Ünnep

Az életet igenlik: egy pár hét házasságkötésének története

Életük delén találkoztak, azonnal egymásba szerettek, rögtön összekötötték az életüket, és azóta – nagyjából – évente új fogadalmat tesznek egymásnak, különféle szertartások szerint. Mozsár Eszter és Bukta Zoltán párosa rendhagyó, a mindennapokhoz való hozzáállásuk sem megszokott. Egy újságíró és egy mentő gépkocsivezető története.

Az első esküvőjük Horvátországban zajlott a református egyházi hagyományokhoz hűen, de a motoros barátok részvételével és a sajátos szubkultúra kellékeivel. Ezt később egy buddhista, majd egy ősmagyar, idén pedig egy indián rituálé követte. Rendszerint júniusban vannak ezek az ünnepek, így a házassági évfordulójuk kéthetes időintervallumot ölel fel. Nem foglalkoznak mások véleményével: vallják, hogy az élet végtelen utazás és nem számít más, csak a szeretet.  

 Az indulás: horvátországi református esküvő, motoros elemekkel

Szerelem első látásra?

Mozsár Eszter: Mások így mondják, mi nem szerelemből beszélünk, mert az kicsit kamaszos felhevülés. (Nevetnek.)

Bukta Zoltán: Szerintünk energiák vannak. Mi ketten kiegészítjük egymást mindenben. Az energiák, a rezgések, olyan dolgok mennek át, amivel fejlődik is a másik, és ki is egészítjük egymást.

Hogyan,működik ez a kapcsolat? Mitől ennyire más, mint amit megszoktunk?

Eszter: Nehéz ezt megfogalmazni. Megszokott családként sem működhetünk, minekutána Zolinak a negyedik, nekem ez a harmadik házasságom, tehát ilyen értelemben nem az a megszokott, hogy 20 évesen összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, aztán vagy szétváltunk, vagy nem. Nincs közös gyerekünk, hanem van hozott-hozott gyerek, de mindegyikük olyan, mintha közös lenne. Igazi közöset pedig nem terveztünk, mert 40 fölött találkoztunk, és elhatároztuk, hogy most már magunknak élünk. Lehet, hogy ez önzőségnek tűnik, de kimondtuk, vállaltuk, hogy nem lesz közös gyerekünk.

Azt hozzá kell tennünk, ami megint furcsa lehet másoknak, hogy egy élet kevés szerintem egy életet leélni, és a lélek azt érzi, hogy már találkoztunk, azért működhetünk így. Azzal, hogy ezeket az esküvőket csináltuk, lehet hogy felelevenítjük a korábbi életek emlékeit, és azt, hogy az ember minden.

Az ember nemcsak református, nem csak fehér, vagy nő vagy férfi; az ember az minden. Pontosabban: a lélek minden.

Mert mi mindent úgy élünk a mindennapokban, hogy kiterjesztjük ezt az egészet, nem csak a kézzelfogható dolgokra. Tulajdonképpen egy hatalmas nagy univerzumban élünk, ami ki tudja, még mi mindennel van tele, és nem akarjuk leszűkíteni sem a saját világunkat, sem mások világát. Szerintem azért tudunk ilyen jól kapcsolódni egymással, mert hasonlóan gondolkodunk. Valószínűleg nem kétéves lelkek vagyunk.

Zoli: Valószínű, hogy nem is tudatosan emlékeztünk arra, hogy mi már voltunk együtt, de nem véletlenül volt az, hogy két és fél hónap után megkértem Eszter kezét. Ez nem egy mindennapi dolog, de annyira együtt voltunk, annyira éreztük, hogy mi összetartozunk, ismét, hogy azt mondtuk, hogy két és fél hónap és tényleg elég ennyi ismeretség.

Miért tartjátok fontosnak a sokféle szertartást? 

Eszter: Szepes Mária nem véletlenül írta meg a Vörös oroszlán című történetet, ő próbálja kézzelfoghatóbbá tenni azt, hogy van valami a látószögünkön túl is. Én végzettségem szerint bibliaoktató vagyok. Felekezetmentes bibliaoktató, ami azt jelenti, hogy nem teszem le a voksomat semmilyen egyház mellé, hanem Isten és az univerzum mellé teszem le a voksomat, tehát az élet mellé. Elítéljük a kirekesztést, és szeretünk sok kultúrát megismerni. Talán ezért van ez a sok szertartás. Egyfelől az emlékezet, másfelől a példamutatás, tiszteletadás mindenkinek, aki a saját kultúráját, hagyományait, értékeit őrzi: akár egy ősmagyarnak, akár egy katolikusnak, egy indiánnak, teljesen mindegy. Ő abba a kultúrába született bele, mi pedig utazgatunk a kultúrák között, talán így mondhatnánk. Szóval egyrészt utazás, másrészt valamiféle példamutatás, hogy ebben a szétszaggatott világban legyünk már sokszínűbbek, legyünk már elfogadóbbak, türelmesebbek. Mert hol vagyok én ahhoz, hogy megmondjam azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen? Hadd legyen meg az a szabadságom, hogy megtapasztalhassam a többit is.

Zoli: Azt mondják, hogy egy emberben csak egyfajta érdeklődés van, akár a vallások iránt, akár a kultúrák iránt. Bennünk nem. Amire lehetőségünk van, megtesszük mindenféle kultúrában, a fogadalomtételtől kezdve a szertartásig.

Eszter: Igen, ráadásul ezek a szertartások egyszerre jelentenek időutazást, és valóságos térbeli utazást. Fontos, hogy valóban szertartás:  a szeretteink, a barátaink előtt annak megerősítése, hogy mi összetartozunk.

 Ősmagyar szertartás

A barátaitok, a szeretteitek ehhez mit szólnak? Hogyan fogadják az újabb és újabb alkalmakat?

Eszter: Úgy gondoljuk, és a visszajelzések megerősítenek bennünket ebben a hitünkben, hogy mi ezzel élményt adunk másoknak is. Az, hogy két ember kapcsolódik a szeretetben az egy kívülállónak is öröm. Aki erre fogékony, annak erőforrás, példa, inspiráció. Mi nem akarunk nagyot álmodni, szerintem egyszerűen csak elég, ha ránk néznek. Jé, ők jól vannak! Így is lehet! Persze, nekünk is vannak nehéz napjaink, előfordult, hogy kiabáltunk is egymással, néha lobbanunk, de nincs olyan, hogy úgy feküdjünk le este, hogy haragszunk egymásra. Szerintem nagyfokú bölcsesség vagy érettség kell ahhoz, hogy egy csomó kis apróságon túllendüljünk. Nem érdemes, nem éri meg. Ez az élet rövid a veszekedésekhez, a vitákhoz. Ez az élet ahhoz kell, hogy örüljünk.  Mindenféle nehézség ellenére, mert mi is veszítettünk el szeretteinket, vagy voltak anyagi problémáink.

Nem fenékig tejfel az életünk. Csak a felfogásunk, a problémákhoz való hozzáállásunk más a megszokottól.

 Zoli: És a pozitív gondolkodásunk. Fontos, hogy az ember a rosszban is meglássa a jót. Ha folyamatában látjuk a dolgokat, gyakran bebizonyosodik, hogy valami pillanatnyilag rossznak tűnő helyzet végkifejlete jó. Én a korábbi házasságaimat sem bánom: abban hiszek, hogy minden azért történt, hogy megtapasztaljam, aztán ki tudjam küszöbölni a hibákat, és ezért a mostani legyen a legjobb és a végleges.

 Buddhista esküvő

Tehát az előző három az gyakorlás volt.

Zoli: Így is nevezhetjük, igen. (Nevetünk.)

Nem bánjátok az időt, a sok-sok évet, amit egymás nélkül, vagy mással töltöttetek el? Ha valakivel nagyon jó, akkor olyan szomorú, hogy a fénykorodat, a legjobb korszakodat nem neki adtad, mert még nem is ismertétek egymást.

Zoli: Kellenek a tapasztalások mindenképpen. Az elég ritka, hogy az ember azonnal megtalálja azt a párt, akivel élete végéig boldogságban él.

Eszter: Ez az életünk legalábbis nem erről szól.

Miről szól a mostani életetek?

Eszter: Megéljük, amit lehet, a számunkra lehető legjobban.

Lehet, hogy ez a sokféle szertartás most már egyfajta misszió és titokban hobbi is? Hiszen egy-egy újabb alkalom sok tervezéssel, készüléssel jár, mintha maga a rituálé csak a hab lenne a tortán.

Eszter: Lehet, hogy misszió. Az egymás, és egymás értékeinek az elfogadása az egyik üzenet, igen. Hobbinak is hívhatjuk, mert valóban sok idő megszervezni, rákészülni, lélekben hangolódni, ilyen értelemben sokat foglalkozunk vele, és szeretünk is időt áldozni rá. Egyébként mivel a felvételek fent vannak a videomegosztón, sokan megtalálnak bennünket, és vannak, akik konkrétan érdeklődnek egy-egy szertartás iránt, akadnak, akik már ezeket látva vállaltak hasonlót. Szóval példa is valamennyire. Én egyébként csak azt tudom mondani, hogy mindegy, hogy milyen szertartáson veszünk részt: az életet igenli mindegyik, és mindenki, aki ott van. Mindegyik szertartás az összetartozásról szól, és arról, hogy nem teszünk különbséget az emberek között. Valahogy így tudnám megfogalmazni, hogy ez egyfajta felhívás a szabadságra: hogy a lélek az szabad, és megtehet bármit, amivel nem ártasz a másiknak. Nekünk ez mind nagyon jó emlék.

 Indián szertartás

Talán már tervezitek a következőt?

Eszter: Igen, egy ősi letűnt kultúrát szeretnék megismerni. Megint bele kell majd ásni magunkat a részletekbe, Írországot jobban megismerni, hiszen jövőre a druida hagyományok szerint tervezzük a fogadalmunkat megerősíteni.

Ajánljuk még:

Az ünnep vasárnapjai: virágvasárnap, húsvétvasárnap és fehérvasárnap

Az ünnep nem pillanatok halmaza, hanem folyamat, áramlás – jó benne lenni és figyelni, ahogy fő tematikáját többféle formában jeleníti meg. Erről szólnak néphagyományaink. Legnagyobb sátoros ünnepünk – a húsvét – a megtisztulás, az újjászületés és a megújulás gesztusait rendezi különféle variációkba – tájegységek szerint. Három fő vasárnapja e témakör feldolgozásának gazdag tárházát vonultatja fel. Idézzük fel a legfontosabbakat!

 

Már követem az oldalt

X