Mágikus erejű étkek a karácsonyi asztalon: hagyj helyet nekik!

Ünnep

Karácsony

Mágikus erejű étkek a karácsonyi asztalon: hagyj helyet nekik!

Az adventi böjt szimbolikus feloldása a karácsonyi asztal megterítése különböző „kötelező” és mágikus erejű ételekkel. Népi kultúránk archaikus hagyományrétegeiben a szentesti vacsora elfogyasztása a családok egyik legfontosabb közösségi alkalma volt, amelyre „hivatalosak voltak” a már nem élő családtagok is. Mindennek, ami helyet kapott a karácsonyi asztalon, különleges jelentősége és ereje volt, katolikus vidékeken a karácsonyi asztalt ugyanis az oltár kicsinyített másként értelmezték.

A negyedik gyertya a fény eljövetelét, a karácsony érkeztét jelképezi. Az adventi koszorú ezzel be is teljesítette küldetését, a negyedik gyertya lángra lobbantása után más szokásoké lesz a főszerep. A karácsnyi asztal hagyománya karácsony szokásrendjének egyik legfontosabb eleme.

Az ünnepi étkezésnek szakrális, mágikus erőt tulajdonítottak eleink, ennek megfelelően tervezték meg a menüsort és a fogyasztás rendjét is. A karácsonyi vacsorához természetesen a legdíszesebb terítővel borították az asztalt és annyi terítéket tettek rá, ahány tagja volt a családnak. Annak is megterítettek, aki már nem élt – ezzel jelezték, hogy örökké a családhoz tartozik, mindenkor helye van a családi asztalnál. Természetesen ezt a szűk családi körből hiányzókra alkalmazták, a távolabbi felmenőkre nem.

A karácsonyi asztalt karácsony szombatján terítették meg és rendszerint Aprószentek napján (December 28.) szedték le, de egyes helyeken akár Vízkeresztig (Január 6.) megtartották. A karácsonyi asztal megterítésének hagyományos vezérelve, hogy az ünnep éjszakáján látogató Kis Jézus, az angyalok és a meghalt családtagok hazatérő lelkei ennivalót és szállást találjanak, vagyis otthonra leljenek rajta: többek között ezért került az asztalra szalma is. Emellett termékenység- és egészségvarázsló célzattal a következő év eredményességét kívánták befolyásolni vele, innen ered a karácsonyra szárba szökkenő búza és a különféle termények magvainak szerepe a karácsonyi asztalon. Ezeket a magvakat természetesen a majorságnak adták, a szalmát pedig az állatok alá szórták, hogy őket is megóvja minden betegségtől és termékenyek legyenek a következő esztendőben.

Ma már furcsának tűnhet, hogy a 20. század első felében még a gazdasági udvar szerszámait is bevitték a karácsonyi asztalra és az asztal alá, hogy azokkal hatékonyabban tudjanak dolgozni a következő évben. Ahol ácsszerszámok voltak, ott ezek az eszközök többletjelentéssel bírtak: Szent József emlékére utaltak.

Fotó: Unsplash.com

A hagyományos ételek többségét ma is megtaláljuk a karácsonyi asztalon, legfeljebb nem mindenki tudja, melyiknek mi volt az eredeti mágikus jelentése.

A archaikus tisztító erejét más mágikus cselekvésekben (pl. rontáselhárításban) is felleljük a néphitben, a karácsonyi asztalon kifejezetten gyógyító funkciót tulajdonítottak neki. Téli időszakban a nagyobb állatokat „sózták”, az ásványi anyagok pótlását így próbálták megoldani, és az a hiedelem élt sok helyen, hogy a só a teheneket és a méheket is képes meggyógyítani, megóvni a fagytól.

A borsnak férfias erőt tulajdonítottak: a gúnár és a kakas „fűszere volt”, a mák a bőség szimbólumaként került az asztalra, a fokhagyma ugyancsak gyógyító, tisztító, rontáselhárító „kelléke” a karácsonyi asztalnak, a méz a torokfájás gyógyszere és az egészség szimbóluma, a tojás pedig az állatok egészségének jelképeként került a karácsonyi asztalra.

A csonthéjasok közül a dió Krisztus-jelképként a világmindenség egységét, a féltve őrzött titkot és a szentség tökéletességét jelképezi

– így rejtőzött Mária méhében és később a sziklasírban is –, az alma pedig a család egységére és egészségére utal: ezért tettek annyi almát az asztalra, ahány családtag volt.

Az ételek elfogyasztása ugyancsak szimbolikus gesztusokkal történt. Egy almát felvágtak, és mindenkinek adtak egy-egy szeletet belőle, hogy mézbe mártva (más helyeken a diót mártották mézbe) közösen elfogyasszák a család megbonthatatlan egységét és egészségét remélve. A diót feltörték és ugyancsak közösen fogyasztották el. A karácsonyi kenyeret megszelték és sóba mártva ettek a kiosztott falatokból a családtagok.

Ahol szokásban volt a karácsonyi ostyahordás, ott az ostyát mártották mézbe és azt fogyasztották el. Sok helyen szőlőt és olykor dinnyét is tettek a karácsonyi asztalra, nemcsak élvezeti értékük okán, de termékenységi szimbólumokként is. Természetesen a karácsonyi asztal morzsáját sem seperték le, hanem abroszba kötve őrizték mint varázserejű gyógyszert, amiből betegség esetén a betegeknek adtak.

Az ételek mellett az innivalónak is különleges jelentőséget tulajdonítottak a régiek. Karácsony éjszakáján „aranyvizet” mertek a kútból vagy a folyóból, ebből is került az asztalra, de a bátrabbak meg is fürödtek a jeges folyóban, mert azt vélték, ennek a víznek mágikus egészségvédő ereje van. Aki ebből ivott és aki ebben megfürdött, az egész évben jó egészségnek örvendett. Az aranyvizet hívták még „szerencsevíznek” és „élet vizének” is, hiszen a szenteltvízzel egyenértékű erőt tulajdonítottak neki. Egyes helyeken a kicsi gyermekeket is megfürösztötték az aranyvízben, mondván, hogy ez „Krisztus vize”. 

A víz párja a tűz: a karácsonyi tűzből származó hamunak ugyanúgy megtermékenyítő erőt tulajdonítottak: emberre és állatra szórták karácsony után, esetleg a kertbe, az udvaron szórták szét, hogy az egész háztáj és a család védelmét, egészségét biztosítsák.

Ezzel lett teljes a karácsonyi asztal jelentése, így vált a templomi oltár otthoni másává, amelynél mindenki áldásban részesülhetett a fény ünnepén: a karácsonyi asztalon égő gyertya ugyanis az áldáshozó istengyermek születésének és ezáltal az emberi lélek megújulásának a szimbóluma. 

 A cikk megjelenését a METRO támogatja.

Ajánljuk még:

„Legbecsesebb örökségem” – gyermekkorom húsvétjairól

Imádságos vidékről származom, ahol a hit a falu mindennapjainak formálója volt, így húsvétkor is szorosan egybefonódtak a szent és a profán készülődés elemei. Minél távolabb kerülök tőle, annál elevenebbé válik bennem a gyermekkor. Különösen az ünnepi időszakok: a lázas készülődés, a mindennek értelmet adó magyarázatok, a közös várakozás és az a belső pompa, amivel lelkünk valóban ünnepi fénybe borult. 

 
X
Már követem az oldalt