Egyébként jó nő, amúgy jó pasi – a maradékos szerelmek lélektana 

A kislányok arról álmodnak, hogy milyen lesz, ha majd nagylányok lesznek, s milyen az, akivel élni szeretnének. Cseperedésükkel arányosan testet öltenek az elképzelések: először csak legyen mondjuk a Boti, aztán az első szerelmek múlásával, bizonyos tulajdonságok fontossá válásával tudható, hogy Ő legyen vicces ÉS okos ÉS jófej ÉS jóképű. (És a többi.) A lista lényegileg tizenévekig nem nagyon változik, de az a kevés árnyalat végül bizonyos szinteken szinte megugorhatatlannak látszik majd.

Úgy alakult, hogy késő harmincas, kora negyvenes baráti körünkben mostanában sok minden történt, s többedszer vélem felfedezni a kompromisszumos kapcsolatok ideig-óráig való működését, néha az elszánt működtetésre való hajlamot is. Mivel én sem vagyok már éppen bakfis, így aztán kénytelen-kelletlen láttam ezt-azt, éltem így-úgy, hát az Isten óvjon tőle, hogy megítéljem a bárki életét, indítékait, szándékait és alkuit. Épp csak azt mondom, hogy az élet az sokféle, és például ilyen is, amely része nekem csak most vált jelenség-szinten tapinthatóvá (szóljon, aki ezt már megfejtette.) Hogy

bizony-bizony van olyan, amikor az ember (lánya, fia) nem csak a legjobbal éri be. Mert elfáradt a keresésben.

Mert épp egy bizonyos ponton behúzza a féket, hogy akkor most már nem száguldunk az igazi felé, mert az igazi túl sokat várat magára.

Mert lehet, hogy nem is létezik.

Mert ha nem létezik, akkor bizonyára vannak mások, akik elég jók (lehetnek), ki mondta, hogy csak egy igazi van?

Egyébként is. Talán azoknak van igaza, akik azt gondolják, hogy többek is alkalmasak arra, hogy boldogan éljünk velük. (Nem egyszerre.) És sok olyan példát tudok, akik meghozták A Döntést, és élnek – valóban – boldogan. Elmélyült, igazi szeretetben, akár öröklétig tartó szövetségben. Ez az írás nem róluk szól.

Most azoké a fény(esség), akik sok időt szántak arra, hogy meggyőzzék magukat, de valamiért nem sikerült. És ez néha-néha, baráti csevegések alkalmával, sete-suta módon elejtett félmondatokkal érzékelhetővé válik másoknak is. Hogy kösz, jól vannak, mondják, – minden oké, csak ez a kis ez vagy az ne lenne a másikban/nak/nál.

Hogy – amúgy – szerethető. Amúgy szeretik is. Amúgy, tényleg, minden, de minden rendben.

Az a kis dolog meg majd megoldódik. Elmúlik. A másik majd egy picit változik.

Majd én változom.

Majd elfogadom.

És nem.

És nem.

És nem.

És marad az élettel kötött (átmeneti) kompromisszum: egyelőre jó lesz, mert amúgy jó vele.

És a járatok haladnak, az emberek pedig várnak … a következő csatlakozásra.