A gyerekkori karácsonyaimból abszolút a látvány volt az, ami megmaradt. Egész egyszerűen azért, mert hallássérült gyerekként a hangok másodlagosak voltak. Nem érzékeltem őket úgy hallókészülékkel sem, hogy megragadjanak bennem, ehelyett a karácsonyfa látványa volt az, ami lenyűgözött.
Mai szemmel kopasz kis műfánk volt, rengeteg retró dísszel. A csodálatos az volt bennük, hogy hihetetlenül csillogóak voltak, így visszaverték az izzók fényeit. Ezért aztán sokszor csak ültem a fa alatt, és megpörgettem a fénylő anyagú díszeket, majd figyeltem, hogyan dobálják szét a fénycsillámokat a térben.
Szerettem a jégcsapokat és a rendkívül törékeny gömböket is, de a kedvenceim egyértelműen a selymes aranypapírból készült csillagok és angyalok voltak. A csillag pörgött a legjobban, ha becsavartam, az angyalt pedig mindig levettem, megsimogattam fehér cérnahaját, néha be is fontam. Belenéztem a könyvbe, amit tartott, mintha csak azt vártam volna, hogy egy nap betűk tűnnek majd fel a csillámló lapon.
De úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen a szerkesztőségben, aki gyerekkorának törékeny darabjait keresi....
Kassai Tini:
Persze, hogy azzal játszottam titokban a legtöbbet, és persze, hogy leesett a fáról és összetörött.
A mi fánk maga a nyolcvanas évek! Tele van retró díszekkel, melyek törékenyek, könnyűek, múlandók, mégis majdnem negyven karácsonyt, sok visszatükröződő arcképet cipelnek. Mivel retrók, kicsit mindannyiunké is ezek, hiszen még 30-40 évvel ezelőtt nem volt akkora választék díszekből, mint ma, így sok családnak hasonló, szinte közös tárgyi emlékei vannak.
Fontos darabjai a gyűjteményemnek az olyan díszek is, amiket öcsémmel oviban vagy kisiskolás korunkban készítettünk a szüleimnek.
Némelyik igazán ronda, csálé és megviselt, de ha hunyorgok, ezek is szebbek lesznek.
Most 2020-ban is ott függnek a tűlevelek között, szerencsére fogalmuk sincs milyen évünk volt. Ők rendíthetetlenül készen állnak, hogy ünnepeljék Jézus születését, felékesítsék a pucér fenyőt és visszaidézzék a gyerekkoromat. Na, meg új emlékeket színezzenek az én gyerekeimnek.
Szeretem ezeket a díszeket, sokszor azon kapom magam, hogy csak állok a karácsonyfánk előtt és óvatosan megpörgetem a gömbdíszeket. Az egyik tetején lévő érdes hórétegen rendszerint megakadnak az ujjaim, még az égők fénye sem csúszik meg rajta. Nézem, hogy milyen rengeteg szín van a fán: rózsaszín, zöld, kék, sárga, fehér!
Horváth-Gyurity Mónika:
Nekem ez a kedvenc díszem. Gyerekkoromban én ezt egy Szputnyiknak láttam.
Nyilván azért, mert voltam olyan szerencsés, hogy kisgyerekként én voltam az a kiválasztott, aki régi szovjet mintára virágcsokorral és
verssel köszönthette a szülővárosába az űrből visszaérkező első, és azóta is utolsó magyar űrhajóst, Farkas Bertalant.
Annyira megfogott az űrutazás története, hogy napokig nézegettem a dedikált fotóját, és arcot sem nagyon akartam mosni, mert kaptam két cuppanós puszit is a versért. Nyilván azonnal űrhajós akartam lenni, de aztán gyorsan lehűtötték a lelkesedésemet, amikor kiderült, hogy lányoknak azt nem lehet. Talán ez volt az első szembesülésem az „üvegplafonnal”. Azóta ez szerencsére már javult a helyzet, mások áttörték helyettem ezt a plafont.
Én meg valószínűleg a „ha csak kalapácsod van, mindent szögnek nézel” mondásnak megfelelően ebbe az „izébe” hosszú évekig gondoltam bele egy Szputnyikot. A szüleim nem szerették annyira, ezért soha nem volt a fő helyen, hanem valami hátsó oldalágra rakták, amit én mindig megkerestem. Mert egy kicsit azt gondoltam, hogy ez a Szputnyik, ez az egy csipetnyi világűr legalább az enyém lehet arra a néhány napra. Ma már egyébként inkább halnak látom.
Lehoczky Rella:
A mi karácsonyfánk inkább amolyan emlékek őrzője, mintsem plázába való tökéletesség. Ám nekem mindig a legszebb. Szeretem, és nagy becsben tartom a díszeit, amiket minden évben nagy gonddal akasztunk az ágaira. Némelyiket hosszú percekig markolászom, és csak merengek meghatottan a félkész fa alatt.
A nyolcvannégy éves nagymamám mindegyik unokájának horgolt egy tucat csillagot, angyalkát, hópelyhet, szaloncukrot. Ezeket kikeményítette, és évekkel ezelőtt nekünk ajándékozta. Minden évben bővül a repertoár, a nagymamám már szeptemberben nekilát az újabb, megismételhetetlen műveknek. Az összes testvéremmel ezeket a díszeket kérjük ajándékba, és ezeket várjuk a leginkább. A mama horgolt csodái nélkül nem igazi egy karácsonyfa sem!
Amit még ezeknél a díszeknél is nagyobb becsben tartunk nővéremmel és két húgunkkal, azok a tizenhét éve elhunyt édesapánk kisiskolás korában, a saját kezével készített manócskái. Ezeket nagymamánk osztotta szét közöttünk jópár éve, amikor horgolni kezdett a fenyőfáinkra. A manók évtizedeken át a nagyszüleim fáját díszítették, imádtam őket gyermekkoromban. Most, hogy már én is édesanya vagyok, otthon, a közös fadíszítés legszebb pillanata, amikor a gyermekeim felhelyezik apukám, a sosem látott nagyapjuk lassan hatvanéves manóit. Valamiért mindig nagymamám angyalkái és hópelyhei mellé teszik őket...
„SZERETJÜK EGYMÁST, DE IDÉN KÜLÖN, MINDENKI A MAGA SZÜLEINÉL KARÁCSONYOZIK”
„MEGTANULTAM, HOGY NEM KELL MINDENT ELVÁLLALNI” – INTERJÚ GUNDEL TAKÁCS GÁBORRAL
GRINCSFA HÁZILAG
