A gyerekkori karácsonyaimból abszolút a látvány volt az, ami megmaradt. Egész egyszerűen azért, mert hallássérült gyerekként a hangok másodlagosak voltak. Nem érzékeltem őket úgy hallókészülékkel sem, hogy megragadjanak bennem, ehelyett a karácsonyfa látványa volt az, ami lenyűgözött.
Mai szemmel kopasz kis műfánk volt, rengeteg retró dísszel. A csodálatos az volt bennük, hogy hihetetlenül csillogóak voltak, így visszaverték az izzók fényeit. Ezért aztán sokszor csak ültem a fa alatt, és megpörgettem a fénylő anyagú díszeket, majd figyeltem, hogyan dobálják szét a fénycsillámokat a térben.
Szerettem a jégcsapokat és a rendkívül törékeny gömböket is, de a kedvenceim egyértelműen a selymes aranypapírból készült csillagok és angyalok voltak. A csillag pörgött a legjobban, ha becsavartam, az angyalt pedig mindig levettem, megsimogattam fehér cérnahaját, néha be is fontam. Belenéztem a könyvbe, amit tartott, mintha csak azt vártam volna, hogy egy nap betűk tűnnek majd fel a csillámló lapon.
De úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen a szerkesztőségben, aki gyerekkorának törékeny darabjait keresi....
KASSAI TINI
Gyerekként (is) elbűvölt a karácsony hangulata. Az illatok is, de leginkább a fények. Akkor még mindenhol színes izzósorok világítottak, nem volt színre tematizálva a karácsony. Én ma is így szeretem, nagyon színesen. Sok tarka-barka dísszel a fán.
Egykor az üvegdíszeket imádtam, az ezüstmadarakat, a piros gömböket, amik megsokszorozták az izzók fényét. De leginkább a kicsi, pöttyös kalapú gombát szerettem. Minden más díszből több is volt a fán, több gömb, több jégcsap, több angyalka. De gombából csak egy, nekem az egy mesebeli dísz volt.
Persze, hogy azzal játszottam titokban a legtöbbet, és persze, hogy leesett a fáról és összetörött.
Nagyon fájt a szívem érte, és sokáig kerestem felnőttként már, be akartam szerezni magamnak. Nosztalgia ez, semmi más. Aztán találtam egy ugyanolyan törékeny és ugyanolyan csodás színű üveggombát, csak ez nem fára akasztható dísz volt, hanem dekorációs kellék. Évekig őrizgettem, de pár éve a párom lesodorta az ablakpárkányról. Összetörött. Mostanában sokat kószálok online használtcikk-piacon, hátha felbukkan valahol. Hátha visszahozza egy kicsit a gyerekkori karácsony hangulatát és meséjét.
SZAKÁCSI ESZTER
A mi fánk maga a nyolcvanas évek! Tele van retró díszekkel, melyek törékenyek, könnyűek, múlandók, mégis majdnem negyven karácsonyt, sok visszatükröződő arcképet cipelnek. Mivel retrók, kicsit mindannyiunké is ezek, hiszen még 30-40 évvel ezelőtt nem volt akkora választék díszekből, mint ma, így sok családnak hasonló, szinte közös tárgyi emlékei vannak.
Fontos darabjai a gyűjteményemnek az olyan díszek is, amiket öcsémmel oviban vagy kisiskolás korunkban készítettünk a szüleimnek.
Némelyik igazán ronda, csálé és megviselt, de ha hunyorgok, ezek is szebbek lesznek.
Most 2020-ban is ott függnek a tűlevelek között, szerencsére fogalmuk sincs milyen évünk volt. Ők rendíthetetlenül készen állnak, hogy ünnepeljék Jézus születését, felékesítsék a pucér fenyőt és visszaidézzék a gyerekkoromat. Na, meg új emlékeket színezzenek az én gyerekeimnek.
Szeretem ezeket a díszeket, sokszor azon kapom magam, hogy csak állok a karácsonyfánk előtt és óvatosan megpörgetem a gömbdíszeket. Az egyik tetején lévő érdes hórétegen rendszerint megakadnak az ujjaim, még az égők fénye sem csúszik meg rajta. Nézem, hogy milyen rengeteg szín van a fán: rózsaszín, zöld, kék, sárga, fehér!
Horváth-Gyurity Mónika:
Nekem ez a kedvenc díszem. Gyerekkoromban én ezt egy Szputnyiknak láttam.
Nyilván azért, mert voltam olyan szerencsés, hogy kisgyerekként én voltam az a kiválasztott, aki régi szovjet mintára virágcsokorral és
verssel köszönthette a szülővárosába az űrből visszaérkező első, és azóta is utolsó magyar űrhajóst, Farkas Bertalant.
Annyira megfogott az űrutazás története, hogy napokig nézegettem a dedikált fotóját, és arcot sem nagyon akartam mosni, mert kaptam két cuppanós puszit is a versért. Nyilván azonnal űrhajós akartam lenni, de aztán gyorsan lehűtötték a lelkesedésemet, amikor kiderült, hogy lányoknak azt nem lehet. Talán ez volt az első szembesülésem az „üvegplafonnal”. Azóta ez szerencsére már javult a helyzet, mások áttörték helyettem ezt a plafont.
Én meg valószínűleg a „ha csak kalapácsod van, mindent szögnek nézel” mondásnak megfelelően ebbe az „izébe” hosszú évekig gondoltam bele egy Szputnyikot. A szüleim nem szerették annyira, ezért soha nem volt a fő helyen, hanem valami hátsó oldalágra rakták, amit én mindig megkerestem. Mert egy kicsit azt gondoltam, hogy ez a Szputnyik, ez az egy csipetnyi világűr legalább az enyém lehet arra a néhány napra. Ma már egyébként inkább halnak látom.
Lehoczky Rella:
A mi karácsonyfánk inkább amolyan emlékek őrzője, mintsem plázába való tökéletesség. Ám nekem mindig a legszebb. Szeretem, és nagy becsben tartom a díszeit, amiket minden évben nagy gonddal akasztunk az ágaira. Némelyiket hosszú percekig markolászom, és csak merengek meghatottan a félkész fa alatt.
A nyolcvannégy éves nagymamám mindegyik unokájának horgolt egy tucat csillagot, angyalkát, hópelyhet, szaloncukrot. Ezeket kikeményítette, és évekkel ezelőtt nekünk ajándékozta. Minden évben bővül a repertoár, a nagymamám már szeptemberben nekilát az újabb, megismételhetetlen műveknek. Az összes testvéremmel ezeket a díszeket kérjük ajándékba, és ezeket várjuk a leginkább. A mama horgolt csodái nélkül nem igazi egy karácsonyfa sem!
Amit még ezeknél a díszeknél is nagyobb becsben tartunk nővéremmel és két húgunkkal, azok a tizenhét éve elhunyt édesapánk kisiskolás korában, a saját kezével készített manócskái. Ezeket nagymamánk osztotta szét közöttünk jópár éve, amikor horgolni kezdett a fenyőfáinkra. A manók évtizedeken át a nagyszüleim fáját díszítették, imádtam őket gyermekkoromban. Most, hogy már én is édesanya vagyok, otthon, a közös fadíszítés legszebb pillanata, amikor a gyermekeim felhelyezik apukám, a sosem látott nagyapjuk lassan hatvanéves manóit. Valamiért mindig nagymamám angyalkái és hópelyhei mellé teszik őket...
„SZERETJÜK EGYMÁST, DE IDÉN KÜLÖN, MINDENKI A MAGA SZÜLEINÉL KARÁCSONYOZIK”
„MEGTANULTAM, HOGY NEM KELL MINDENT ELVÁLLALNI” – INTERJÚ GUNDEL TAKÁCS GÁBORRAL
GRINCSFA HÁZILAG
