„Miért nem elég nekünk a tojás, muszáj megennünk a tyúkot is?” – kérdezi a hétéves, és ez nagyon is helyénvaló

TudatosVegasz

„Miért nem elég nekünk a tojás, muszáj megennünk a tyúkot is?” – kérdezi a hétéves, és ez nagyon is helyénvaló

A csuda öl meg – közben pedig nagyon is örülök neki –, hogy egy ilyen tősgyökeres húsevő famíliába, mint a miénk, honnan pottyant egy környezetvédelmi szempontok alapján szelektáló, majdnem vegetáriánus poronty. Mircike ugyanis valóban tud nyomasztani a legőszintébb kérdéseivel: „Miért vágják le a kisbárányt húsvétra?”, „Miért nem elég nekünk a tojás, muszáj megennünk a tyúkot is?”, „Fáj a tehénnek, amikor fejik? Mert akkor nem iszom tejet!” – és ilyenek mindennap előfordulnak.

Egészen biztos, hogy valamilyen eredeti tisztasággal és bölcsességgel születnek a gyerekek. Képesek rácsodálkozni számunkra természetes dolgokra, amelyeket már úgy megszoktunk, hogy nem is teszünk fel magunknak kérdéseket velük kapcsolatban. Ezen a ponton meg is dől a „példával nevelés” elve, hiszen egy elsős kislány, akit nagyon is a változatos táplálkozásra neveltek, biztosan nem a szülei példájából okulva tartózkodik a húsevéstől. Szülőként nem kis kihívás szembesülni azzal, hogy amit a gyerek kérdez, nemcsak logikus, de saját életformánk legelemibb kritikája is egyben.

Fotó: Pexels.com

A gyerekek érzelmi lények: racionális érvekkel aligha fogjuk meggyőzni őket a vegyes táplálkozás előnyeiről, és arról, hogy ezek többek között a húsevésnek is köszönhetőek. Nyilván, hiszen az önös érdekekhez képest nagyságrendekkel magasabb rendű cél az élet védelme, és apróságaink nem úgy jönnek a világra, hogy ismernék, és főleg elhinnék a hierarchikus különbséget az emberi faj és az összes többi élőlény között. Egy tyúk és egy tehén ugyanúgy védettséget élvez, mint az ember – ezt az ösztönös kódot írjuk felül a neveléssel.

A „finom”, a „kell”, a „mi is szeretjük” és a „fogadj szót!” mind-mind hatástalanok az érzelmi alapokon működő gyermeki logikával szemben. Vannak ugyan esetek, amikor ezzel muszáj megvívnunk – például egy nélkülözhetetlen gyógyszer beadásakor –, de azt hiszem, alapvetően nincs okunk megcáfolni ezt a természetes elutasítást. Egyrészt nem is biztos, hogy idősebb korában nem változik a véleménye, másrészt bármit erőltetnénk, éppen az ellenkező hatást érnénk el vele, harmadrészt pedig sokkal fontosabb volna megértenünk, miről szól ez a viselkedés, még mielőtt bárhogyan reagálunk rá. Több mindenre rájöttünk már, és csak remélni tudom, hogy a gyereknek nincs szekunder szégyenérzete amiatt, hogy a felnőtt szülei még mindig húsevők, miután ő már többször szólt, hogy ezzel ártunk az állatoknak.

Amikor megkérdeztem a kislányomat, szereti-e a csirkecombot, hiszen már kóstolta, a válasz az volt, persze, csak sajnálja a csirkét, és olyan áron, hogy bántják, inkább nem kér belőle. Nem is erőltetjük, igyekszünk egyéb fehérjeforrásokkal kompenzálni a majdnem húsmentes étkezését. Azért csak majdnem, mert időnként megeszi a halrudacskákat, és értesüléseink szerint az iskolai menzán a gulyásleves is elfogy. Nagyjából egy évvel ezelőtt kezdte el kerülni a húsételeket, éppen akkor, amikor elkezdett természetbúvárkodni: bogarászik, madaras könyveket kér, lovagolni szeretne, vidéki házunk udvaráról rendszeresen kikalandozik egy-egy hátizsákos kirándulásra a szűkebb környezetbe. 

Fotó: Pexels.com

Ez az érdekes helyzet bennünket is fokozott figyelemre és tanulásra késztet. Nem is gondoltam volna, hogy a saját gyerekem fog egyszer figyelmeztetni azokra az értékekre, amelyekben természetesen magam is hiszek, de a mindennapokban nem mindig sikerül tökéletesen érvényesítenem. Antropológiai értelemben természetesen húsevők lennénk, de amikor az ősember vadászatra adta a fejét, nyilvánvalóan szükségből tette, és nem a hús íze miatt vállat jelentős kockázatot a nagyvadak kergetésével. Még a 19. században és talán a 20. század közepéig is egyértelműen a hús és a tej volt az elsődleges fehérjeforrás, amivel szervezetünket egyensúlyban tarthattuk, ma már viszont annyira más – mondhatnám, hogy bizonyos szempontból kímélő – életformát élünk, hogy talán elegendő volna az alternatív fehérjeforrásokra hagyatkoznunk táplálkozásunk során. Gasztronómiai kultúránk nyilván erősen rácáfol erre: a változatos étkezést a kulináris élvezetek magaslataira fejlesztettük, és ebben a húsfélék és az egyéb állati eredetű élelmiszerek jelentős teret töltenek be. 

Vajon, ha tényleg nem kellene több állatnak a tányérunkon végeznie, ha győzne a morál és felhagynánk a húsevéssel, hogyan alakulna át az agyunk, a kultúránk, az emberi viszonyaink? Többek között ezek a kérdések motoszkálnak bennem, hála a hétévesnek, aki ösztönösen is a fenntartható életformák híve. Ahogy telik az idő, egyre inkább hajlok rá, hogy ne csak csodáljam, de el is fogadjam bölcsességét és a felismerést, hogy nem nekem kell megnevelnem a gyereket húsevés témában, inkább saját magamnak kell felnőnöm a feladathoz – nincs mese –, változtatnom kell a „jól bevált” életformánkon.

Ajánljuk még: