„Gyermektelenül sírtam a keresztfiunk anyák napi ünnepségén” – ünnep (egykori) meddőként

Már az anyák napi meghívás kapcsán úgy éreztem, azért beszélték rá a keresztfiamat a szülei, hogy hívjon el engem is az ünnepségre, mert úgy tudtuk, nekem nem lesz ilyen élményem soha. A gyermektelenség kemény valóságával való szembesülés után sokszor abban is sajnálatot láttam, amiben nem volt. 

Anyák napja – gyermektelenül

Hogy milyen volt úgy élni, hogy nem lehet gyerekünk? Változatos. Az első sokk után megoldásokat kerestünk, reménysugarak után kutattunk. Majd egy-két év elteltével, miután mindenhonnan elutasítottak minket, elgyászoltuk a nem létező gyermekünket, és berendezkedtünk arra, hogy kettesben fogunk élni.

Nem rejtegettük senki elől a helyzetünket, a környezetünkkel az első pillanattól tudattuk, hogy az orvosok szerint nem lehet gyerekünk. Akik régóta várnak gyermekáldásra, mind ismerik a fájó kérdéseket és mondatokat – mi megpróbáltuk elejét venni az ezekkel való találkozásnak. De amit nem tudtunk befolyásolni, hogy

körülöttünk egyre több gyermek született, a barátaink szülőkké váltak, és ez minduntalan emlékeztetett saját szerencsétlenségünkre.

A barátnőm egyenesen félve mondta el, hogy babát vár, pedig őszintén örültem az örömének. Mindenki óvatoskodott, miközben éppen azért beszéltünk a gyermektelenségünkről nyíltan, hogy ne legyen tabu belőle, és ne érezzünk sajnálatot. De a sajnálat így is önkéntelenül áradt mindenkiből. Még akkor is, amikor mi már túl voltunk a szomorkodáson, éltük az egyébként nagyon is teljes, vidámsággal teli, szerelmes életünket.

Egy alkalommal anyazsúrra invitáltak a barátnőim, mert nem akartak kihagyni, csak azért, mert nincs gyerekem.

Tudtam, hogy a szeretet vezérelte őket, mégis azonnal nemet mondtam. Ugyanis ha a férjemmel ketten voltunk egy nagy házibuliban, ahol a barátaink a gyerekeikkel voltak, akkor legalább egymásba kapaszkodva néztük, ami nekünk nincs és várhatóan nem is lesz. Ha viszont egyedül mentem volna anyák és babák közé, akkor csak nekem nem lett volna kit megölelnem. Az ilyen momentumok voltak a boldogságunkba belerondító, fájó pillanatok, amelyek újra meg újra eszünkbe juttatták, hogy valaki hiányzik az életünkből.

Az anyák napi ünnepségen is úgy ültem a sok anya között, hogy végig a sírás fojtogatott amiatt, hogy nekem ilyenben soha nem lesz részem. Majd amikor a keresztfiam rám nézett és hozzám kezdett beszélni, egyszerre dőltek a szememből az öröm és bánat könnyei. Csak reméltem, hogy senki nem veszi észre az utóbbiakat.

A nem létező gyermeket tudniillik, kizárólag saját gyerekkel lehet „helyettesíteni”.

Részletkérdés, hogy örökbefogadott, donortól kapott, a párunk által hozott vagy a mi vérünkből való, mesterségesen vagy természetes úton fogantatott gyermek érkezik-e az életünkbe, csak a sajátunknak tekintett gyerek tudja szülővé tenni a gyermektelent.

Közel hét év elteltével egy fantasztikus orvoscsapatnak köszönhetően mégis szülők lettünk. A fiunk négyéves múlt, de az elmúlt évek lezárásai miatt még nem volt anyák napi ünnepsége – se neki, se nekem.

Idén lesz az első alkalom, hogy a régi, kettős érzésekkel teli anyák napját átfordíthatom tisztán szép emlékké. Repesve várom a jövő heti óvodai anyák napi ünnepséget, ahova a legszebb ünneplőmbe öltöztetem a szívemet.

Bárcsak lenne apák napi ünnepség is!