A hűség, a kitartás és az erő jelképei – a szentsírt őrző Krisztus-katonák

A szentsírőrzés hagyománya

A hazai görögkatolikusság történelmi központjában, Hajdúdorogon él a magyar nyelvterület keleti végein a római katolikus székelyeknél is ismert szokás, a szentsírőrzés. Ilyenkor a templomokban elkészítették Jézus sírját, és ezt a kiválasztott Krisztus-katonák a feltámadásig őrizték. 

A székely falvak határőrszerepéből eredeztetett hagyomány párhuzama a hajdúságban is korabeli katonai hagyományokhoz kapcsolódik: a Bocskai István fejedelem és Thurzó György nádor által a 17. században betelepített hajdúk eredetileg kardforgatók, katonák voltak, akik fontos szerepet vállaltak a törökök elleni harcokban. A Dorogon megtelepedő hajdúk várat építettek, amelynek középpontjában 1610-ben már saját, bizánci rítusú kereszténységük fellegvára is állt, ez a mai hajdúdorogi székesegyház elődje. A belső várat az úgynevezett huszárvár védte, melynek nemcsak védelmi, de egyéb katonai funkciói is voltak, többek között itt szállásolták el a könnyűlovasságot.

Görögkatolikusok a Hajdúságban

A 17. században Dorogra betelepülő népesség nagy része magyarajkú volt, de szép számmal érkeztek ruténok, rácok, oláhok és később görögök is – ortodox keresztény vallású etnikumok, akik beolvadtak a magyar népességbe. A helyben kialakult görögkatolikus központ eredetét mégiscsak a betelepülő magyar lakosság hozott vallásában eredeztetik: feltehetően ehhez a felekezethez tartoztak az ide érkező hajdúk. Mivel azonban a keleti rítusok liturgiáiban nem a magyar nyelvet használták, hosszú és küzdelmes út várt a hajdúkra, míg a ma már természetes anyanyelvi szertartást élvezhették. 1646-ban ugyanis, amikor az ungvári unióval létrejött a görögkatolikus vallás, a pápa csak az ószláv és a román nyelvet fogadta el hivatalos liturgikus nyelvként. 

Idősebb Orosz István egykori Krisztus-katona – fotó: Roggs Fényképészet 

Idősebb Orosz István legénykorában maga is szolgált Krisztus-katonaként. Az ő családja is sokat tett a  görögkatolikus vallás nyelvhasználati szabadságának kivívásáért, így emlékezik meg üknagyapja érdemeiről: „1868. április 16-án indult az úgynevezett dorogi mozgalom, amikor a hazai görögkatolikusság képviselői összegyűltek, és elhatározták, hogy Magyarországon létre kell hozni egy önálló püspökséget és meg kell teremteni a magyar nyelvű liturgiát. Ennek a mozgalomnak az egyik kezdeményezője és résztvevője az üknagyapám, Keresztúti Orosz Mihály volt. Akkoriban készítettek két nemzeti színű zászlót; az egyikre azt írták fel, hogy magyar püspökség, a másikra, hogy magyar liturgia. Az idők során ezek a a zászlók eltűntek, de Hajdúdorog címerében mai napig láthatók. A 150 éves évforduló alkalmából ismét elkészítették e két zászlót, és mai napig a templom hajójában vannak – ezzel jelezzük, hogy hűek vagyunk Istenhez és a magyarságunkhoz.”

Amikor Istvánt a Krisztus-katonaság eredetéről kérdezem, paraktikus okokat említ. Mint mondja, „ez a szokás valószínűleg onnan ered, hogy annyian voltak régen a hívők a szertartáson, hogy a tisztelendő atyák nem tudták zavartalanul végezni a liturgiát. Azért lehetett szükség a Krisztus-katonákra, hogy nagypénteken, nagyszombaton és húsvét vasárnapján a szertartások zavartalanul menjenek végbe”.

Jól cseng ez az érvelés, azonban a kutatások szerint valójában nem tudjuk pontosan, mikor és ki állított először őrt a húsvéti szertartásokon. A magyar nyelvterületen ismert két előfordulása arra enged következtetni, hogy több köze lehet a katonai hagyományhoz, mint a liturgikus gyakorlathoz. Annál is inkább, mert egyes források szerint a 20. század közepéig csak katonaviselt legény lehetett Krisztus-katona, tehát a virtus és tapasztalat előfeltétele volt a húsvéti szolgálatnak. Korábban pedig a hajdúknál szokásban volt, hogy főúri temetéseken kivont karddal tisztelegtek és álltak őrt a katonák a koporsó mellett.

Ifjabbik dr. Orosz István, a Krisztus-katonák idei káplárja – fotó: Roggs Fényképészet 

Krisztuskatonák napjainkban

Idősebbik Orosz István harminc éve volt utoljára Krisztus-katona, de mai napig részt vesz a fiatalok felkészítésében, támogatásában. Fia, az állatorvosként praktizáló ifjabbik dr. Orosz István a Krisztus-katonák káplárja, vagyis vezetője, aki a katonák felkészítéséért és irányításáért is felel a nagyböjti felkészülési idő kezdetétől a húsvétvasárnapi pászkaszenteléssel végződő szolgálatteljesítésig.

„Krisztus-katona csak hajdúdorogi, nőtlen görög-katolikus férfi lehet.

Idén kilenc pár katona van, akikkel együtt nagyböjt elejétől fogva minden pénteken, szombaton és vasárnap két-három, akár négy óra hosszát gyakoroltunk.

Olyan alaki mozdulatokat, menetelést próbálunk, amit húsvétkor élesben kell csinálnunk. Általában tizennégy éves kor környékén szokták vállalni a Krisztus-katonaságot, mert kell hozzá némi fizikai érettség is, és addig lehet valaki katona, amíg meg nem nősül. Olyan is volt már, hogy valaki eljegyezte már a választottját, de még nem tartották meg az esküvőt, ezért lehetett Krisztus-katona. Akad, aki csak egyszer-kétszer vállalja a szolgálatot, de az átlag öt-nyolc év, és olyanról is tudok, aki 20 évig minden esztendőben volt Krisztus-katona. Egyikük mai napig nem házasodott meg, de negyvenéves fejjel abbahagyta, mert azt gondolta, nem való a fiatalabb fiúk közé. Szerintem nagyon is idevaló lenne, örülök, hogy mai napig visszajár hozzánk a felkészülési időszakban” – magyarázza Orosz István káplár, aki közben a felszerelések előkészítésével foglalatoskodik.

Az idén egyetlen újonc került be a csoportba, neki meg kellett tanulni a teljes szertartást, a többieknek azonban már csak ismétlés volt a felkészítés. István káplár tizenkettedik éve teljesít szolgálatot, két éve káplárként, és azt reméli, lesz folytatása a hagyománynak: „Bekerültünk a nemzeti kulturális örökség jegyzékébe, de a hagyomány nem ettől fog fennmaradni. Ezt nekünk, magunknak kell fenntartanunk. Örülök, hogy idén ennyien vagyunk, és remélem, hogy ez még sokáig így lesz.”

Dr. Orosz István félkörívbe vágja a tuját a Bocskai-sapkán – fotó: Roggs Fényképészet  

A Krisztus-katonák felszerelése

„A felszerelésünk múlt századi vőlegényi öltöny, fehér inggel, priccses nadrág, bőrcsizma, aminek a felső része kemény, az alja általában rogyasztva van, a sarkára pedig spicc-vasat szoktunk tetetni a suszterrel, hogy szebben kopogjon menetelés közben. A fejünkön báránybőr kucsma, amibe félkörívre vágott tuja-ágat teszünk, ahogy nagypénteken a zakó bal felső zsebébe is. A feltámadási szertartáson a zakóban a tuját felváltja egy három ágra hajtott fehér zsebkendő, amit a pászkaszentelésen négy ágra hajtjuk. A felszerelésünk része a kard is, ami lehet újabb, replika vagy régebbi Krisztus-katonáktól, idősebb emberektől kölcsönzött fegyver. A káplánkard ezek között is megkülönböztetett: hosszabb. Erről tudom, hogy korábban egy hozzátartozónk huszártisztitiszti kardja volt” – mutatja be a káplár a Krisztus-katonák öltözetét, kellékeit.

Még több fotónk a helyszínről:

A felszerelés egyes részei történeti hagyományra utalnak: a kard és a fekete göndör báránybőr kucsma, azaz a Bocskai-sapka a hajdúélet korabeli kellékei voltak. A próbákon pedig sok régi emlék is előkerül, a szokás közösségszervező ereje vitathatatlan, hiszen a huzamos együttlét során olyan szoros kötelék szövődik a fiúk között, amely egész életükben meghatározhatja kapcsolatukat.

A „Görögkatolikus hitéhez leghűségesebb város” címmel rendelkező Hajdúdorog Krisztus-katonái és szentsírőrzési hagyománya 2016-ban nem véletlenül került fel a már említett szellemi kulturális örökség jegyzékébe. A felvételi kérelemben többek között ez áll: „A Krisztus-katonaság önként vállalt szolgálat. A szentsír őrzését a fiatalok vagy családi indíttatásból, vagy belső késztetés hatására vállalják. Különleges, felejthetetlen élményt adó szerep ez, melyre nem csak maga a katona, hanem a családja is büszkeséggel gondol, hiszen az egész közösség színe előtt zajlik. A szolgálattevők között életre szóló közösség formálódik, mely az aktív évek után az idő múlásával lazulhat, de a közös élmény hatására az együvétartozás érzése megmarad.”

A fent megfogalmazottakat erősített meg Dalanics Zoltán hajdúdorogi görögkatolikus parókus is, aki az önként jelentkezést tartja a hagyomány egyik legfontosabb elemének: „Minden évben önként jelentkeznek a szolgálatra, erre vagyunk a legbüszkébbek. A sírőrzés egyrészt bibliai alapokhoz vezethető vissza, másrészt a hajdú hagyományokhoz, ma pedig erős közösségszervező ereje van.”

Bevonul a Krisztus-katonák menete a székesegyházba – fotó: Roggs Fényképészet 

A készülődés során beszélgetünk a résztvevőkkel, de ahogy közeledik az indulás pillanat, úgy kerül a helyére minden apró részlet, és úgy szigorodik a fegyelem a parókián berendezett gyülekezőhelyen.

A nagypéntek délután öt órakor kezdődő sírbatételi vecsernyére induló katonák a hajdúdorogi székesegyház főkapuján vonulnak be a templomtérre, majd a székesegyházba, és felsorakoznak a padok között. A liturgia alapját a krisztusi szenvedéstörténet és a nagypénteki események felidézése adja, amit énekes formában a kántor recitál, az egyházi elöljárók pedig a szertartás szakrális részét celebrálják.

A vecsernyét követően elindul a temetési menet: a pap Krisztus halotti leplével és a katonákkal körbefogva körbejárja a templomot, majd megáll a bejáratnál, és a halotti leplet alacsonyabban tartva beengedi a Krisztus-katonákat a szentélybe. A katonák a sír mellé állnak, azt a pap leteríti a halotti lepellel, és megkezdődik a szentsírőrzés, ami egészen a szombat éjféli feltámadásig tart.

A sírbetételi vecsernye ideje alatt a padsorok közt sorfalat álló Krisztus-katonák – fotó: Roggs Fényképészet 

A görögkatolikus székesegyházban Krisztus koporsója a központban van, a szentély közepén. Mint idősebb Orosz István mondja, „több újítás is volt a huszadik században, a püspök úr igyekezett helyreállítani a görögkatolikus szertartást, mert sok apró mozzanat volt, amit korábban a római katolikusoktól vettünk át. Én még emlékszem például, hogy gyermekkoromban a szentsír oldalt volt, de sikerült visszahelyezni a templom középpontjába, ezzel is jelezve, hogy itt Jézus Krisztus van a középpontban. Nincs húsz éve még, hogy ezt sikerült visszarendezni.”

A Krisztus-katonák félórás váltásban párban őrzik a szent sírt, a párok pedig nem tapasztalat, sokkal inkább magasság szerint rendeződnek. A közeli parókián várakozó katonák aszerint váltják egymást, hogy éppen ki érzi úgy, hogy szívesen venné át a szolgálatot és ki következik a magasság szerinti rendben: a legmagasabbak kezdik a sort, majd a legkisebbekig halad a rend, de megbeszélés kérdése, hogy éppen ki vegye át a stafétát. Régen éjszaka is virrasztottak, ma már csak nappali szolgálat van, hogy jobban bírják a másnapi teendőket.

A szertartáson – fotó: Roggs Fényképészet 

Hajdúdorog lakossága közel 8 500 főt számlál, akik többsége, közel 6 000 fő görögkatolikus vallású. Magyarországon egyedülálló húsvéti hagyományuk jelentősége túlmutat az ünnep szakrális dimenzióin, hiszen a szentsírőrzés hagyományában

a Krisztus-katonák egyszerre a hűség, a kitartás és az erő jelképei.

Ma, amikor már oly nehezen tudunk katonai erényekkel felvértezni fiatal férfijainkat, a hajdúdorogi görögkatolikus közösség élő példával figyelmeztet ezen erények fontosságára és megtartó erejére. A Krisztus koporsóját őrző fiúk valami olyasmit tanulnak meg, amire többségünk már csak a történelemkönyvekből emlékezhet, és ami életük egészét meghatározza a későbbiekben. Így is lehet közösséget építeni.