Ezt sokáig nem értettem: mi viszi rá az én örökké kalapáló nagyapámat, akit csakis újabb munka vagy a vasárnapi mise csalogatott ki a kovácsműhelyből, hogy évente egyszer, mindig ugyanazon a napon és szinte pontosan ugyanabban az órában elővegye a csűrből a nagyszánkót, ráültessen engem és kivigyen a Kelemen-havasok völgyében szuszogó falucska hegyoldalába, a fenyvesek alá, ereszkedni. Nem is voltam olyan zsenge már, amikor leesett a tantusz, hogy ennek bizony köze lehet az angyaljáráshoz.
Mire hazaértünk ugyanis, egy teremtett lélek sem volt a belső szobában, csak halvány, sejtelmes fényjáték kacsingatott kifelé a köztes ajtó olajszín metszett üvegén. Nagyanyám láthatóan belemerült a töltött káposztás fazék körüli teendőkbe, nagynéném a bejglivel foglalatoskodott, nagyapámnak pedig a fásszínben akadt sürgős dolga, s ettől hirtelen meglepő csend lett a házban. Most már tudom, hogy mindenki csak arra várt, felfedezzem: megjött az angyal! Persze, hogy nem bírtam sokáig a kukucskálást, s mire az öl fa bekerült a fás ládába, s a vizes pad zománcos vedréből nagyot kortyolt az öreg, én már a karácsonyfa gyertyáit bámultam tátott szájjal és azon tűnődtem, hogy tudta úgy behozni az ablakon az angyal, hogy nem gyúlt meg a függöny, de még egy fenyőtüske sem kozmált oda.
Az ajtó nyikorgása felszabadította a némaságot, amit már nagyon várhatott az én türelmetlenül sertepertélő nagyanyám, mert azonnal bekiáltott: „Leányka, hol vagy? Eredj ki bátyádhoz, a műhelybe, s nézd meg, kivasalta-e már nagyapád ingjét a misére?”
Az udvarban ugyanis két műhely is működött: a hátsó udvarban nagyapám, az öreg Venci bácsi kovácsműhelye, ahová tavaszi és őszi vasaláskor, de év közben is sokszor lejöttek a havasi teherhordó lovakkal, vasaltatni; az első udvarban pedig a szabóműhely, ahol a fiatalabbik Venci, a nagybátyám méregette, fércelte és igazította helyre a falubeliek sziluett-álmait. Nagyanyám szavai kijózanítóan hatottak rám, meg is örültem a feladatnak, s gyorsan kiszaladtam a szabóműhelybe, de nem ám az ünneplő miatt, hanem, hogy megosszam nagybátyámmal a titkot, az angyaljárást. Az mégsem lett volna illendő, hogy rögtön nagyanyám nyakába boruljak örömömben, hiszen még meg sem született a Jézuska!
Még a kántáló gyermekek se jártak, akik mise előtt szoktak megénekelni bennünket, s láthatóan annyi a dolog még estig, hogy bizonyára bűn volna elhamarkodni az ünneplést. Venci bátyám ugyancsak meglepődött, mikor berontottam a vasalógőz illatú műhelybe, s
beleharsogtam a rádiós Ave Maria kellős közepébe, hogy: „Megjött, bátyja, megjött az angyal!”
A férceléstől, tűzéstől, varrástól és vasalástól kicsit már hajlott hátú, bajszos ember – aki számomra mindig is olyan furfangosnak tűnt, mint a mesebeli vitéz szabócska – nem okozott csalódást: „Ne beszélj bolondokat, leányka! Hiszen én láttam volna, ha az ablaknál matat!”
A szabóműhelyből ugyanis éppen az „első ház”, vagyis a tiszta szoba ablakára lehetetett látni, ahová minden évben érkezett az angyal. Somolygott a csinosra nyírt bajusz alatt, de én ezt már nem láthattam, szaladtam is előre, egyenesen a tiszta szobába. Utánam persze mindannyian.
Áradozás, csodálkozás és öröm: ennyit volt szabad egyelőre, s a Mennyből az angyalt kellett feltétlenül elénekelni mielőtt elfújtuk a gyertyákat. Az ajándékokhoz senki nem nyúlhatott, hiszen azokat csak az éjféli mise után lehet kibontani. Csak az arany- és ezüstdiókat, a házi készítésű és évente ugyanabba a – ki tudja hányszor kisimított és gondosan eltett – foncsolos papírba csomagolt szaloncukrokat, a fa törzse mellett lelógó almákat és az égő gyertyákat lehetett megcsodálni, de ez így is maga volt a varázslat. Miközben saját karácsonyfánk körül énekeltünk, az ajtó előtt is felcsendült a Pásztorok, pásztorok örvendezve… Gyermekhangok próbálták utolérni egymást a dallammal és a szöveggel, ami rendszerint csak a beköszönő versnél sikerült.
Szálljatok le, szálljatok, betlehemi angyalok,
Zörgessetek meg ma minden apró, pici ablakot,
Palotába és kunyhóba sok örömet vigyetek,
Boldog karácsonyi ünnepeket!
Jézus neve dícsértessék!
Ezzel máris becsődült a kis csapat, rendszerint 8-10 általános iskolás korú gyermek, többnyire rokonok, akiknek büszkén mutogathattam a karácsonyfát és persze kaptak nagyanyám foszlós kalácsából és a nagybátyám zsebébe gondosan előkészített aprópénzből is. Azzal már mentek is a szomszédba, ahonnan ugyancsak behallatszott a pásztorének. Miséig járhattak a faluban, mise után már kisebb gyermek nem mehetett kántálni, csak a gimnazisták és a nagyobbak.
Elkészültünk mi is, nehogy lemaradjunk a betlehemezésről, amit gyermekkoromban már a templomban adtak elő, nem a faluban házaltak vele. A mise előtt egy órával kezdődött, minden évben más-más szövegkönyv alapján. Rendszerint a csíksomlyói rendházból kikerült kéziratok jutottak el a tanítók és a kántorok kezébe és ők tanították be a karácsonyi betlehemezést, amelyben olykor élő Jézuska is volt. Mire a betlehemes lejárt, a kicsi templomot is kifűtöttük, csak úgy, saját melegünkkel.
Nagyanyám és édesanyám sokszor mesélték, hogy az ő idejükben a betlehemesek még házról-házra jártak, akárcsak ma is, a Gyimesekben, de a 60-as évek után, mikor a falu kiürült, mert a fiatalabb generáció beszivárgott a városokba tanulni és dolgozni, ez a szokás elmaradt. Helyette pedig az óvodai, iskolai és templomi betlehemezés élt tovább, végül ebből a háromból csak a templomi vészelte át a parányi falu megfogyatkozását. Gyermekként így is áhítattal néztük az első padból a már ismerős játékot, hiszen számunkra ez volt a karácsonyi templomi szertartások legtitokzatosabb része.
Mise után minket, aprónépet, hazavittek, de az ifjúság egy csapatba verődve elindult a hajnalig tartó kántálásra.
Első állomásként a plébániára kellett menni, hiszen a pap áldása nélkül hogy lehet áldást vinni az otthonokba? Ebben a falatnyi földi paradicsomban százvalahány éve az Íme, midőn mindenek bírságul hívatnak… archaikus dallam csendül fel karácsony éjszakáján. Az ifjakat kántor is kísérte, így a dallam csak később, néhány pohárköszöntő után mecseredett kicsit. A papnál megbeszélték, hogyan járják végig a falut, és virradatig meg sem állnak. A házaknál leültek kicsit, ettek a kalácsból és elfogadták a pálinkát is. Visszautasítani nem szabad, különben elvinnék a jó szerencsét, és abból nagy sértődés lenne.
Mikor elértek hozzánk, már javában vacsoráztunk. A töltött káposzta éppen csak megpihent, megroskadt kicsit a mise alatt, s ahogy hazaértünk, nagynéném már terített is a belső szobában. Az asztalon már ott volt a piros alma és a dió, s hamarosan bekerült a kalács, a bejgli és a pálinka is, a töltött káposztához pedig a bor. Nagyapám megpakolta a kályhát, majd leült egy székre, s nekivetette hátát a melegedő csempének. Az egyre gazdagabb asztal láttán egyszer csak elkezdte mesélni a saját gyermekkorának karácsonyait, amiből nekem az tetszett a legjobban, hogy szenteste megpakolták az asztal alját szalmával és a kicsi állatokat bevitték oda, melegedni és, hogy a szenteste áldása őket is megóvja az új esztendőben. Hiszen a Kis Jézus is szalmán született és az állatok lehelték rá a meleget.
Közben kibontottuk az ajándékokat. Pontosabban az ajándékot, mert mindenki csak egyet kapott, és ez logikus: a karácsonyfát is, az ajándékokat is csuda nehéz lehetett egyszerre cipelni annak a törékeny angyalkának. Engem minden évben valami ruhaneművel, gyapjúszvetterrel, nadrággal, csizmával lepett meg, olyan holmival, amit másnap, a karácsonyi nagymisére fel is kellett venni. Csak utána lehetett hordani máshová. Ez régen is így volt: a karácsonyi ajándék csupa hasznos holmi volt, rendszerint új ruha, ami jövő évig talán az egyetlen ünneplő téli viseletnek számított. Az én gyermekkori ajándékaim különlegessége persze az volt, hogy mindegyiket az „angyal” készítette. Nagyanyám fonta, szőtte, kötötte, nagybátyám varrta. A csomagba rendszerint narancs is került, amit annak idején kizárólag karácsonykor ettünk, s egy kis csokoládé vagy keménycukorka – szigorúan beosztandó. Később, nagyobbacska koromban már a staférunkhoz valóból került a fa alá, így kaptam az angyaltól nagyanyám szőtte gyapjúcsergét, szőnyeget és edényféléket.
Egyszerű élet egyszerű örömei ezek, de melegségből ennél többet nem is kívánhattam volna. Ma már csak illatok és fények emléke, a fülemben csengő dallam és láthatatlan karok szüntelen gondoskodása őrzi ezt a világot bennem. Az áldáshozó ének így végződik: „jöjjetek be énhozzám, szívemben szállástok!”
Ajánljuk még:
