Az apámhoz mentem feleségül? – avagy miért rizikós döntés a család ismerete nélkül párt választani?

„Én a helyedben inkább egy törököt választanék. Az arabok nagyon más világ” – kaptam a jótanácsot anno a húszas éveim elején, amikor felvetült, hogy én Kairóba menjek tanulni, és valószínűleg férjhez is. Már évekkel ezelőtt gyökeret vert bennem a gondolat, hogy nekem egyiptomi férjem lesz, és huszonéves koromig ettől senki sem tudott eltántorítani. Hallottam a tanácsot, de a szavaknak nincs akkora ereje, mint a bőrön tapasztalt életnek. Úgyhogy mentem, felvértezetlenül a nehezített pályára, hallgatva a megérzéseim. Ez néha nehéz helyzetekbe sodort, ám rendre annyi tudást és tapasztalatot adott, ami minden telesírt párnát megér.

20 évesen ösztöneim és makacs fejem repjegyet vetettek velem, hogy többek közt megtanuljam, mekkora áldás lehet egy villanykörte, amiről tudod, hogy ha felkapcsolod, 99%, hogy áramot kap, és világos lesz a szobában (ha pedig mégsem, arról már az elektromos művek általában néhány nappal ezelőtt értesített). Mekkora ajándék a víz, amit ha megnyitsz a fürdőszobában, biztosan folyni fog a csapból. Megtapasztaltam, hogy van annál rosszabb is az utakon, mint hogy valaki nem teszi ki az indexet. Hogy milyen egy járműben úgy száguldozni, hogy nincs ajtó melletted. Hogy milyen szenzációs íze van az érett mangónak, amit még egyetlen magyar szupermarket sem látott az életben. Hogy milyen ízűnek kellene lennie egy tisztességes kenyérnek. Hogy milyen letörölhetetlen mosollyal az arcukon tudnak emberek élni egy lépcső alatti 20 négyzetméteren három gyerekkel. Megtanultam, milyen az idő korlátozó frusztrációja nélkül élni a pillanatot, hogy az égvilágon minden problémára az orrunk előtt van a megoldás, ha elengedjük a ragaszkodást a megszokott logikához, és milyen érzés két évtized individualizmus után a kollektivista szemlélet.  

 

Szóval feltettek a repülőre, hogy megismerkedjek egy más világgal a „mit szólnak a szomszédok” és „az élet nehéz” attitűdön túl, egy olyan fiatalemberrel, akivel egy napon születtünk, és azt éreztem, megtestesítjük a klisét: olyanok vagyunk, mint két tojás. Akkor még nem tudtam, hogy az érzelmeiket és szükségleteiket kellően nem ismerő és határaikat empatikus őszinteséggel meghúzni képtelen emberek mennyire tudnak hasonlítani a másikhoz, még ha az egy marslakó is. Hogy ezek az emberek hajlamosak felpróbálni szerepeket és viselkedésformákat, mint persze mindenki, ám ők megtartanak belőle olyanokat is, amit önazonos énük igazából eldobna, ha a külső megerősítés nem lenne olyan kellemes.

Persze amikor a tudatosság egyelőre deficites, ott van a test, a lélek bástyája. Mindig jelez. Először szelíden, egy-egy derűtlenebb nappal, olykor falásrohamra késztetve, vicces kedvében pedig freudi elszólásokkal ugrat. Én például a mai napig rendre felcserélem az „apám” és a „férjem” szót, amikor automatikus üzemmódban beszélek. Ám ha ezzel nem foglalkozol, egy idő után hadat üzen a test: jönnek a pánikrohamok és a „megmagyarázhatatlan” betegségek. A hirtelen rád törő félelem, a láthatatlan kezek a mellkason, amik – hiába veszed a levegőt – meggátolják, hogy a tüdőd teleszívja magát oxigénnel. Ez addig fog fokozódni, míg végre komolyan el nem kezded feltenni magadnak a „miért” kérdéseket és magabiztosan felvállalni a rá adott válaszaidat magad és mások előtt is. Most már muszáj megértened, hogy milyen elvek vezérlik a döntéseidet, milyen mantrákat hozol otthonról, amik alattomosan irányítják az életed, mit értékelsz és mit nem, és mi a te szeretetnyelved.

A testi tünetek nálam pár évvel később jelentkeztek, a repülő egyelőre csak landolt ott, ahol látszatra szinte minden más volt – kivéve a családi otthon. Az túlságosan ismerős volt. A kemény, de belül nagyon is érzékeny édesapa, akire mindig minden helyzetben számítani lehet. Aki néha leül a tanár szerepében egy-egy diskurzusra, minden reggel elviszi a legkisebb gyereket az iskolába. és hoz pár frissensült lepénykenyeret a péktől, a vacsoraasztalnál beszélget, néha pedig totyog párat az unokákkal. Újdonság is akadt számomra, például hogy az edényeket is rendre elmossa, sármos megjelenést kölcsönző ruháit minden reggel ő vasalja. Ám életének nagy részét munkájába temetkezve, könyvei felett, csendes elzárkózásban tölti.

Ha jobban megfigyelem, a családi szeretetet ugyan a bőrömön észlelem, de a házat mégis átjárja egyfajta rideg érzelemmentesség.

Észreveszem, hogy a gyerekek számomra félelmetes tisztelettel veszik körül. Magázzák őt. Olyasféle ez, amiről nagymamám mesélt: „lágyszívű ember volt az apuka, de csak ránk nézett, és mi tudtuk hol a helyünk”. A lányok viháncolnak a szobában, ám ha az apjuk bejön, bolondozásuk mosollyá szelídül. 

Feleségével néha összefut a házban egy-egy dolgot megvitatni, elviszi a fodrászhoz, megy vele családi vizitre, és ha az megkéri, még a szemetet is leviszi. Ám világukat mintha mégis leginkább külön élnék, a közös dolgokat valami láthatatlan megegyezés működtetheti. A köszönésen és elköszönésen kívüli alkalmaktól eltekintve nem látok a házban ölelést, és sosem hallom, hogy „szeretlek”. Érződik a családban a szeretet, nem tagadhatom, csak az a fura parancsoló tisztelet, az, ami feszélyez. Ők boldognak látszanak, engem meg a látvány is fojtogat. Elhessegetem. Nem tudom, mit kellene ebből leszűrni.

Elkeserítő egy vicc ez: huszonévesen ugyan tudok pénzt keresni és autót vezetni, ismerem a világ történelmét, sőt még az abortusz rizikóját is vállalhatom – csak épp azt nem tanították meg a 18 év alatt, hogy hogyan működik egy sikeres párkapcsolat.

Ismerős volt ridegségük. Pont mint otthon, több ezer kilométerrel arrébb, egy másik kultúrában apámmal.

Bár én őt már nem magáztam. Közös hobbijaink is néha-néha akadtak. És végül is, mielőtt iskolába vitt, minden reggel ujjaival megölelte hajszálaimat, ahogy fésülte és copfba kötötte hosszú, szőke tincseim. Ez megfelel egy ölelésnek, egy kimondott „szeretlek”-nek, nem? Sokáig le sem esett, hogy mennyire nem. Az ötleteimtől rendre kiakadt (persze valahol ezt meg is értem). „Apu…” „Nem, kislányom.” – mindig csak így, magyarázat nélkül. A szeretetnyelvünk is más volt, túl nehéznek tűnt megtanulni. Így táncoltunk mi általában egymással. Felnőttként persze, valamelyest átlátva s felvállalva az érzelmeimet, azért megtanítottam neki, hogyan kell úgy igazán ölelni. A szeretleket meg együtt tanulgatjuk még kimondani.

A tudás nélküli táncom nekem is folytatódott.

A férjem mélységesen tisztelte számomra rideg édesapját, példaképként tekintett rá. Már ebből tudhattam volna, hogy itt bajok lesznek.

Olyan férfiképre nézett fel, amitől nekem görcsbe rándult a lelkem. És még a szeretetnyelvünk is más volt, pont úgy, mint régen. A hőn vágyott kihívások ugye… Bár valószínűleg ő is futott volna még pár kört gondolatban, ha előbb ismeri meg a családomat, és beavatást nyer abba, mi az én koncepcióm a családi mintáról. 

Huszonéves voltam, poroszos oktatási rendszerben tanítottak, mit tudtam én, hogyan működik az ember lelke, a pár- és emberi kapcsolatok rendszere! Kétismeretlenes egyenletet tanítottak nekem, nem önismeretet. Nem azt, hogyan választja ki az ember tudat alatt pontosan ugyanazt a traumát, amiben gyerekkorában is csücsült, hogy ha eddig nem, majd most feldolgozza. Mit tudtam én, milyen fontos lenne egy nőnek először megérteni, hogy az apjával eddig milyen tánclépések szerint keringőztek, mielőtt kipróbálja magát egy új partnerrel a parkettán! Az eddigi gyakorlás ugyanis öntudatlanul is hatással lesz a saját koreográfiákra. 

Nem tanította senki, milyen fontos az ösztönös érzéseket racionális gondolatokká formálni. A rózsaszín ködöt a tudatosság egészséges kontrollja alatt tartani. Szemet majd kiszúró traumáinkat mielőbb feldolgozni. Partnert az önazonosság létrájának néhány fentebbi lépcsőfokáról választani, nem még a legalsó előtt toporogva. Olyat választani, aki nem egy ismerős férfikép, hanem aki a jelenlegi önazonos énhez leginkább passzol. Bár ha nincsen ilyen én… Sokszor gondolkodtam azon,

mennyi indulattól és betegségtől kímélhetnénk meg magunkat, ha tanítanák az önismeretet!

De Isten jószívű tanár: ha máshol nem tanítják, ő majd addig ismételteti veled az anyagot, míg végre csak átmész azon a nyomorult vizsgán.

A család nem definiálja a személyiségedet, hiszen sok dolog velünk született, de nagyon erős hatással van rá, ez kétségtelen. Felruház az élethez szükséges tudással és attitűddel: mit gondoljunk az életről és annak bizonyos dolgairól, mi legyen a fontossági sorrend egy-egy helyzetben, hogyan szeressünk, hogyan veszekedjünk, hogyan kezeljük az érzelmeinket. Sokszor ártóan, de sosem zsigeri rossz szándékkal ad, hisz a szülők is csak hozzánk hasonló, tudattalan mintákban kóválygó egyének.

Úgy érzem, rengeteg felesleges vitától kímélhetnénk meg magunkat, ha a párválasztás egy tudatosabb választás lenne, mely folyamatnak szerves része a két család beható ismerete. A családi minták és dinamikák észlelése, hogyan vagyunk mi önazonosan a csomaghoz képest, és mennyire kompatibilis a másik ezzel. A keleti kultúrák még őrzik valamelyest a család szerepét párválasztáskor, mi a nyugati individualizmusban szinte ettől is megváltunk, még nagyobb magányba taszítva sajátmagunk. Bár folyamatosan változunk, így önazonosságunk is változik, években mért időt és energiát spórolhatunk meg azzal, ha ezekről felnőtt életünk elején legalább némi halványlila gőzzel rendelkezünk.

Noha az is igaz lehet, hogy igazán megtanulni valamit az átsírt éjszakákból, egy betegségből vagy egy évtized után vakvágányra csúszott házasságból lehet.