt, azaz a mindenkori működés felülvizsgálatát. Csak olyan szokások alakultak ki és maradtak fenn, amelyek a közösség és az egyének érdekeit szolgálták, és variánsaikban is a fejlődést, az aktualizálás igényét hordozták. Nem véletlen, hogy sok helyütt ma is felelevenítenek generációk óta elhagyott népszokásokat, amelyek tökéletes közösségformáló erejükkel ismét betölthetik eredeti funkciójukat a faluban. Gondoljunk csak a karácsonyi kántálásra, a farsangi szokásokra, a húsvéti tojásírás hagyományára, és bőven sorolhatnánk a példákat.
A népszokás ugyanis közösségi termék – ahogy a nevében is halljuk. Soha nem volt még ennyire szükségünk egymásra, mint manapság: ez sokunk fájdalmas és örömteli megélése.
A múltból visszahozott, szimbolikus erejű szokások pedig úgy tudnak összekapcsolni bennünket, hogy közben semmit sem kell feladnunk mai életformánkból.
Csak egy kis időt és teret kell teremtenünk nekik – ezáltal magunk is lelassulunk kicsit, visszanyerjük természetes életritmusunkat. A népszokások ugyanis nem rohanásban fogant felületes cselekvések, hanem az élet természetes ritmusára írt, mindenki számára biztonságos forgatókönyv egy közös cél megvalósítására.
Csodálatos látni, ahogy a különböző tájegységek más-más formában fogalmazták meg saját válaszaikat ugyanarra az igényre! A magyar nyelvterület lakodalmas szokásai például rendkívül változatos képet mutatnak, de minden forgatókönyvnek egy a célja: a szentségben egyesülő két fiatal élet méltó megemelése, az új család szimbolikus befogadása a közösségbe. A szimbolikus rituálék és rítusok erejét ma sem szabad megkérdőjeleznünk: aminek nem adjuk meg a módját, azt nem is becsüljük eléggé – az élet minden területén tapasztalhatjuk ezt.
A hagyomány belső térkép, életjel és lármafa: segít helyes döntéseket hozni, megmutatja, kik vagyunk valójában, és figyelmeztet, ha tévútra lépünk.
Közhelyszámba megy, hogy a hagyomány identitásképző elem, de hogy ez pontosan mit is jelent, abba ritkán gondolunk bele. Az ázsiai kultúrákban természetes, hogy a családtagok több száz évre visszamenőleg ismerjék családfájukat. Nálunk sokkal ritkább ez a tudatosság, és külön hobbinak számít, ha valaki családfakutatással foglalkozik. Az idővonal, amit ilyenkor felrajzolunk, nemcsak egy családi arcképcsarnokot nyit meg számunkra, hanem egy nagyon gazdag és szerteágazó szokásrepertóriumot is, amelynek sokkal nagyobb jelentősége van a mi életünkre nézve, mint gondolnánk.
Őseink szokásainak ismerete ugyanis a mi genetikai és kulturális örökségünk alapja. Nem érthetjük pontosan önmagunkat anélkül, hogy tudnánk, kik voltak, mivel foglalkoztak és hogyan gondolkodtak felmenőink.
A szokásrend ugyanis gondolkodási rendszert jelent: attitűdök – cselekvő érzelmi viszonyulások – rendszerét, a lehetőségekre adott válaszok és döntések rendszerét, valamint a vágyak és azok kielégítésére tett erőfeszítések sokaságát. A pszichológia tudománya sokféle módszerrel próbálja ezt feltárni, ha szakemberhez fordulunk. Ám mielőtt ilyen segítséggel próbálnánk magunkba nézni, végezzük el a saját feltáró munkánkat: derítsük ki, értsük meg és értékeljük azt a szokás- és hagyományrendszert, amelyből eleink bölcsessége fakadt.
Aki ma ellátogat a szentendrei Skanzen Pünkösdi Örökség Ünnepére, találkozhat mindazokkal az örökségelemekkel, amelyek szerepelnek az Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékén és az UNESCO szellemi kulturális örökség reprezentatív listáján. Úgy is mondhatnánk, ez a merítés mutatja meg, hol vannak ma Magyarországon a legerősebb közösségek, hol tartják a legfontosabbnak szerves kulturális kötelékeiket. A lista minden évben új elemekkel bővül – idén négy magyar hagyományt nyilvánítottak védetté: a hadházi lapos káposzta termesztésének és feldolgozásának hagyományát, a pásztortudást és a pásztorhagyományokat a Balaton- és a Bakony vidékein, a tamburazene hagyományát, valamint a magyar vőfélykedés élő hagyományát. A nemzeti jegyzéken így jelenleg 56 örökségelem szerepel, az UNESCO szellemi kulturális örökség reprezentatív listáján pedig 8 magyar örökségelemet tudhatunk.
Az idei Pünkösdi Örökség Ünnep egyik fő látványossága a csárdás tánc bemutatása.
A csárdás a legújabb örökségelemünk, amely felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A kétnapos programban sokféle variációját láthatjuk és élvezhetjük a magyar nyelvterületen széles körben elterjedt csárdásnak. Emellett kézműves és gasztronómiai hagyományok, szokásbemutatók és rengeteg vidámság várja az érdeklődőket. Talán nehéz is mindent végigjárni és kipróbálni, de aki ide kilátogat, garantáltan belefeledkezik a program valamelyik különleges részletébe.
A hagyományok sokszínűségén túl más valamit is kapunk ettől a pünkösdi forgatagtól. Egy ismerős érzést: az összetartozásét. Az itt bemutatkozó közösségek egymást is jól ismerik már, hiszen évről-évre közösen lakják be a Skanzent Pünkösdkor. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum tehát hatalmas faluként éli újjá a hagyományokat e két napon: a szomszédos portákról átjárnak egymáshoz beszélgetni, ha az egyik portán sül vagy fő valami, abból a szomszédok is kapnak kóstolót, a tikverőző fiúk kormos keze nyoma ott éktelenkedik minden arcon, és a mendei templom hímzett kendőkkel díszített zöld ágai alatt sokuk fohászai szállnak az ég felé.
A karcagiak birkapörköltjére az egri fertálymesterek bora a nyomaték, a detki aranyhímzés fonalaitól a nagykunsági hímzés színes mintáin keresztül pedig eljuthatunk a buzsáki – boszorkányos, vézás és rátétes – motívumokig, valamint a höveji csipkéig. A horvátok ezüst gyöngyökkel és dukátokkal gazdagon díszített viseletétől a matyók barokkos ruháin át a sárközi és a cigány viseletig, de a mohácsi sokacok viseletéig és busó jelmezéig sokféle öltözet tarkítja a forgatagot, s ha kedvünk tartja, az Erdélyi tájegységen magunk is átalakulhatunk 20. század eleji kisvárosi polgárokká, hogy napernyővel és cilinderrel sétáljunk végig a megelevenedett falu főutcáján.
Mi végre egy ilyen nagy felhajtás? Pünkösd a legvirágosabb ünnepünk: a természet ekkorra már minden pompáját megmutatta, s termőre fordul a gyümölcsös és a konyhakert. A bőség első pillanata a paraszti kultúrában, az első termések ideje. A Skanzenben is piroslanak az eperfák, a cseresznyefák, és a konyhakertekben is látszanak már a gondoskodás gyümölcsei. A szokások közös életünk gyümölcsei, melyek nekünk termettek, értünk vannak. Éljünk hát velük természetes harmóniában! Így talán visszanyerünk valamit a természet harmóniájából is.
Nyitóképek: Gáspár Kinga
