Gyerekkori emlékképek a juhakolból  

Pár nappal korábban, vacsora közben mesélte édesapám, hogy hamarosan itt a telihold, s lassan meg kell szülessenek az első bárányok. Ilyenkor pár nap alatt rengeteg bárány születik, és

egy kisgyermek számára ettől aligha akad nagyobb ünnep.

Még aznap ígéretet kaptam, hogy amint megszületnek az első kis jószágok, én is lemehetek este a majorba. Akkor volt első éve, hogy hozzánk került a Faluhely. Akkoriban még magyar merinó juhaink voltak, melyek kétszer ellettek egy évben. Január elejére esett az első. 

És ez volt az az este! Egész nap csak ezen járt az eszem, nem hinném, hogy aznap bármivel is gazdagították tudástáramat az iskolában. Alig vártam, hogy hazaérjek, nem akartam sem átöltözni, sem uzsonnázni, csak repültem volna a bárányokhoz. Előbbieket ugyan nem úsztam meg, de idővel így is elindultunk a majorba.

Az akol egy hosszúkás deszkaépület volt, régi palatetővel. Örökség volt ez, ami a völggyel együtt szakadt nyakunkba; így is nézett ki. Középen egy oszlopsor tartotta a gerendákat, amik a tető gerincét alkották. Orvosilag jellemezve igen erős gerincferdülése volt már a girbe-gurba épületnek. Gyakorlatilag nem volt rajta egy árva függőleges, vagy vízszintes vonal sem. A tetőt tartó szarufák recsegtek a vastag hótakaró alatt, és olyannyira meggörbültek, hogy az embereknek (értsd: felnőtt férfiaknak) le kellett húzniuk fejüket, ha alatta közlekedtek. Az ilyen épületeknek nincs magas oldalfaluk, hiszen minek is volna.

Ropogott a hó a lábunk alatt, a kövér hold beragyogta a völgyet. Ilyenkor csendben kell a jószágok elé járulni, hiszen itt

pár órája, perce, vagy talán épp e pillanatban is új élet születik! Nem egy koszos istálló ez – ezekben a pillanatokban ez a legszentebb tér.

Az ajtó lassan, komótosan, ropogva kitárult, de a gyermek ilyenkor már aligha hallott valamit szíve dobogásától. Érzi ő is, különleges helyen van, egy magasztos pillanatban. Úgy léptem be édesapám után a hodályba, mint ahogyan a templomba szoktam, nagymamámat követve. Éppen csak keresztet nem vetettem, noha talán illő lett volna. Itt találkozhattam először az élet legnagyobb csodájával, a pillanattal, mikor a világban egy új szikra pattan, új élet születik.

Édesapám lassan világot gyújtott.

A betlehemi látványt sosem felejtem el

 – és valóban, karácsony táján mennyiszer eszembe jut! –, a puha szalmán egymás mellett feküdt megannyi anya, gyermekével. Egy csoportban feküdtek mind, az elülső etetőnél.

Ebben a templomban nem volt márvány, szalma volt, deszkákból ácsolt etető, és megszámlálhatatlan puha, gyapjas lélek. Nem tömjén áradt a levegőből, hanem gyapjúillat, mely az etetőbe hányt lucerna édeskés aromájával keveredett. Azóta akárhol megérzem ezt az illatot, az akkorát üt lelkemen, hogy emlékeim közül menten kiszakadnak e lerajzolt kép megőrzött pillanatai, és aligha akad indok, hogy meg ne álljak egy pillanatra.

Gyermeki áhítattal néztem, ahogyan édesapám megfogja az aprócska bárányt, anyja alá teszi, s szoptatni kezdi. Ismeri mindüket, tudja melyikőjük türelmes, melyik gondos, jó anya, melyik a fiatal és figyelmetlen. Ahol kell, ott segít. Sokszor éjszakákat töltött lent, mert az anya egész estén át szenvedett, s nem hagyhatta segítség nélkül. Gyönyörű felelősség ez, és csodás, Isteni képesség az ember kezében, mert ő képes segíteni, minden földi teremtménynek – képes, ha akar.

Képes, ha szeret. Ha szeret, mindenre képes. És a juhász szeret.

Hosszú-hosszú sorokat tudnék még írni ezekről az estékről; örökre részemmé váltak. Egy gyermek lelke még tiszta és nyitott... mondhatni ártatlan, mint a ma született bárány.