Járt utat a járatlanért hagyd el, tedd a jót, a szívedet nyisd meg – Pünkösdváró

Tizennégy évvel ezelőtt, 2009 pünkösdjének hetében hárman indultunk el kerékpárral, hogy a búcsú napjára Csíksomlyóra érkezzünk. Egyáltalán nem túlzás, hogy a kicsit több mint ezer kilométer letekerése mindhármunk számára jóval több volt, mint sportteljesítmény.

Útitervünk és menetrendünk végtelen egyszerű volt: hat nap van rá, hogy Pannonhalmáról Csíksomlyóra érjünk.

Ráhagyatkozás és végtelen bizalom a jóban. 

Talán ez volt a legfontosabb tapasztalatunk, ami azóta is kísér. Mindennek oka van, és minden egy irányba, a Valódi Cél felé mutat. Igen, így nagybetűkkel. Mert oly sok kisbetűs részlet vesz minket körül, hogy néha (?) a valódi bizony elkallódik…

De nem elég csak tudni a jót, tenni is kell érte. Viszont ha így van, döndülve nyílnak előttünk a kapuk és angyali buldózerek tolják félre életünk akadályait.

Világos és tiszta beszéd. A másik fontos tapasztalás. Az útelágazásban dönteni kell, még akkor is, ha talán

nincs is a világon olyan döntés, aminek ne volna következménye. A következményt pedig viselni kell, ha jó, ha rossz.

Azonban ez így nem helyes, mert rossz egyszerűen nem tud lenni… Mert rossz-e a következmény, ha egy félreértett mondat miatt lekéssük a kompot, de ennek utána kicsi motorcsónakkal visznek át a Tiszán? Fájó-e a tapasztalás, ha a „Nem beszélek románul” mondatot „nem vagyok hajlandónak” értő hegyentúli kamionosok ültükből felállva nekem jönnek, majd a félreértést tisztázva („nem tudok románul”) becsületből és az akkor már megtett kilométerek iránti tiszteletből ők fizetik a sörünket? Ha szó és tett egymással fedésben van, nincs miért magyarázkodni.

Járt utat járatlanért bizony mi sokszor elhagytuk… De valahogy mindig

éppen ezek voltak azok az ösvények és földutak, mezők és kaszálók, ahol a legemberibb találkozásaink történtek.

Már sátrainkat állítottuk, amikor az alkony sötétjéből hirtelen előlépett a néni. A magyarul egy szót sem beszélő asszony már-már erőszakosan rángatta a félig álló hajlékokat egy kicsivel fentebb fekvő oldalba. Kerülve a bajt, engedtünk neki, aztán ugyanúgy ment, ahogy jött: szótlanul tűnt el a sötétben. A hajnal első napsugara éppen sátrunkat érte… A folyóvölgy párájától súlyosan harmatos vásznak alig fél óra alatt megszáradtak, még a hálózsákot is volt idő kiteríteni. Viszont az elsőre kinézett táborhelyünk még az induláskor is harmatos árnyékban pihent. Az erőszaknak vélt nógatás határozott szeretet volt csupán…

Most, tizennégy évvel később ismét 

hajlik az út a kerekek alá, forognak a pedálok, kopnak a fékek és nyílnak a szívek…

Bár a kert és a gazdaság most nem engedett, valahogy mégis ott nyomom magam is, hogy aztán azon a pünkösdi szombaton a „Panoráma kanyarban” lefékezve elémtáruljon a Csíki-medence a közepében a Somlyó semmivel össze nem téveszthető kiemelkedésével. Onnan pedig már csak egy iramodás a nyereg, ahol a napkeltét várva minden fáradalom egy pillanat alatt köddé válik.

Lehunyt szemmel érzem, ahogy az első sugarak elérnek hozzánk, jóleső melegük szelíden simít végig. Babba Mária, itthon vagyunk…