Ne legyél buta! – avagy a kéretlen házassági „jó” tanácsokkal minden menyasszonynak meg kell küzdenie

Felhőtlen az ég, Budapest, Margit-sziget. Egy szúrós pokrócról, kezemben fröccsel figyelem, ahogy a barátnőm férfiakat próbál meggyőzni, hogy adjanak neki szerenádot, vagy mondjanak neki jó tanácsokat. Mert hát egy héten belül férjhez megy élete szerelméhez, ez pedig egy kellemes nyári lánybúcsú a város szívében. Minden adott, a wc-papír menyasszonyi ruhától kezdve a polaroid fényképezőn keresztül a jó társaságig és vicces feladatokig. A barátnőm ragyog, nevet, élvezi a délutánt. És akkor egy férfi azt mondja neki jó tanácsként: „ne aggódj, a szerelem úgyis elmúlik”, majd továbbmegy. Mindezt azzal a hangsúllyal veti oda, amivel butus kislányoknak próbálják az értésére adni, hogyan működik a világ. Szerenád helyett ennyit tudott adni.

Mi ezen csak nevetni tudtunk, de közben az én szívem fájt egy picit. Hogy lehet, hogy egy lánybúcsún az ember lánya egy valamire való kedves tanácsot sem kap? Hogy lehet, hogy pár perccel később egy másik férfi, aki végül szerenádot ad és akitől jó tanácsokat kérünk, így kezdi: „Amikor megcsalnak…” Hogy lehet egy sugárzó, nevető tekintetű, őszintén szerető lánynak a szemébe ilyet mondani?

Ezek az emberek nem látnak magukon, a saját fájdalmukon és csalódásukon túl. Abból adnak, amijük van, és az sajnos a keserűség, a kiábrándultság és a „józanság”. Én értem, hogy mindenkinek nehéz a saját tapasztalataitól elszakadni, de miért felejtik el sokan, hogy ezeket nem muszáj továbbadni? Az úr „kedves” mondata egyébként így folytatódott:  „Amikor megcsalnak, ne hagyd annyiban. Rúgd be az ajtót, pakolj össze és hagyd ott!”

Nézzük meg, mi mindenről szól ez a közlés, mit üzent ezzel. Ne maradj benne egy boldogtalan kapcsolatban! Ne tűrd el feleslegesen, ha nem szeretnek, ha becsapnak – ne bocsáss meg, ne dolgozz a kapcsolatodon. Lehet, hogy ő jót akart, de ezzel az üzenettel valami sokkal rosszabbat adott át akarva, akaratlanul: a félelmet. A barátnőmet amúgy nem kell félteni, erős a szíve, a szeretete, ilyesmik nem tudják kibillenteni.

 

Nem kell senkinek hazudnia ahhoz, hogy pár kedves szóval bocsásson valakit a házasság útjára. Nem kell azt hazudni, hogy minden rendben lesz. És nem kell táplálni az ideálokat és az irreális fantáziákat sem. Vegyük észre, hogy elég lenne jót kívánni: „mindig beszéljétek meg a problémákat”, „figyeljetek egymásra”. De persze a rossz tapasztalatokból is le lehet vonni olyan tanulságokat, amivel építhetjük a jövő menyasszonyait. Amivel nem ahhoz járulunk hozzá, hogy a bennük lévő szorongást, bizonytalanságot erősítsük. 

„Neked is legyen legalább annyira rossz, mint nekem” vagy „szegény, még nem tudja, milyen igazából a házasság” – ezeket kapta útravalónak egy ismerősöm. Mintha a menyasszonyok valami borzasztó szerencsétlen sorscsapás előtt állnának, és ha igen-t mondanak, akkor még meg is érdemlik. 

Gondolkozzunk el, mielőtt beszélünk! Ha úgy érezzük, hogy amit mondani fogunk, nem egy frissítő medence, hanem egy mocsár (a mi mocsarunk), akkor legyünk annyira kedvesek és önzőek, hogy megtartjuk magunknak! Igazi tanulságot, ami nem a környezet, a házastárs, a sors okolásáról vagy a házasság elítéléséről szól – bátran mondhatunk. Olyan tanulságot, amitől mi is többek lettünk, és amiből a menyasszony is meríthet. 

Ha pedig mi magunk vagyunk épp a menyasszony vagy a vőlegény cipőjében, és valami kevésbé építőt kaptunk, fordítsuk azt át. Pontosan úgy, ahogy ez az ismerősöm tette. Nem adta tovább, nem őrizgette magában a rossz kívánságot, helyette mindenkinek azt mondja: „neked is legyen legalább annyira jó, mint nekem”.