„A magyarság a Kárpát-medencében meglévő színekből új mintázatot kevert ki” – Katona Attila történésszel beszélgettünk

Nemzeti ünnepünk a magyar történelemnek egy olyan pillanatát emeli ki a múltból, amely megmaradásunk szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult: az államalapítást, amelynek történetét mi a honfoglalással együtt szoktuk értelmezni. Hogyan alakult ez így?

A honfoglalás hosszú ideig vita tárgyát képezte a történettudományi irodalomban, és konszenzualitás mai napig sincs e kérdésben. A 19. században szimbolikusan választották ki az 1896-os dátumot, a millennium évét a honfoglalás megünneplésére. Ugyanakkor abban biztosak lehetünk, hogy 907-ben a magyarok már a Kárpát-medencében voltak, és itt is maradtak, ami érdekes, mert egy keleti nomád népcsoportról beszélünk, és minthogy nomádok voltak, semmi garancia nem volt arra, hogy itt is maradnak. 

A magyar történeti hagyomány a vérszerződésben látta az államalapítást, ennek területi érvényesítését pedig a honfoglalásban.

Ezt a gesztust ünneplik meg a 19. század végén Millenniumként. Akkor nem István királlyá kenéséről emlékeztek meg, amire 1001-ben került sor, hanem a magyarok bejövetelét a Kárpát-medencébe.

Az akkori ünnepnek politikai színezete is volt: azokban az években a felekezetiség nagyon komoly rendezőelv volt a politikában, és konfesszionális szempontból a Kárpát-medence igencsak megosztott volt. A korabeli tankönyvekben úgy tanították, hogy a vérszerződéssel jön létre a magyar állam, és azt is látni kell, hogy Európában ez akkoriban bevett gyakorlat volt, tehát a magyarok döntése nem unikális, inkább mintakövetőnek nevezhető, hiszen a honalapítások megünneplése bevett gyakorlat volt. Ha a kereszténység felvételét ünnepelték volna, akkor tulajdonképpen 1900-ban kellett volna erről megemlékezni, amikor 900 éves volt a magyar királyság, de 1896-ban nem a magyar királyság megalapítását ünnepelték meg, hanem a magyar államiságot – 1900-ban széleskörben közzé is tették Szent István intelmeit. Ebben az áll, hogy az egynyelvű, egykultúrájú nép törékeny, gyenge, vagyis a multikulturalizmus melletti elkötelezettséget hirdeti, nem véletlenül: az 1890-es évek végén a római katolikus egyház híveinek nem egészen kétharmada magyar csupán, a többiek németek és horvát anyanyelvűek.

A magyarok letelepedése a Kárpát-medencében jelentős életformaváltással is járt, ugyanakkor pedig ők maguk is alakították ennek a területnek a kultúráját és arculatát. Mit tudunk erről?

Ezek a legérzékenyebb kérdések, hiszen a korai időkről nincs fennmaradt írásbeli dokumentum, az elérhető, ismert írásbeli források pedig a latin-keresztény, bizánci, s arab-muszlim hagyományokat képviselik. Ha kicsit visszamegyünk az időben, azt látjuk, hogy

a 16. században születik meg a status szavunk, ami az államiságra utal, addig a regnum, azaz királyság kifejezés volt használatos. A királyság a nagyon sokféle jogállású, nyelvű és vallású népcsoportok konglomerátuma, az államiság pedig a területi, nyelvi és kulturális egység eszméjét testesíti meg. 

Gyanítom, hogy a magyar elit egy része nyelvcserét is végrehajt és felveszi a magyar nyelvet – ez sem egyedi jelenség, hiszen a bolgárok esetében is közismert a nyelvcsere: az eredetileg török nyelvű elit szláv nyelvűvé válik. Ez gyakrabban fordult elő Európában, mint gondolnánk, és minthogy nem rendelkezünk megnyugtató bizonyítékokkal arra vonatkozóan, hogy ki beszélt magyarul a Kárpát-medencében a honfoglalás és az államalapítás korában, erre mai napig nincs pontos válaszunk. Valószínű, hogy a magyarok érkezésekor itt élő avarok egy része már magyarul beszélt. Árpád talán Szamarkandból jött, utódai – az Árpád-ház – négy évszázadig maradtak fenn, valamit nagyon jól csináltak. Bizonyosan tudjuk, hogy ebből a sokszínű, soknyelvű összetételből végül egynyelvű nemzet lett, de azt a pillanatot nem tudjuk meghatározni, mikor hajtották végre a nyelvcserét. Gondoljunk csak bele: mi vagyunk az egyetlen kelet-európai lovas nomád nép, amelyik megmaradt. A magyarság legnagyobb történelmi teljesítménye a megmaradás.

Mit tudunk a Kárpát-medencébe betelepülő magyarság létszámáról?

Az irodalomban megjelent számok – helyenként 200 ezer, máshol 500 ezer – csak sejtések, nincs dokumentálható bizonyíték rá, hogy mennyien voltunk a honfoglalás idején. A megmaradás záloga nyilván az alkalmazkodás volt, ugyanakkor 

a magyarság lélekszámának alakulását tekintve nem volt potens, vagyis nem volt olyan nagy a népszaporulata, mint a környező nemzeteknek és egyes, Magyarország területén élő etnikumoknak.

Az a különös tehát a mi történetünkben, hogy annak ellenére voltunk képesek fennmaradni, hogy demográfiailag nem is nevezhetjük magunkat potens népnek.

### ZONE-2 ###

Minek köszönhetjük, hogy ebben az idegen – germán és szláv nyelvű és hagyományú – közegben meg tudtuk őrizni nemzeti önállóságunkat?

A szerencse is közrejátszott abban, hogy a magyarság meg tudott maradni, hiszen a 10. században a magyarság bekapcsolódott a Kárpát-medence körüli regionális harcokba – gondoljunk például a Pozsonyi csatára és az Augsburgi csatára – a kalandozások korában, amikor gyakorlatilag a tatárjáráshoz hasonló eseményeknek voltunk részesei. Amikor Pannóniába érkeztünk, nyomokban voltak itt római kori települések maradványai és ugyancsak szórványosan avar törzsek voltak, de Pannónia nem egy benépesült terület volt, mondhatni lakatlannak bizonyult, és ehhez jól alkalmazkodtunk. A másik lényeges körülmény, hogy a nyelvünk kakukktojásnak számít ebben a környezetben, és a már finnugor eredetű nyelvi környezetben aztán nem mi tanuljuk meg más nemzetek nyelvét, hanem nagyon befogadóak leszünk másokkal. A magyarság tulajdonképpen mindenkit befogad, aki hajlandó szimbolikusan azonosulni az ő kultúrájával és megtanulja nyelvét. Érdekes példa erre a magyar családnevekből: az első tíz leggyakoribb magyar családnév között találjuk a Német és Tót kifejezéseket, amelyek azt jelentik, hogy ’néma’, azaz ’nem értem, mit mond’. A német és a tót szavunk csak később válik családnévvé, viszont a névadási gyakorlat azt mutatja, hogy

itt eredendően nagyon nagy arányú befogadásról beszélhetünk a társadalom különböző rétegeiben.

Minden történelmi korszakban természetesek voltak a kulturális cserék. Megmaradásunkat tehát egyrészt alkalmazkodó képességünknek és befogadó attitűdünknek köszönhetjük, másrészt pedig a magyar nyelvnek, amelyet megőriztünk és amely a különböző nyelvi hatások ellenére sem képes feloldódni más nyelvekben.

Bár Augusztus 20-án a világ szeme elsősorban Budapestre figyel, a Kárpát-medence egész területén, minden városban ünnepségsorozattal adóznak a magyar államalapítás emlékének. A főváros-centrikus figyelmet természetesnek érezzük ugyan, de érdemes belegondolni, hogy az államalapítás és az első magyar királyság korszakának eseményei szempontjából sokkal fontosabb helyszínek Esztergom, Pannonhalma, Veszprém, Visegrád, Vác, Székesfehérvár, Győr, Kalocsa, Gyulafehérvár, és még sorolhatnánk. 

Itt azt kell látnunk, hogy augusztus 20-a többek között az István-kultuszok hagyományait is megjeleníti. Azért kultuszokról beszélünk, mert az István-hagyomány történelmileg nagyon változó volt – többek között a településneveink is ezt tükrözik. Egyfelől István király, másfelől az első keresztény szent ünnepe. Különböző korokban más-más történelmi nagyságot tiszteltek ilyen pompával, mint ma szent Istvánt, első magyar királyunkat. Lajos király idejében például Szent László volt az ünnepelt lovagkirály, ráadásul tájegységenként sem volt homogén ez az ünneplési gyakorlat. A homogenitásra való törekvés már a modern államok természete. A Szent István kultusz tulajdonképpen a 18. századtól erősödik meg, amikor Mária Terézia megszerzi a Szent Jobbot, és elindul a Szent Jobb körmenet, tehát

a kultusz formálásában mindig is volt politikai akarat.

Azt kell megértenünk, hogy a 19. századi felfogásban, amikor – először 1891-ben – állami ünneppé nyilvánítják augusztus 20-át, akkor ez a döntés ugyancsak konszenzuális alapon született: az ipari társadalomban a vasárnapi munkaszüneti napok mellé szerettek volna új munkaszüneti napot is beiktatni, és ezt az alkalmat találták helyénvalónak. A március 15-e is ott állt javaslatként a Képviselőház asztalán, de nem azt fogadták el, hanem az augusztus 20-át. Egyébként a karácsony időpontjával kapcsolatban is megosztottság volt akkor még, tehát a nagy ünnepeink időpontjai tulajdonképpen a 19. század végén, a 20. század elején rögzülnek, konszenzusos alapon. Érdekes továbbá az augusztus 20-ával kapcsolatban, hogy mivel nyári ünnep, nem vált iskolai ünneppé, ami azt jelenti, hogy nem kanonizálódott úgy, mint az iskolai ünnepek többsége. Vagyis az 1880-as évek közepén megjelenő március 15-i ünnepségek gyakorlatilag ugyanúgy zajlanak ma is, mint egykor, de augusztus 20-a nem a diákság bevonására épít, ezáltal ezt az ünnepet nem „fertőzte” meg a politika.

Budapest, Szent Jobb körmenet 1930. augusztus 20-án // Forrás: Fortepan / Kiss Gábor Zoltán

A kereszténység felvételét megmaradásunk egyik feltételeként tartjuk számon, ugyanakkor a néprajzi anyagból pontosan tudjuk, hogy akár a Szent István-kultusz, akár a liturgikus gyakorlat mellett nagyon is aktív maradt a pogány eredetű és paraliturgikus hagyomány.

Ez más népeknél is így van, nem magyar sajátosság, ahogy a kereszténység felvételét sem egy pillanatként, hanem legalább három generációs folyamatként kell elképzelni. Géza fejedelem deklaráltan is vállalta a pogány hagyományokat, csak formálisan tért át a keresztény hitre, de ez később sem ment egyszerűen. István nem véletlenül intézményesíti az egyházat és telepít iskolákat, hogy elterjessze a keresztény hagyományt. A kereszténységről tudjuk, hogy egy kívülről felvett vallási gyakorlat volt, amit politikai megfontolásból fogadott el István, megszilárdítva ezáltal a magyarság európai státuszát. Ugyanakkor még a 16. században, a vallási szakadások idején jól látszik, hogy mely falvak térnek át a a református vagy evangélikus hitre: a subconfessionalitás elve szerint a falvak lakói elfogadták, hogy a parentoláshoz (szentségek kiszolgáltatásához: keresztség, házasság) papra van szükség, és amelyik felekezet papja ezt ellátta, arra a vallásra tértek át.

Ha meg kellene határoznunk, hogy a Kárpát-medence arculatából mit tekinthetünk sajátosan magyarnak, mit mondhatunk?

Egyértelműen a nyelv a kulcs. Gondoljunk csak bele, milyen ereje van a magyar kultúrának, amelynek a magyar nyelv az alapja, ha olyan nagyjaink, mint Eötvös József, aki német anyanyelvű, tizenegy éves korában dönti el, hogy megtanul magyarul, majd a magyar közélet és irodalom egyik vezéregyéniségévé válik, vagy Petőfi Sándor, akit szlovák anyanyelvűként a magyarul jól tudó édesapja íratott be magyar iskolába, és ott tanult meg annyira magyarul, hogy később nemzeti irodalmunk egyik legfontosabb kötőjévé vált. 

Párhuzamként említhetnénk a német eredetű dramatikus népszokásanyagot is, amelyet ugyan átvettünk, de a szokásokat magyar nyelven gyakoroljuk, vagyis nem németesedtünk el, holott népszokásaink jelentős rétegei átvételek.

Pontosan, a példák sora igen hosszú. A magyarázat valószínű abban keresendő, hogy a magyar történelem során számos esetben volt alkalmunk idegen nyomást tapasztalni, és az erős nyomás hatására, antitézisként felerősödött a magyar nyelvhez való ragaszkodás is. Még az írott magyar nyelv megteremtésében is egy német származású erdélyi protestáns lelkész játszik kulcsszerepet: Heltai Gáspár, aki egyébként a Mátyás-kultusz kibontakozásának is egyik főszereplője.

A nyelv nagyon fontos jellemzője, hogy egyben gondolkodásunkat is meghatározza, nagyon sokan írtak a nyelvi karakter jelenségéről – például Karácsony Sándor, Joó Tibor, Babits Mihály. Ahogy a 16. században a németek megteremtik a saját írásbeli nyelvüket és azonnal elkezdenek szétáramlani az új tanok – például a reformáció –, úgy a magyar írásbeliség megteremtésével is felgyorsul az anyanyelvi műveltség fejlődése. Sylvester János, az első magyar nyelvtan szerzője és Méliusz Juhász Péter, a magyar reformáció vezéregyénisége, az első magyar füveskönyv szerzője még német és latin műveltségű írástudók voltak, akik viszont már magyarra fordítottak és magyarul is írtak, hiszen tudták, hogy csak a nép anyanyelvén „eladhatók” az új eszmék, gondolatok. Tehát azt mondhatjuk, hogy

a magyarság a Kárpát-medencében meglévő színekből egy új mintázatot kevert ki,

fokozatosan, amire a későbbiekben is lehetett építeni. A 16. századig az egész európai írásbeliség tulajdonképpen latin volt, és amikor ez átfordul és a környező népek elkezdik a saját nemzeti nyelvük írásbeliségét megteremteni, akkor a magyarok ezzel lépést tudnak tartani. Ez hatalmas teljesítmény.

Az elején arról beszéltünk, hogy Szent István intelmei a befogadó attitűdöt szorgalmazták, majd azt láttuk, hogy a magyar nép és nyelv sok tekintetben valóban asszimiláló erőként tudott érvényesülni, azonban ennek van egy másik vetülete is: bizonyos fokú zártságot is tapasztalunk mind a kultúrában, mind attitűdjeinkben. A zártság konzerváló erő, de akár gyengítheti is az adaptivitást, az alkalmazkodási képességünket. Hogy nézett ki ez az egyensúly a magyarok estében?

Többször is kiderült a magyar történelem folyamán, hogy mi nem fogjuk tömegesen megtanulni a másik nemzetek nyelvét. Például II. József is azt gondolta, hogy majd megtanulunk németül, de erre nem került sor: minél jobban erőltette a német nyelvet, annál jobban ragaszkodtunk a magyarhoz. Közben nyilván nagyon sok jövevényszó is bekerült a nyelvbe, de ezeket magyarosítottuk: amit a nyugat a földrajzi felfedezések korában kapott meg, azt mi általában az oszmán-törökökön keresztül kaptuk meg. Ez a fajta konzerválás tulajdonképpen egy konzervatív logika alapján érvényesül, a befogadás és asszimiláció pedig a nyitottságot, a dinamizmust képviseli. A sokat emlegetett identitás éppen erről szól: úgy őrizzük meg sajátosságainkat, hogy közben folyamatosan alakulunk, átalakulunk. Ha körbenézünk a térképen, azt látjuk, hogy minden szomszédunktól jelentősen különbözünk, hiszen

a magyarság egy viszonylag kicsi, de ma már homogén nyelvszigetes populációt alkot – ez a leghatározottabb, legerősebb vonás, amivel a Kárpát-medence arculatát formáltuk.

A Kárpát-medence magyar városainak augusztus 20-i programjait böngészve azt látjuk, hogy egyrészt van egy tematikus és forgatókönyvbeli hasonlóság, másrészt a helyi jellegzetességeket is igyekeznek megjeleníteni. Ha viszont a környező népek nemzeti ünnepeit sorjázzuk, mit találunk, miben más a magyarok nemzeti ünnepe?

Európa legtöbb nemzete a függetlenség ünnepét üli meg saját nemzeti ünnepeként, de a magyar történelemben nincs függetlenség napja. Mi szuverén államként gondolunk a magyar államra a kezdetektől fogva, még akkor is, ha ez nem mindig volt maradéktalanul így vagy függetlensége csak szimbolikusnak nevezhető. Nálunk az államiság ünnepe magába foglalja a nemzeti függetlenség és elkülönülés eszméjét és gondolatát is – ebben is egyediek vagyunk a Kárpát-medencében és Európában.

Nyitókép: Szemes Elek / Wikimédia