Beleszeretni egy piros orrba: a filtermentes valóság szépsége

Egyre többször hallani, hogy az online világ szétzilálta az egészséges párkapcsolatok kialakulásának esélyét. Párt találni, párkapcsolatot kialakítani és fenntartani sose volt könnyű, de ma, amikor ezernyi oldalon kínálják a szerelmet, amikor egy laza mozdulattal húzzuk ide vagy oda azt, akit felkínál a világ, még kisebb az esély megtalálni azt az egyet. Az igazit.

Kutatások bizonyítják, hogy az online párkeresésben kiéghetünk: egy amerikai vizsgálat szerint az ismerkedők nyolcvan százaléka tapasztalta már az érzelmi kiégés tüneteit a netes randizásban, míg a Match egy kérdőíve szerint ötezer szinglinek közel a fele érezte már ugyanezt.

Azt mondják a nők, hogy visszakérik azokat az éveket, amikor még udvaroltak a férfiak. Azt mondják a férfiak, hogy visszakérik azokat a nőket, akiknek lehetett udvarolni. Akik nem kínálták tálcán a meztelen valóságot, akikért küzdeni kellett és megérte küzdeni, mert párhuzamosan, titokban nem kínálták bájaikat még ötven másik pasinak. Azt mondják a nők, hogy szeretnék, ha megtalálná őket az egyetlen, az igazi. Azt mondják a férfiak, hogy szeretnék, ha megtalálhatnák azt az egyetlent, az igazit.

Mégis tízezernyi meg még több, szingli meg párkapcsolatban élő ember keresgél a neten. Keresgél izgalmat, fűszert az unalmas, szürke hétköznapokra.

Csipetnyi romantikát. Udvarlást. Figyelmet. Erotikát. Szép szavakat. Ígéreteket.

Valami jobbat annál, mint ami jelenleg adott. Vagy valami mást. Mert nagyjából jó az, ami és aki van, talán igazinak is tűnt az elején, de már nem látszik annak. Csakhogy még nincs igazi bátorság sem, hogy kilépjen abból, ami a hátország és talán hinni annak, aki más. Meg a másodiknak, harmadiknak, ötvenediknek hinni, akik mások.

Izgalmas ez a válogatás. Bár egyik férfi se, egyik nő se tökéletes, de naponta megújul a húspiac, és az jó. Mámorító a keresgélés. Jó érzés, hogy egy pillanat alatt dönthetünk, adunk-e esélyt. Bizsergető sorsot játszani. Akkor is, ha ilyen mentalitással előbb-utóbb hoppon marad mindkét fél – akkor is, ha csak az egyik ismerte a játékszabályokat. Aki így keresgél, abban nincs igazi elszántság, nincs igazi remény, erő, hogy esélyt adjon a kapcsolatnak.

Eltekintve néhány valóban jól sikerült találkozástól, a legtöbben csak veszíteni lépnek (vagy sunnyognak) fel az oldalakra. Felszaladnak semmit tenni, semmit lelni, időt tölteni és időt veszíteni, miközben elfelejtik, hogy is kell ezt az ismerkedést, aztán a párkapcsolatosdit igazán jól csinálni.

Elfelejtik, milyen

csak egy emberre figyelni, neki megmutatni, vele tervezni, őt szeretni a sok délibáb helyett.

Elfelejtik (vagy ha fiatalok, sose próbálták ki), milyen rácsodálkozni egy másik emberre, milyen meglátni és beleszeretni egy perc alatt, vagy milyen lassan közel kerülni hozzá, ízlelgetni kedvességét. Milyen apró botlásaira rálátni, vele nevetni, kinevetni, beleszeretni úgy, ahogy van. Mert a valóság nem a tökéletességet akarja elhitetni, a valóság nem filterez. A sminket lemossa az eső, a hajat összekócolja a szél, és néha meleg van és akkor izzadunk, máskor meg hideg van és kipirosodik az orrunk. Én hiszem, hogy az élet felkínálja a szerelem lehetőségét filter nélkül. Hiszem, hogy bele lehet szeretni egy piros orrba, valakibe aki nem tud magáról maszatolni, mert éppen tülekedés van a villamoson és az egyensúlyát keresi, vagy tele van a két keze bevásárló szatyrokkal, és nem tudja kinyitni az ajtót, esetleg annyira elgondolkodik hogy percekig tekergeti a haját. Vagy éppen dühös, vagy szomorú, vagy hangosan nevet. Él, és eközben megszemlélhető úgy, ahogy van.

Online világtól függetlenül is kirakatban vagyunk mindannyian. Jövünk, megyünk, vannak találkozások. Csak éppen nem figyelünk egymásra, már rég nem figyelünk fel a hús-vér másik emberre, aki mellénk ül a metrón, előttünk megy át a zebrán, vagy velünk szemben fogyasztja az ebédjét. Talán azt is elfelejtettük, hogy milyen is az, amikor csak úgy megszólítjuk a másikat. Dobogó szívvel, egyáltalán nem azzal a magabiztossággal, mint amikor jobbra vagy balra húzunk egy jól megszerkesztett fotót valakiről, akinek se illatát, se lélegzetét, se szívdobogást nem érezzük meg soha.

Én kívánom, hogy

legyen bátorság újra egymásra csodálkozni a valódi létezésben.

Lejönni a titkos, meg a nem titkos oldalakról is. Egymás szemét keresni, mert az talán valódi esélyt ad az igazi meglelésére. Aztán ha ilyen történik, ha a kávézóban, a múzeumban, a buliban bimbózni kezd valami, úgyis elővesszük a telefont, megnézzük, milyen a másik online, mit mutat magáról. Aztán megnézzük, van-e közös ismerősünk, és ha van, utána kérdezünk: mert hinni az élő szónak hiszünk, nem a látszatnak. 

Ha pedig a társkereső oldalakon maradunk, tudjuk, miért vagyunk ott, és tudjuk az akaratunkat tiszta szívvel képviselni. Nem feltétlenül szeretne az ember életében minden helyzetben új, nagy, fényes szerelmet. Olykor egészen mást keresünk. De ne rántsuk, ne hitegessük bele a másikat egy ilyen viszonyba, ha ő mégis szerelmet vágyna. Ha mi nem ezt akarjuk tőle, akkor hagyjuk, hadd keressen tovább. Mondjuk az ebédje felett ne velünk cseteljen, hanem valaki olyannal, aki arra kíváncsi, amit ő tud adni. Adjunk esélyt, hogy esetleg levelezés helyett csak nézzen ki a fejéből – hátha észrevesz egy hozzávalóbbat, vagy őt látja meg egy másik úgy, hogy abból szárba is szökkenjen valami szép.