Talán tízéves lehettem, mikor a templomban egy esti misén nagymamám fölbotorkált értem a keskeny csigalépcsőn a karzatra – ahonnét a legjobb volt a rálátás a falusi kompániára – , mert a mise legfőbb pontja következett. A plébános az előző napon, vagyis gyertyaszentelő Boldogasszonykor szentelt, két, keresztbe tett gyertyát érintett a torkunkhoz, hogy áldása által védve legyünk a toroknyavalyákkal szemben.
Szent Balázshoz – akárcsak a többi szenthez – legendáin keresztül férhetünk közelebb. Ha valaki rászánja az időt, hogy egy-egy szent legendáit eredeti forrásokból olvassa, meg fog döbbenni, hogy mennyivel összetettebb az azokból feltáruló kép, mint amit mi, az utókor pár mondatra egyszerűsítünk. Valahogy megszoktuk, hogy úgy tekintünk ezekre a legendákra, mint egy félig-meddig komolyan vehető adatsorra, amiből egy élettörténet-rekonstrukciót próbálunk összeállítani. Pedig jobban megnézve ezeket a szövegeket, azonnal szembetűnő, hogy mennyire sok, az élettörténet szempontjából szükségtelen részlet található e történetekben, sokszor nem mellékszálként, hanem vezérmotívumként.
Hogy miért? Mert a szentek szentsége éppen abban rejlik, hogy megmutattak egy földre hozott, de földöntúli működésrendet és annak tulajdonságkörét. Valamit, ami jelen van környezetünkben, körülvesz bennünket a természetben – a belső természetünkben is – , de magunktól nem vesszük észre, mert a hétköznapi élet feladatai, érzelmeink és ösztöneink alá temetjük magunkat. A szentek legendái éppen erről mesélnek, hiszen ez a „másság” volt a lényegük, ez az, ami igazán fontos, nem pedig az élettörténetük, amire ma kíváncsiak vagyunk.
A szentek épp olyan emberek voltak, mint bármelyikünk, aki képes kilépni a belső zajból és az őt körülvevő élet egészét szemlélni, lehetőség adtán még teljesebbé tenni.
Szent Balázs a hagyomány szerint örmény volt, a kis-ázsiai Szebaszté püspöke, aki 316-ban halt mártírhalált. Legismertebb legendája szerint megmentette egy özvegyasszony gyermekét, amikor annak halszálka akadt a torkán és már fuldoklott tőle. Az özvegyasszony később, mikor a szent már hite miatt börtönben ült, hálából ételt és gyertyát vitt számára. Így lett ő a torok betegségeinek gyógyító szentje, és innen épült a katolikus liturgiába a fent idézett gyerekkori emlék is.
Másik legendája szerint, egy szegény asszony egyetlen malacát elragadta egy farkas, ám ő „uralta az állatokat”, így a farkassal visszaadatta a malacot az asszonynak. Ettől fogva a kanászok védőszentjüknek tartották,
őt hívták – azaz hozzá fohászkodtak – farkasok fenyegetésekor.
Azt tartották róla, hogy a pusztában élt egy kőlyukban, ahol ha beteg állatok felkeresték, akkor meggyógyította azokat. Barlangját medvék, oroszlánok és farkasok őrizték. Madarak hozták neki az ennivalót, és ahogy a legenda tartja: ő parancsolt a madaraknak is. Miután hite miatt elítélték, előbb gerebennel (a textilkészítés eszköze, kenderfésű) kínozták, majd vízbe fojtották.
Visszatérve a hosszas bevezető gondolatokhoz, nem tudom, honnan jön a jelenkor törekvése, hogy ezekből a történetekből pont az élettörténetet akarja kihámozni. A legtöbb szent esetén azzal a kérdéssel babrál a tudomány, hogy valós személy lehetett vagy sem, pontosan hol és mikor, mi és hogyan történt vele. Úgy vélem, szerencsésebb máshonnan közelíteni hozzájuk.
A szentek legendáihoz van egy kulcs, ami nem más, mint az idő.
Ha innen közelítjük őket, egy csapásra minden szimbolikus jelkép és esemény értelmes és fontos, egészében értelmezhető olvasatot kap. Nem véletlenül került egy-egy szent ünnepe az adott napra. Az a korábban említett természeti rend, amit ő megszemélyesít, az egy örök – így az egyház által is isteninek tekinthető – természeti változásrend része. Nem magában áll, hanem előzménye és folytatása van.
Jelen esetben egy fordulat kezdődik a természet működésében, aminek ugyan még fizikai síkon csak egy-egy előjele észlelhető, de a magasabb szférákra hangolódott tiszta érzékelésű emberek (pl. a szentek) már érzik. Minden népszokás, minden hiedelem ugyanezt mondja el. Január végén (26-án) Pál apostol ünnepével kezdődött (pálfordulás), Gyertyaszentelő Boldogasszonykor (február 2-án) erősödött (ne feledjük, a medve árnyéka is a fordulatról szól) és a hétköznapi élet szintjére Balázs napján érkezett el, ugyanis a nagyböjt lehetséges legkorábbi kezdőidőpontja éppen Balázs napjára következő hamvazószerda.
Balázs tehát a farsang végét, a „torkosság” végét is jelenti egyben.
Aki járatos a keleti és a nyugati asztrológiai hagyományban, annak valóságos csemegét jelentenek a szentek legendái, és azonnal érthetővé válik minden – általában jól nyomatékosított jelzés – ami az adott időszakot lényegileg meghatározza. Balázs esetében éppen az „előrenézés” a legmeghatározóbb elem, méghozzá egészen a tavaszi vegetáció megújulásáig és a természet virágba borulásáig „láthatunk” előre. Ez hétköznapi szinten annyit tesz, hogy aki e napon képes felülemelkedni a belső zajon, figyel az őt érő ingerekre, érzetekre, azokból az imént írt tavaszi időszakra következtethet. Tudom, ez így megfoghatatlannak tűnik, a többség számára régen is ez volt, ezért jöttek létre kézzelfogható szokások, hagyományok, mint a farsangtemetés, balázsjárás, téltemetés vagy maga a böjt. Ezek mind segítettek testileg-lelkileg-szellemileg ráhangolódni a természet működésrendjére, ami által az ember egyensúlyban és biztonságban érezheti magát. Ma sincs erre kevesebb igény, és a lehetőség ma is adott, hogy kutassuk ezeket a szokásokat és velük párhuzamosan önnön belső világunkat. Nem érdemes kizárnunk magunkat abból a rendből, amelyre a földi élet egésze íródik, amihez ünnepeink közelebb hoznak. Inkább éljünk velük, mert olyanok, akár a lámpafény a sötétben.
Nyitókép: Dave Herring/Unsplash
Ajánljuk még:
„VIACKOSVÁSZON”, GYÚRT TÉSZTA ÉS A MAMA SZENTÉLYE – OLVASÓNK TÖRTÉNETE
DOLLÁROS PISTA, CSALFA MARI, CSOKI JUCI ÉS A TÖBBIEK – A FALUSI CSÚFNEVEK KÜLÖN VILÁGA
FECSKEFÉSZEK-LEVES, MEXIKÓI HANGYALÁRVA-KAVIÁR – A VILÁGKONYHA REMEKEI, AMIKÉRT NEM
