Nagyanyáink karácsonya: hogy került dinnye az ünnepi asztalukra?

Ünnep

Karácsony

Nagyanyáink karácsonya: hogy került dinnye az ünnepi asztalukra?

Hogyan tartósították a dinnyét, a tojást vagy a szőlőt nagyanyáink, hogy karácsonykor ne csak bejgli, halászlé és töltött káposzta kerüljön az ünnepi asztalra? Végtelenül egyszerűen és leleményesen. Ma már ezek a praktikák feledésbe mentek, hiszen az áruházak, bevásárlócsarnokok egész évben ontják magukból a nem szezonális terményeket is, de nagyanyáink idejében ez még nem így volt.

Ha most azt kérdeznénk, miért akartak nagyanyáink dinnyét enni karácsonykor, amikor annak nem is volt már szezonja, a választ magunkban keressük: ugyanazért, amiért ma is szívesen eszünk hűsítő gyümölcsöket a tartalmas karácsonyi menüsor után. A paraszti kultúrában a leleményesség, a találékonyság volt az egyik alapvető képesség, amit elvártak egy fiatalasszonytól. Akkor tartották ügyesnek a menyecskét, ha konyhai, háztartási praktikákból minél többet ismert és alkalmazott, és ha takarékosan bánt az alapanyagokkal. A konzerválás, tartósítás, befőzés tudománya nem a lekvárszezonban mutatkozott meg, hanem télen, amikor elő kellett venni az eltett holmit, hiszen akkor derült ki, ki mennyire volt leleményes.

SZŐLŐ

A legegyszerűbben talán a szőlőt tudták tartósítani. Gyermekkoromban, amikor még igazi telek voltak, nagyanyám csak akkor fűtött be a tiszta szobában, amikor az egész család hazament. A karácsonyi időszakig ott tárolta, a hűvösben lapos farekeszekben a szüretkor kiválogatott legszebb szőlőfürtöket, de oda került be az előkészített süteményözön is, amíg haza nem értünk.

ALMA

A szekrény tetején ott sorakoztak a pirospofájú Batul almák, amit nagyapám idejében még a szénaboglyában őrizgettek télire, de amikor már nem voltak állatok, széna sem volt, így a kincset érő, zamatos Batul és az összetéveszthetetlen Leányka illatának keveréke csapott meg, mikor beléptem. Nagyanyám első aprósüteményei a diósok és a mézesek voltak: ezeket készítette elő leghamarabb, mert ezek álltak el hosszabb ideig. Az „első ház”, vagyis a tiszta szoba asztalán szőttes asztalkendővel kibélelt kosarakban vártak a linzerek, kiflicskék és mézeskalács csillagok, majd helyet kért a bejgli, a zserbó, a dominó, végül a mazsolás kalács és a krémesek. El ne felejtsem a lényeget: az előre elkészített és gondosan becsomagolt szaloncukor és a habcsók, az előre megfestett arany- és ezüstdió is ezen az asztalon várta, hogy párokba fűzve felkerülhessen a fára. Karácsony szombatjára, amikor a töltött káposzta rotyogott a fazékban és nagyanyám a karácsonyfát díszítette már, apránként előkerültek a díszek és az első házból az alma, a dió, a habcsók és a szaloncukor is, na meg a legszebb mézeskalács-csillagok.

A szőlőből és az almából a pincében is volt egy-egy polcnyi eltéve, hogy később, farsang idején is rá lehessen tenni néhány Batult a kályha tetejére, amitől különlegesen otthonos illat áradt szét az egész házban. Rendszerint a sütőtökkel együtt vette elő nagyanyám, amit a farsangi „maszkuráknak” készített, hogy legyen mivel megkínálni őket. Karácsonyra viszont leginkább szőlőt tett az asztalra az alma és a dió mellé. 

Fotó: Pexels.com

TOJÁS, DINNYE

A régiek „tudománya” még az igen kényes tojást és a Lőrincig ehető dinnyét is képes volt a karácsonyi asztalra varázsolni, mégpedig a mész segítségével. Minden paraszti háztartásban volt mész, hiszen a tiszta szobákat legalább egyszer, a gyakrabban használt helyiségeket többször is kimeszelték évente. Amíg füstös konyhák voltak, különösen fontos volt ez a fertőtlenítő eljárás, hiszen ezzel tudták csökkenteni a falakba beivódott füstszagot.

Okos háziasszony hamar rájött, hogy az oltott mészbe áztatott tojás sokáig eláll, így a Nagyboldogasszony és a Kisboldogasszony közötti időszakban begyűjtött tojásokat oltott mészbe áztatták, majd kivették, megszárították, és a meszes bevonattal védett tojásokat a búzába rakták. Így tartósították egészen karácsonyig, amikor ebből tudtak sütni, főzni és a reggelihez a füstölt sonka mellé is került belőle.

A dinnye frissen tartására ugyanezt a módszert alkalmazták: az érett, de még nem Lőrinces dinnyét vastagon bekenték mésszel, majd amikor rászáradt a mészkéreg, farudakra rakták és hűvös pincében tartották karácsonyig. A frissen tartott dinnye így kerülhetett különleges csemegeként a karácsonyi asztalra akkor, amikor még jégszekrény sem volt, nemhogy egész évben kapható gyümölcs. 

A tartósítás ezerféle praktikájából a látványosabbakat ma is jól ismerjük: előttünk van a koszorúba fűzött és a kamrában felakasztott hagyma látványa, a befőttektől roskadozó kamrapolcok, és talán a gazdagon megrakott padlást is magunk elé tudjuk képzelni. Kevésbé látványos volt, de karácsonykor innen is kerültek elő alapanyagok: a veremből. Anyai nagyanyám a pityókát és a zöldségeket elvermelte, így őrizgette télire. Az egyik verem a „középső ház”, vagyis a lakókonyha padlója alatt volt, éppen az asztal alatt. Erre azért volt szükség, mert hegyvidéken olyan kemény telek jártak akkoriban, a 20. század első felében, hogy a kültéri bejárattal megközelíthető vermek kényelmetlenebbek és kockázatosabbak is voltak: akár meg is fagyhatott volna bennük a termény.

Nagy esemény volt karácsony előtt nekünk, gyermekeknek, amikor nagyapám félrehúzta a nagyasztalt, feltekerte a gyapjúszőnyegeket és behozta a horgas vasat a kovácsműhelyből, hogy felpiszkálja a verem fedelének karikáját. Felemelte, és elénk tárult az a titokzatos sötét lyuk, ahová csakis a nagyok merészkedhettek le. Ilyenkor lemászott egy lámpással, leadtunk két kosarat és az egyikbe pityókát, a másikba leveszöldségeket szedett, amiket aztán feladott. Legnagyobb unokaként úgy 8-9 évesen már engem is levitt, és ma is emlékszem arra a büszkeségre, amitől az arcom is kipirult: részese lehettem a felnőttek egyik titkának. Kicsit én is felnőttnek éreztem magam ettől.

Fotó: Pexels.com

Kétféle padlást ismertem gyermekkoromban: a ruhaszárításra, paszuly, búza, kukorica és dió szárítására alkalmas „tiszta padlást” és a füstölésre használt „füstös padlást”. Nálunk mindkettő „üzemben volt”, na nem azért, mert két-két házban laktak a nagyszüleim, hanem mert szezonálisan így változott a padlás funkciója.

Karácsonyra jellemzően felfüstölődött már a disznó java, így a karácsonyi töltött káposztába belefőzött csülök vagy gömböc innen került elő. Alig vártam már, hogy felküldjenek a padlásra valamiért, mert akkor le lehetett csípni egy kicsit a füstölt kolbász végéből. Karácsony után, farsang idején pedig innen került le a száraz puszulyka, amiből a törtpaszuly készült, kolbásszal, és a húsvéti sonkát is innen akasztottuk le. Karácsony előtt persze a diót is le kellett hozni, megtörni és dédnagyapám hagyományos utasítása szerint fütyörészve, énekelve megpucolni. Tudott valamit az öreg, de nem mindent, ugyanis a diót darálni is kellett, a fütyörészés és a dalolgatás „törvénye” a darálás idejére már nem volt hatályos, tehát meg is dézsmáltuk a diót, míg megdaráltuk.

Azt hiszem, nem is lehet nosztalgia nélkül gondolni a karácsonyra. Mindannyiunknak vannak olyan gyermekkori élményei vagy a nagyszülőktől hallott történetei, amelyek szívet melengető otthonossággal töltenek el ilyenkor. A karácsonyi asztalra kerülő fogások kapcsán többek között az is jusson eszünkbe, hogy a gondosan előkészített, tartósítással őrzött ízek  élvezeti értékén túl minden ilyen tudásnak, „titkos” praktikának elsősorban érzelmi, közösségkovácsoló ereje van. Amiről a karácsony is szól. Micsoda szeretet-energiák áradnak a karácsonyi asztal körül! Mennyi gondoskodás, igyekezet és jobbító szándék összpontosul egy-egy energia- és időigényes munkába! Micsoda előkészületek árán ülhetjük körbe a családi asztalt az év legkedvesebb ünnepén!  

Nyitókép: Fortepan / Korbuly család

A cikk megjelenését a METRO támogatja.

 
X
Már követem az oldalt