A negyedik gyertya a fény eljövetelét, a karácsony érkeztét jelképezi. Az adventi koszorú ezzel be is teljesítette küldetését, a negyedik gyertya lángra lobbantása után más szokásoké lesz a főszerep. A karácsnyi asztal hagyománya karácsony szokásrendjének egyik legfontosabb eleme.
Az ünnepi étkezésnek szakrális, mágikus erőt tulajdonítottak eleink, ennek megfelelően tervezték meg a menüsort és a fogyasztás rendjét is. A karácsonyi vacsorához természetesen a legdíszesebb terítővel borították az asztalt és annyi terítéket tettek rá, ahány tagja volt a családnak. Annak is megterítettek, aki már nem élt – ezzel jelezték, hogy örökké a családhoz tartozik, mindenkor helye van a családi asztalnál. Természetesen ezt a szűk családi körből hiányzókra alkalmazták, a távolabbi felmenőkre nem.
A karácsonyi asztalt karácsony szombatján terítették meg és rendszerint Aprószentek napján (December 28.) szedték le, de egyes helyeken akár Vízkeresztig (Január 6.) megtartották. A karácsonyi asztal megterítésének hagyományos vezérelve, hogy az ünnep éjszakáján látogató Kis Jézus, az angyalok és a meghalt családtagok hazatérő lelkei ennivalót és szállást találjanak, vagyis otthonra leljenek rajta: többek között ezért került az asztalra szalma is. Emellett termékenység- és egészségvarázsló célzattal a következő év eredményességét kívánták befolyásolni vele, innen ered a karácsonyra szárba szökkenő búza és a különféle termények magvainak szerepe a karácsonyi asztalon. Ezeket a magvakat természetesen a majorságnak adták, a szalmát pedig az állatok alá szórták, hogy őket is megóvja minden betegségtől és termékenyek legyenek a következő esztendőben.
Ma már furcsának tűnhet, hogy a 20. század első felében még a gazdasági udvar szerszámait is bevitték a karácsonyi asztalra és az asztal alá, hogy azokkal hatékonyabban tudjanak dolgozni a következő évben. Ahol ácsszerszámok voltak, ott ezek az eszközök többletjelentéssel bírtak: Szent József emlékére utaltak.
Fotó: Unsplash.com
A hagyományos ételek többségét ma is megtaláljuk a karácsonyi asztalon, legfeljebb nem mindenki tudja, melyiknek mi volt az eredeti mágikus jelentése.
A só archaikus tisztító erejét más mágikus cselekvésekben (pl. rontáselhárításban) is felleljük a néphitben, a karácsonyi asztalon kifejezetten gyógyító funkciót tulajdonítottak neki. Téli időszakban a nagyobb állatokat „sózták”, az ásványi anyagok pótlását így próbálták megoldani, és az a hiedelem élt sok helyen, hogy a só a teheneket és a méheket is képes meggyógyítani, megóvni a fagytól.
A borsnak férfias erőt tulajdonítottak: a gúnár és a kakas „fűszere volt”, a mák a bőség szimbólumaként került az asztalra, a fokhagyma ugyancsak gyógyító, tisztító, rontáselhárító „kelléke” a karácsonyi asztalnak, a méz a torokfájás gyógyszere és az egészség szimbóluma, a tojás pedig az állatok egészségének jelképeként került a karácsonyi asztalra.
A csonthéjasok közül a dió Krisztus-jelképként a világmindenség egységét, a féltve őrzött titkot és a szentség tökéletességét jelképezi
– így rejtőzött Mária méhében és később a sziklasírban is –, az alma pedig a család egységére és egészségére utal: ezért tettek annyi almát az asztalra, ahány családtag volt.
Az ételek elfogyasztása ugyancsak szimbolikus gesztusokkal történt. Egy almát felvágtak, és mindenkinek adtak egy-egy szeletet belőle, hogy mézbe mártva (más helyeken a diót mártották mézbe) közösen elfogyasszák a család megbonthatatlan egységét és egészségét remélve. A diót feltörték és ugyancsak közösen fogyasztották el. A karácsonyi kenyeret megszelték és sóba mártva ettek a kiosztott falatokból a családtagok.
Ahol szokásban volt a karácsonyi ostyahordás, ott az ostyát mártották mézbe és azt fogyasztották el. Sok helyen szőlőt és olykor dinnyét is tettek a karácsonyi asztalra, nemcsak élvezeti értékük okán, de termékenységi szimbólumokként is. Természetesen a karácsonyi asztal morzsáját sem seperték le, hanem abroszba kötve őrizték mint varázserejű gyógyszert, amiből betegség esetén a betegeknek adtak.
Az ételek mellett az innivalónak is különleges jelentőséget tulajdonítottak a régiek. Karácsony éjszakáján „aranyvizet” mertek a kútból vagy a folyóból, ebből is került az asztalra, de a bátrabbak meg is fürödtek a jeges folyóban, mert azt vélték, ennek a víznek mágikus egészségvédő ereje van. Aki ebből ivott és aki ebben megfürdött, az egész évben jó egészségnek örvendett. Az aranyvizet hívták még „szerencsevíznek” és „élet vizének” is, hiszen a szenteltvízzel egyenértékű erőt tulajdonítottak neki. Egyes helyeken a kicsi gyermekeket is megfürösztötték az aranyvízben, mondván, hogy ez „Krisztus vize”.
A víz párja a tűz: a karácsonyi tűzből származó hamunak ugyanúgy megtermékenyítő erőt tulajdonítottak: emberre és állatra szórták karácsony után, esetleg a kertbe, az udvaron szórták szét, hogy az egész háztáj és a család védelmét, egészségét biztosítsák.
Ezzel lett teljes a karácsonyi asztal jelentése, így vált a templomi oltár otthoni másává, amelynél mindenki áldásban részesülhetett a fény ünnepén: a karácsonyi asztalon égő gyertya ugyanis az áldáshozó istengyermek születésének és ezáltal az emberi lélek megújulásának a szimbóluma.
A cikk megjelenését a METRO támogatja.
Ajánljuk még:
Ismered más nemzetek húsvéti szokásait? Kvízezz, és kiderül!
A hűség, a kitartás és az erő jelképei – a szentsírt őrző Krisztus-katonák
Így válassz jó sonkát húsvétra!
Lemondással nyert tisztaság és erő – a böjt minden vallásban alapvető gyakorlat
Korunk embere a böjt fogalmához a legtöbb esetben valamiféle negatív érzetet társít. Éhezés, lemondás, szűk idők… „Meg lesz még ennek a böjtje!” – szól a mondás, amelyet magunk is inkább figyelmeztetésként, semmint bíztatásként dörgölünk embertársaink orra alá. De mi is volt régen, s mi lehetne ma is a böjt? Milyen hasonlóságok és különbségek fedezhetők fel a hazai egyházak szokásrendjében? A régi ember számára a böjti időszak éppúgy az évkör természetes részét alkotta, mint a különféle ünnepek vagy a legegyszerűbb hétköznapok, de vajon a böjt valóban csupán lemondással és hiányérzettel jár?
