Ezt sokáig nem értettem: mi viszi rá az én örökké kalapáló nagyapámat, akit csakis újabb munka vagy a vasárnapi mise csalogatott ki a kovácsműhelyből, hogy évente egyszer, mindig ugyanazon a napon és szinte pontosan ugyanabban az órában elővegye a csűrből a nagyszánkót, ráültessen engem és kivigyen a Kelemen-havasok völgyében szuszogó falucska hegyoldalába, a fenyvesek alá, ereszkedni. Nem is voltam olyan zsenge már, amikor leesett a tantusz, hogy ennek bizony köze lehet az angyaljáráshoz.
Mire hazaértünk ugyanis, egy teremtett lélek sem volt a belső szobában, csak halvány, sejtelmes fényjáték kacsingatott kifelé a köztes ajtó olajszín metszett üvegén. Nagyanyám láthatóan belemerült a töltött káposztás fazék körüli teendőkbe, nagynéném a bejglivel foglalatoskodott, nagyapámnak pedig a fásszínben akadt sürgős dolga, s ettől hirtelen meglepő csend lett a házban. Most már tudom, hogy mindenki csak arra várt, felfedezzem: megjött az angyal! Persze, hogy nem bírtam sokáig a kukucskálást, s mire az öl fa bekerült a fás ládába, s a vizes pad zománcos vedréből nagyot kortyolt az öreg, én már a karácsonyfa gyertyáit bámultam tátott szájjal és azon tűnődtem, hogy tudta úgy behozni az ablakon az angyal, hogy nem gyúlt meg a függöny, de még egy fenyőtüske sem kozmált oda.
Az ajtó nyikorgása felszabadította a némaságot, amit már nagyon várhatott az én türelmetlenül sertepertélő nagyanyám, mert azonnal bekiáltott: „Leányka, hol vagy? Eredj ki bátyádhoz, a műhelybe, s nézd meg, kivasalta-e már nagyapád ingjét a misére?”
Az udvarban ugyanis két műhely is működött: a hátsó udvarban nagyapám, az öreg Venci bácsi kovácsműhelye, ahová tavaszi és őszi vasaláskor, de év közben is sokszor lejöttek a havasi teherhordó lovakkal, vasaltatni; az első udvarban pedig a szabóműhely, ahol a fiatalabbik Venci, a nagybátyám méregette, fércelte és igazította helyre a falubeliek sziluett-álmait. Nagyanyám szavai kijózanítóan hatottak rám, meg is örültem a feladatnak, s gyorsan kiszaladtam a szabóműhelybe, de nem ám az ünneplő miatt, hanem, hogy megosszam nagybátyámmal a titkot, az angyaljárást. Az mégsem lett volna illendő, hogy rögtön nagyanyám nyakába boruljak örömömben, hiszen még meg sem született a Jézuska!
Még a kántáló gyermekek se jártak, akik mise előtt szoktak megénekelni bennünket, s láthatóan annyi a dolog még estig, hogy bizonyára bűn volna elhamarkodni az ünneplést. Venci bátyám ugyancsak meglepődött, mikor berontottam a vasalógőz illatú műhelybe, s
beleharsogtam a rádiós Ave Maria kellős közepébe, hogy: „Megjött, bátyja, megjött az angyal!”
A férceléstől, tűzéstől, varrástól és vasalástól kicsit már hajlott hátú, bajszos ember – aki számomra mindig is olyan furfangosnak tűnt, mint a mesebeli vitéz szabócska – nem okozott csalódást: „Ne beszélj bolondokat, leányka! Hiszen én láttam volna, ha az ablaknál matat!”
A szabóműhelyből ugyanis éppen az „első ház”, vagyis a tiszta szoba ablakára lehetetett látni, ahová minden évben érkezett az angyal. Somolygott a csinosra nyírt bajusz alatt, de én ezt már nem láthattam, szaladtam is előre, egyenesen a tiszta szobába. Utánam persze mindannyian.
Áradozás, csodálkozás és öröm: ennyit volt szabad egyelőre, s a Mennyből az angyalt kellett feltétlenül elénekelni mielőtt elfújtuk a gyertyákat. Az ajándékokhoz senki nem nyúlhatott, hiszen azokat csak az éjféli mise után lehet kibontani. Csak az arany- és ezüstdiókat, a házi készítésű és évente ugyanabba a – ki tudja hányszor kisimított és gondosan eltett – foncsolos papírba csomagolt szaloncukrokat, a fa törzse mellett lelógó almákat és az égő gyertyákat lehetett megcsodálni, de ez így is maga volt a varázslat. Miközben saját karácsonyfánk körül énekeltünk, az ajtó előtt is felcsendült a Pásztorok, pásztorok örvendezve… Gyermekhangok próbálták utolérni egymást a dallammal és a szöveggel, ami rendszerint csak a beköszönő versnél sikerült.
Szálljatok le, szálljatok, betlehemi angyalok,
Zörgessetek meg ma minden apró, pici ablakot,
Palotába és kunyhóba sok örömet vigyetek,
Boldog karácsonyi ünnepeket!
Jézus neve dícsértessék!
Ezzel máris becsődült a kis csapat, rendszerint 8-10 általános iskolás korú gyermek, többnyire rokonok, akiknek büszkén mutogathattam a karácsonyfát és persze kaptak nagyanyám foszlós kalácsából és a nagybátyám zsebébe gondosan előkészített aprópénzből is. Azzal már mentek is a szomszédba, ahonnan ugyancsak behallatszott a pásztorének. Miséig járhattak a faluban, mise után már kisebb gyermek nem mehetett kántálni, csak a gimnazisták és a nagyobbak.
Elkészültünk mi is, nehogy lemaradjunk a betlehemezésről, amit gyermekkoromban már a templomban adtak elő, nem a faluban házaltak vele. A mise előtt egy órával kezdődött, minden évben más-más szövegkönyv alapján. Rendszerint a csíksomlyói rendházból kikerült kéziratok jutottak el a tanítók és a kántorok kezébe és ők tanították be a karácsonyi betlehemezést, amelyben olykor élő Jézuska is volt. Mire a betlehemes lejárt, a kicsi templomot is kifűtöttük, csak úgy, saját melegünkkel.
Nagyanyám és édesanyám sokszor mesélték, hogy az ő idejükben a betlehemesek még házról-házra jártak, akárcsak ma is, a Gyimesekben, de a 60-as évek után, mikor a falu kiürült, mert a fiatalabb generáció beszivárgott a városokba tanulni és dolgozni, ez a szokás elmaradt. Helyette pedig az óvodai, iskolai és templomi betlehemezés élt tovább, végül ebből a háromból csak a templomi vészelte át a parányi falu megfogyatkozását. Gyermekként így is áhítattal néztük az első padból a már ismerős játékot, hiszen számunkra ez volt a karácsonyi templomi szertartások legtitokzatosabb része.
Mise után minket, aprónépet, hazavittek, de az ifjúság egy csapatba verődve elindult a hajnalig tartó kántálásra.
Első állomásként a plébániára kellett menni, hiszen a pap áldása nélkül hogy lehet áldást vinni az otthonokba? Ebben a falatnyi földi paradicsomban százvalahány éve az Íme, midőn mindenek bírságul hívatnak… archaikus dallam csendül fel karácsony éjszakáján. Az ifjakat kántor is kísérte, így a dallam csak később, néhány pohárköszöntő után mecseredett kicsit. A papnál megbeszélték, hogyan járják végig a falut, és virradatig meg sem állnak. A házaknál leültek kicsit, ettek a kalácsból és elfogadták a pálinkát is. Visszautasítani nem szabad, különben elvinnék a jó szerencsét, és abból nagy sértődés lenne.
Mikor elértek hozzánk, már javában vacsoráztunk. A töltött káposzta éppen csak megpihent, megroskadt kicsit a mise alatt, s ahogy hazaértünk, nagynéném már terített is a belső szobában. Az asztalon már ott volt a piros alma és a dió, s hamarosan bekerült a kalács, a bejgli és a pálinka is, a töltött káposztához pedig a bor. Nagyapám megpakolta a kályhát, majd leült egy székre, s nekivetette hátát a melegedő csempének. Az egyre gazdagabb asztal láttán egyszer csak elkezdte mesélni a saját gyermekkorának karácsonyait, amiből nekem az tetszett a legjobban, hogy szenteste megpakolták az asztal alját szalmával és a kicsi állatokat bevitték oda, melegedni és, hogy a szenteste áldása őket is megóvja az új esztendőben. Hiszen a Kis Jézus is szalmán született és az állatok lehelték rá a meleget.
Egyszerű élet egyszerű örömei ezek, de melegségből ennél többet nem is kívánhattam volna. Ma már csak illatok és fények emléke, a fülemben csengő dallam és láthatatlan karok szüntelen gondoskodása őrzi ezt a világot bennem. Az áldáshozó ének így végződik: „jöjjetek be énhozzám, szívemben szállástok!”
Ajánljuk még:
BORBÁS MARCSI: MINTHA VÉDŐANGYALOK TERELNÉNEK – EXKLUZÍV INTERJÚ
A KARÁCSONY ILLATA: NÁLATOK KÉSZÜL MÁR AZ ISTENEK KEDVENCE?
