Nem szükséges különösebb szakértelem ahhoz, hogy észrevegyük: minden sátoros ünnepnek megvan a saját „állata”, szimbolikusan is és a szokáshagyományban egyaránt. Karácsonykor halat eszünk, farsangban disznót vágunk, húsvétkor bárány kerül az asztalra, s a tél beálltával, a mezei munkák végeztével libalakomával ünnepeljük, hogy lezárult a gazdasági év.
Bár a libák megtizedelése ilyenkor részben gazdaságossági célokat is szolgál, a lúdvacsora hagyománya nem csak a magyar nyelvterületen ismert és nem is fiatal szokás.
Fotó: 123RF
1171-ből datálják az első írásos feljegyzést a Márton-napi libalakomáról.
Bár a 12. században már leginkább a paraszti hagyományokhoz kapcsolódott a Márton-napi libafogyasztás, tágabb kontextusban pogány gyökerei vannak: a széles körben elterjedt aratás utáni állatáldozatokra vezethető vissza.
Ez utóbbiak a hálaadás szimbolikus gesztusaiként a gazdasági év sikerét, a termést ünnepelték, és egészen különböző hitrendszerekben gyökerező kultúrákban is megtaláljuk, a suméroktól a kelta, görög, héber, maja, azték, germán, római és egyiptomi kultúrákig gyakorlatilag mindenhol – így a finnugor népeknél is.
Európa egyik legarchaikusabb folklórkincsét őrző népe, az írek még őrzik a Szent Márton-napi állatáldozatok emlékét:
egy kakas vérét veszik, azzal locsolják meg házuk négy sarkát, hogy biztonságot és bőséget varázsoljanak a következő esztendőre.
A libák „sorsa” a józan paraszti praktikum szerint elsősorban azért pecsételődött meg nyár végére, mert tömeges átteleltetésük költséges lett volna, így csökkenteni kívánták a majorság számát. A libalakomán felszolgált szárnyasokkal azonban még nem ért véget az állomány ritkítása: Márton napján a cselédek éves bérét is kiadták, ami mellé egy-egy ludat is adtak ajándékba. Faluhelyen illett a papnak is küldeni a libavacsorából, mégpedig a libasült nem is akármelyik részét: a zsíros hátsó felét, azaz a „püspökfalatját”.
Fotó: 123RF
A hagyományos Márton-napi libafogások ma is népszerűek: libaleves, libasült párolt káposztával és gombóccal. Az adakozás, a lakoma és az új bor mind-mind a bőséget jelképezte az adventi böjt küszöbén.
„A bornak Szent Márton a bírája” – kétértelmű mondás: egyfelől Márton-napra szokott kiforrni az újbor, másfelől azt jelenti, hogy az őszi időjárás határozza meg, milyen minőségű lesz a bor.
Nem véletlen tehát, hogy Márton napja a borászok ünnepe. Az újborral való koccintás egyben az új gazdasági év nyitánya is, hiszen a télkezdő Márton-napra kiforrott újbor az új élet kezdetének szimbóluma is. Az újbornak ugyanakkor gyógyító erőt is tulajdonítottak
Forrás: Pixabay
Bár nem illendő ilyesmire buzdítani, érdemes tudnunk, hogy a Márton-napi borivásban a mérték is érték, mégpedig minél többet iszunk, annál egészségesebbek leszünk az új esztendőben, legalábbis a gyomorrontástól biztosan védettek maradunk – tartja a hiedelem. Aki tehát „Márton poharával” koccint, jó eséllyel a jövő évi bőséget alapozza meg. A borivás mellett a libavacsorához is kapcsolódnak hiedelmek, időjárásjóslások.
A sült liba mellcsontját jól letisztították, és amennyiben szép fehér volt, havas télre számítottak, ha barnás árnyalatú, akkor inkább sáros, rövid telet jósoltak.
Ugyanezért figyeltek a Márton-napi időjárásra is: „ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél lesz, ha barnán, kemény tél várható”, de a karácsonyi időjárást is ennek a napnak a mintájára vetítették előre: „Márton napján ha a lúd jégen jár, karácsonykor vízben poroszkál” – szólt a kalendáriumi regula. A borászok számára ugyanakkor a Márton-napi eső a jövő évi bőséges szőlőtermés hírnöke, ha pedig ezen a napon még zöld a szőlő levele, egészen biztosan enyhe tél várható a borászok szerint.
Aki teheti, ki ne hagyja a libalakomát és Márton poharából is kortyoljon pár egészségeset, hiszen adventben már nem lesz illendő a dőzsölés.
Nyitókép: Pexels
A cikk megjelenését az Agrármarketing Centrum támogatta.
Ajánljuk még:
