A legjobb ajándék az, amit nem kell becsomagolni

Ünnep

A legjobb ajándék az, amit nem kell becsomagolni

Évek óta nem csomagolok ajándékokat azon a klasszikus módon. Nem vásárolok csomagolópapírt, teljesen fölöslegesen tartom, amitől mindenki csak megszabadul az ünnepek után, leginkább még aznap. Ha valamilyen ajándék attól izgalmasabb, hogy aktuálisan le kell rántani róla a leplet, akkor – értsétek szó szerint – lerántom a leplet róla. Vagyis lepedőbe, kendőbe burkolom. A legjobb ajándékokat pedig nem is lehet becsomagolni...

Van még egy varázsdobozom is, amit visszakérek az alkalom után, ebből sosem volt még gond, nekem jó érzés, hogy ennyivel is kevesebb teher nyomja szegény Földünket. Kicsi dolgok ezek, talán szót se érdemelnek, de mégis: sokan élünk ezen a Földön, s minden apró tett ide vagy oda billenti a mérleg nyelvét.

Nemcsak a csomagolást hagyom el az utóbbi időben, az ajándékok kiválasztásában is nagyobb gonddal járok el, mint régen. Csak olyasmit adok, aminek a másik egészen biztosan örül, máskülönben a fölösleges, így funkcionálisan hulladék tárgyak sorát gazdagítanám, ami szintén árt a környezetünknek. Egyébként sem jó érzés csalódott arcot látni a fa alatt.

Éppen ezért nagyon sokat gondolkodom azon, mi lenne a legmegfelelőbb ajándék annak, akit szeretek. Nemrég egy neves színház rendezőjével beszélgettem karácsonyról, szilveszterről, ünnepekről. Azt mesélte, gyerekkora óta az a legszebb ajándék a családban, hogy azt a három napot az egész család együtt tölti. Három egész napot. Annak minden óráját, minden percét. És ez azért volt akkora élmény számukra, mert a szülei nagyon elfoglalt emberek, akiknek a gyerekekre fordított minőségi idő valódi ajándék volt. Olyankor nem kapcsoltak tévét, csak zene szólt. Együtt ettek, egymást váltva felolvastak, és pótolni próbálták azt, amit a hétköznapok elloptak attól a családtól. Ő azt mesélte, azalatt a három nap alatt annyit adtak egymásnak, amennyit csak bírtak. Bár nem lehetett teljesen egyensúlyba hozni és elfedni a hiányokat, azért ő imádta minden percét az ünnepnek, és ez nem valami nosztalgiával átitatott érzelgős emlék, hanem egy olyan élmény, ami azzá formálta őt, aki ma.

Ezért rohan haza minden karácsonykor, ahol melegítőbe bújik, meg a kályhához.

Szülei szavaival takarózik, eszi édesanyja levesét, meg a káposztát, kóstolgatja a bejglit.

Viszi a saját családját is oda, ahonnan a legszebb élményei származnak. Ugyan gyerekként kaptak apróságokat is, hiszen azért jó átélni abban a korban az ajándék meglepetését, de leginkább könyveket, később lemezeket: számára a egyetlen kézzel fogható ajándék a családjával töltött idő lett.

Ugye milyen érzelgősen hangzik? Mennyire nem tűnik életszerűnek? Mennyire el nem hihető, hogy gazdag ajándékok nélkül is élhető az ünnep?

Én azonban hitelt adok minden szavának. Mindenkiben azoknak a karácsonyoknak a csodái maradnak meg a legszebb emlékként, amikor valamilyen közös élményt élhettek át. Egy barátnőm is azt mesélte, hogy a karácsonyból mindig a 24-ei reggelek maradtak meg benne. Együtt volt a szűk család, gondtalanul reggeliztek, nem siettek sehova, a szülők tudtak figyelni a gyerekekre, már nem gondoltak a munkára, és még nem nyomta a hangulatot a nagyobb családi kör terhe. Ugyanis az esti ünnepek másmilyenek voltak, ott összekuszálódtak a szálak, a felnőttek egymásra figyeltek, régi sérelmek tették negédessé vagy feszültté a kommunikációt, a gyerekek is egymással játszottak inkább.

De azokon a reggeleken csak szeretet volt, és szabadság,

a fát is mindig előző este díszítették fel együtt, a készülődés inkább boldogság volt, ráérős. 24-e napközben pedig eleve ünnep, ajándékok nélkül is... Néha még a téli nap is besütött az ablakon, előkerültek a társasjátékok, elhúzódtak a beszélgetések.

Bennem is él egy karácsony, amikor akkora hó esett, rendre beszélek erről a gyerekeknek és ezernyi apró, szívet melengető mondat bújik elő, egymás szavába vágva mesélnek ők is.

Egész nap be se jöttek a hóból, az egyik elhagyta a kesztyűjét, a másik lefordult a szánkóról, a harmadik meg fél lábbal belelépett az enyhén befagyott patakba.

Csupa víz lett, de nem jött haza mégse, ott maradt a tesókkal, majd megfagyott, de olyan jó volt. Felemlegetik a forró karácsonyi húsleves ízét és páráját, amit a nagy szánkózás után ettek. És olyankor újra ráérzek arra, amit régóta tudok és hiszek, hogy előbb-utóbb mindenki felfedezi újra ennek hitelét, értékét. Hogy a legszebb ajándékokat nem kell, nem is lehet becsomagolni. Nincs az a drága doboz, amibe belerejthetnénk azokat.

Ajánljuk még:

Vacsorapénzt szed a nagyi! De tényleg olyan nagy baj, ha valaki így hív vendégeket?

Nemrég belefutottam egy nagy vitába a neten, ahol a kommentelők azt tárgyalták, milyen ember az a nagymama, aki pénzt szed a családjától egy ünnepi vacsorához, illetve milyen az a gyerek, unoka, aki nem veszi észre magától, hogy az eddigi status quo már nem fenntartható, a nagyinak segítségre van szüksége. Minél többet olvastam mások véleményét, annál élesebbé formálódott a sajátom.

 

Már követem az oldalt

X