Még régebbi történet, és érdekes előfutára a karácsonynak a saturnalia ókori ünnepe. Ez egy római pogány ünnep, amelyet Szaturnusznak, a földművelés és az idő istenének szenteltek. Mivel a téli napforduló közelében tartották meg, sok olyan hagyomány forrásaivá vált, amelyet ma a karácsonyhoz kötünk. Ilyenek a koszorúk, a gyertyák, az ünnepi lakomák és az ajándékozás is. Egynapos ünnepként indult útjára, de Kr. e. 133-31. között december 17-től egy hétig tartó eseménysorozattá nőtte ki magát. Az emberek koszorúkkal és egyéb zölddel díszítették otthonaikat,
munka helyett énekléssel, zenéléssel, lakomázással, társasági élettel és ajándékozással töltötték a saturnaliát.
A középkori karácsonyok első írásos emléke a negyedik századra tehető, amikor a nép körében már énekelték a karácsonyi dalokat, de az ezt követő közel egy évezred vajmi kevés emléket hagyott hátra a szent ünnep szokásairól. Azt tudjuk, hogy Assisi Szent Ferenc előtt a templomokban nem volt szokás a karácsonyi dalok éneklése, hiszen nem tartották méltónak a szent helyhez. Elterjedté egy angol népszokás tette, amikor énekekkel kívántak egymásnak minden jót a szomszédok. A karácsonyi gyümölcsök, mint a mandarin, alma vagy a dió ajándékozása pedig a 12. századra tehető, és Franciaországból származik, ahol az apácák gyümölcsökkel és dióval teli csomagokat hagytak a szegények házának ajtaja előtt.
Assisi Szent Ferenc indította el a karácsonyi betlehemezés hagyományát, hogy segítse az embereket újra rálelni a csodákra. 1223-ban állította fel az első ilyen életképet, így a hétköznapi emberek is megérthették az addig csak latinul zengő szent ünnepi rigmusokat, el tudták képzelni, milyen lehetett régen a karácsony. A Greccio melletti barlangban felállított jelenetben a csecsemő Jézus viaszfigurája, a Mária és József szerepét játszó jelmezes emberek, valamint az élő állatok is szerepet kaptak, amiket barátjától, Giovanni Velitától kért kölcsön. A helyi pásztorok a közeli mezőkön vigyáztak juhaikra, ahogyan a betlehemi pásztorok is vigyáztak a juhokra az első karácsonykor, amikor az ég hirtelen megtelt angyalokkal, hogy hírül adják nekik Krisztus születését – csodás élmény lehetett.
A karácsonyfa állításának szokása Luther Mártonhoz fűződik, ugyanis a feltételezések szerint ő volt az, aki 1536-ban először állított karácsonyfát a gyermekének. Arról a mai napig komoly viták zajlanak, hogy ez mennyire állja meg a helyét, ugyanis a történészek egy része szerint ez a hagyomány a 16. századi Német-Római Birodalomból származik,
és azt jelképezi: Isten visszafogadja a Paradicsomba az embert.
Az első hazai karácsonyfát állítólag Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, Martonvásáron. Legalábbis neki tulajdonítják ezt a kedves szokást, pedig azóta felfedezték Nagybánya városának egy 1633-ban kiadott dokumentumát, ami megtiltotta az erdő vágatását még a bírónak is, és a város jobbágyainak tette feladatává, hogy a „karácsony fáját a Tarmezeiből hordathassák”. Valószínűleg azonban tényleg a német telepesek terjeszthették el ezt a szokást országunkban, ami egy időre kiveszett, majd újra visszatért az ünnepekhez.
Bécsben állítólag az Arnstein bankárcsalád házában állították az első fát 1814-ben, ami akkoriban annyira szokatlan volt, hogy még a titkosrendőrség is jelentést készített róla. A világ divatjává Viktória királynő tette, amikor 1846-ban az Illustrated London News című lap egyik rajzán családja körében a feldíszített fenyőfa mellett állt. Gyakorlatilag neki köszönhető, hogy ma már sehol a világon nincs karácsonyfa nélkül karácsony.
Érdekes tény, hogy a szaloncukornak nagyobb történelme van, mint a karácsonyfának, holott feltételezhetnénk, hogy előbb a fa, utána a cukor… És mégsem. A szaloncukor őse a 14. században jelent meg, fondant-cukor néven, a franciák jóvoltából. Ezt aztán szintén a németek hozták el hazánkba, és végül hungarikum lett belőle. Pontosabban a köztudatban ekként tartják számon. Ez egy alapvető tévedésre vezethető vissza, ugyanis az első fondantgyártó gépek tulajdonosa Stühmer Frigyes cukrászmester volt, aki Hamburgból elköltözve hazánkban telepedett le. Az igaz, hogy később, a XIX. századtól már Magyarországon teremtődött meg a karácsonyfára akasztott szaloncukrok hagyománya, de
maga a szaloncukor nem magyar találmány.
Az első karácsonyi üdvözlőlapokat 1843-ban kezdték árusítani Londonban és három képet tartalmazott. A központi rész egy hagyományos vacsoraparti jelenetet ábrázolt borozással, a két külső felületen olyan kedves cselekedeteket mutattak be, mint például a szegények megsegítése. A „Boldog karácsonyt” és a „Boldog új évet” egyaránt fel volt írva a kártyára. 1882-ben Edward Johnson feltalálta az elektromos karácsonyfaizzót, ezzel szép lassan eltüntetve a 17. század óta hagyományban lévő gyertyás karácsonyfa-díszítést. Johnson – Edison barátja és partnere az Edison's Illumination Company-ban – kézzel vezetékezett be 80 piros, fehér és kék izzót, majd rátekerte a karácsonyfájára. Így született meg a ma már annyira népszerű karácsonyfaizzó.
1939-ben egy 34 éves szövegíró, Robert L. May megírta Rudolf, a piros orrú rénszarvas történetét, amiből még abban az évben 2,4 millió példányt adtak el, majd a háború okozta papírhiány ellenére 1946-ra már több mint 6 millió példányt értékesítettek belőle. Rudolf meghódította a világot, 1948-ban rajzfilm is született belőle, 1949-ben pedig a dal, ami még abban az évben a 2 milliós példányszámmal az egyik legtöbbet eladott dallá vált.
Nem meglepő, hogy a hosszú ideig tartó török hódoltság nem kedvezett a magyar dalok terjedésének. A legrégebbi énekeink archaikus népi imádságok voltak, például a szálláskeresés motívumát tartalmazó énekek. A Mennyből az angyalt pedig Bartók Béla gyűjtötte és sokáig erdélyi eredetűnek tartották. Később egy Heves megyei boconádi plébános, Szentmihályi Mihály énekeskönyvében bukkantak rá, így ma már úgy gondolják, az ő tollából származik. A feltételezés szerint Boconádról, majd a felső-magyarországi palóc vidékről terjedt el az egész országban. Ekkoriban a zenés játékok elterjedésének időszakát éltük Magyarországon, a diákok házról házra járva köszöntötték az embereket. Jött a Pásztorok, pásztorok; a Kiskarácsony, nagykarácsony; a Dicsőség mennyben az Istennek és a sokak által magyarnak vélt, de valójában külföldi eredetű dallamok: a német népdalként napvilágot látott Ó szép fenyő, a Franz X. Gruber által komponált Csendes éj, és az eredetileg egy hálaadás körüli szánkóversenyre írt Csengőszó, csengőszó.
A karácsony története végsősoron kalandokban, véletlenekben és csodákban gazdag, gyakorlatilag kibogozhatatlan szálak összessége. Mert ahány nép, annyiféle ünnep, ahány ház, annyi ünnepi szokás. Egy azonban mindben közös, ami mit sem változott az évezredek során: az ÜNNEP!
Nyitókép: Fortepan / Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer hagyaték
Ajánljuk még:
Ismered más nemzetek húsvéti szokásait? Kvízezz, és kiderül!
A hűség, a kitartás és az erő jelképei – a szentsírt őrző Krisztus-katonák
Így válassz jó sonkát húsvétra!
„Részvétem a gyászolóknak” – mondjuk, de vajon tudjuk még, miben illenék részt vállalnunk?
Szerettünk elveszítésére nincsen „jó” időpont, azonban a karácsonyi ünnepkör, újév környékén mintha kiemelten nehéz volna gyászolni. Minden a szeretetről, a boldogságról, az újrakezdésről szól, ami különösképpen nehézzé teheti az ittmaradók napjait. Vajon belegondoltunk már egyszer is, hogy az ilyenkor rutinszerűen elmormogott „részvétem” formulával valójában mit is fejezünk ki a másik felé? A szavaknak ugyanis súlya és jelentése van, és egyáltalán nem mindegy, tudjuk-e, miben vállalunk részt.
