Így búcsúzott Borbás Marcsi 2021-től

Az utóbbi napokban sok évbúcsúztatóval találkoztam, és úgy tűnt, idén is úgy köszönnek el sokan az évtől, ahogyan tavaly: hálával. Hálával azért, hogy elmúlt.

A végére értünk valaminek, és sokan reméljük, hátrahagyhatjuk a rosszat, és talán valami jobb vár ránk. Mégsem hiszem, hogy helyes lenne beállni a sorba, és szidni a mögöttünk álló évet – akkor sem, ha nem volt könnyű.

Tudom, lefoglalt bennünket a vírus, ami több hullámával ismét aggodalmat hozott szívünkbe, de reméljük, féltő szeretetet is.

Lefoglalt bennünket – kit jobban, kit kevésbé – a futball-Európa-bajnokság, aztán az olimpia.

Lefoglalt bennünket néhány új sorozat, és talán néhány régi film is, amit volt időnk elővenni, leporolni.

Lefoglalt bennünket az otthonunk, ahol idén is sok időt töltöttünk. Találtunk építeni-szépíteni valót, munkát és örömöket is.

Szóval, lefoglalt bennünket az élet.

A magam részéről – bár a legtöbbekhez hasonlóan a fentiekből is kivettem a részem – idén sem unatkoztam. Megtalálnak a feladatok, meglátom a munkát magam körül, és igyekszem el is végezni azt. Ez visz előre. Olykor persze nagyon elfáradok, és azt kívánom, bár több időm jutna a semmittevésre, ha most visszanézek, úgy érzem, helyénvaló volt idén is „pörögni”. Bár húz olykor az ágy, és nincsen kedvem semmihez, az év végével sosem a pihenős órákra gondolok jó szívvel, inkább az elvégzett munka gyümölcsében gyönyörködöm.  

Persze tudom, hogy akkor lesz erőm a kamera előtt állni órákon át, ha kialudtam magam. Tisztában vagyok vele, hogy akkor tudok recepteskönyveket írni, ha előtte rengeteget olvastam, tanultam egy-egy régióról, annak hagyományairól és ízeiről. Igyekszem nyitott szemmel járni, mert ismernem kell a körülöttünk zajló világ dolgait, hogy ha kérdeznek valamire, legyen véleményem. De pontosan látom, hogy töltekeznem kell a jó munkához.

Azt hiszem, mondhatom: mára megtanultam megválogatni, mire érdemes időt szánnom, és mire nem. Tudnom kell nemet mondani a felesleges körökre és az olyan időrabló „álpihenésekre”, mint a közösségi média folyamatos görgetése. Leckét adott erről az idei év, és csak remélni tudom, hogy jól választottam – eddig úgy érzem, igen.

Nem volt mindig könnyű, de az év végére három nagy ajándékot is kaptam a Jóistentől.

Az alig kétéves egy.hu életében fontos mérföldkőhöz értünk. Még születésnapunk előtt kaptunk egy megkeresést az egyik cseh tévécsatornától, hogy érdeklődnek a videósorozataink iránt, szívesen sugároznák azokat. Fantasztikus visszajelzés volt ez a munkánkról, ugyanis egészen egyedi az, hogy az online tartalmak tévébe kerüljenek – inkább fordítva szokott ilyesmi történni.

Aztán érkezett a következő jó hír, ezúttal könyv formájában. Decemberben szűken számítva két év munkája érett be, mikor a kezembe foghattam Erdély gasztronómiájáról szóló könyvemet. Fárasztó, de nagyon izgalmas szellemi és testi utazások sora vezetett el addig, hogy ez megtörténhessen. Büszke vagyok az eredményre, és remélem, sok-sok szép kiadványt készíthetünk még mások örömére.

Az év megkoronázásaként, az utolsó hónapban harminc év munkájáért kaptam Prima Primissima díjat a közönségnek köszönhetően. Hatalmas öröm és nagy megtiszteltetés ez, olyan visszaigazolás, amiből kevés adatik még évtizedes távlatokban is. Nem tudok nem túlzóan beszélni az elismerésről, de talán megértitek – van, amiről nem lehet.

Idén újra megérkeztem a feladatokhoz, amikkel foglalkoznom érdemes. Ne várjon nagy változást senki, maradok, aki voltam, érdekel az, ami eddig is érdekelt. Törődöm a környezettel: benne a kertemmel, a hagyományainkkal; benne a hétköznapi rítusokkal és az ünnepi szépségekkel és törődöm ezután is a konyhával, amiben testünket-lelkünket táplálni tudjuk. És igyekszem mindezt jövőre még tudatosabban végezni.

Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek!