Udvariasság mögé rejtett őszinteség: tanulhatnánk a japánoktól a honne és tatemae kommunikációjáról

S ez kifejezetten része a mindennapoknak. Habár én még sosem voltam a távol-keleti szigeten, a bátyám nagy rajongója az országnak, tőle is hallottam már a „honne” és a „tatemae” közötti különbségről. A „honne” (本音) szó valódi szándékot, véleményt jelent, tehát azt takarja, amikor hangot adunk annak, amit valójában gondolunk vagy tenni szeretnénk. Ezzel szemben a „tatemae” (建前) azt jelenti, hogy az ember nem közli szemtől szemben a valódi szándékát, csupán igyekszik rávezetni a beszélgetőpartnerét arra, mi a valódi üzenet.

A környezet, a társadalom elvárásának megfelelő viselkedést jelenti ez utóbbi

annak érdekében, hogy elkerüljék az egymás közötti konfliktusokat.

Éppen ezért a hivatalos kommunikáció szerves része a tatemae. Minél több ember van jelen, annál biztosabb, hogy tatemae-t használnak majd.

A honne és a tatemae ráadásul nem csupán a beszédre, de a viselkedésre is hatással van: lehet valakinek egy valós szándéka (honne), mégis a vélt elvárások szerint cselekszik (tatemae).

Udvariasság mögé rejtett őszinteség

Azt is mondhatnánk, hogy míg a honne az inkább jellemző az önmagunkkal való beszédre és viselkedésre, vagy azokra az igazi baráti kapcsolatokra, amelyek esetében őszintén feltárhatjuk a legmélyebb érzéseinket is, addig a tatemae inkább a nyilvánosságnak szól.

Ez az a viselkedés, amivel turistaként is találkozhatunk, és ami miatt azt mondjuk, hogy a japánok milyen udvariasak, kedvesek és segítőkészek. A szigetországban a legtöbben még mindig gyakorolják a honne és a tatemae művészetét, ezért olyan türelmesek egy zsúfolt metrókocsiban vagy egy hosszú és fárasztó munkanap végén a munkahelyükön. Vagy éppen udvariasságból meghívnak magukhoz valakit vacsorára, pedig az illetőt valójában nem is kedvelik…

Azt gondolhatnánk, hogy ilyen módon a japánok félrevezetik, becsapják egymást. Csakhogy általában

pontosan tudják, mire gondol a másik ember, amikor udvarias, csak sok esetben úgy tesznek, mintha azt nem vennék észre.

Ezt is a harmónia és a gördülékenyebb kommunikáció érdekében teszik. 

Honnan ered?

Az őszinteség és az udvariasság kettősége valójában mindenhol létezik az emberek közötti kommunikációban, Japánban mégis különösen fontos helyet kapott. Ezért többek között a keleti hitvilág és az ebből kialakuló gondolkodásmód is nagyrészben felelős. A buddhista filozófia például kimondja, hogy a valóság nem érzékelhető, amit érzékelünk az nem a valóság. Így a honne képviseli a valóságot, míg a tatemae azt, ami beszédben és tettekben legtöbbször megjelenik, a hivatalos formulákat.

De a korai, öntözéses földművelés révén kialakult csoport alapú társadalmi berendezkedés szintén oka lehetett a honne és a tatemae terjedésének.

Mivel a rizstermesztéshez szükséges feladatok nagy részét egyedül nem lehet elvégezni, az emberek egymásra voltak utalva,

így mindenkinek érdeke volt, hogy a közösségben béke uralkodjon. Ehhez pedig szabályok kellettek és fontos volt, hogy valamennyien be is tartsák ezeket.

Japánban a csoportszellemet és a társadalmi elvárásokat kiszolgálandó, morális tekintetben relativista gondolkodásmód az uralkodó és az elfogadott. Azt, hogy valamit helyes, avagy helytelenként ítélnek meg, teljes mértékben a szituációtól függ. A buddhizmus mellett a konfucianizmusból is eredeztethető, a japánokra jellemző hierarchiarendszer is szerepet játszhatott a kommunikációs kettősség kialakulásában. Vagyis egy fiatalabb barátnak könnyebben a szemébe mondják, hogy mit gondolnak, mint egy idősebb, rangban felettünk álló ismerősüknek.

 

Nem kell olyan messzire menni

Első pillantásra a honne és a tatemae a gyakorlata elég sekélyesnek, a kettő közötti különbség megfejtése pedig gondolatolvasásnak tűnhet, de mielőtt akár pálcát is törnénk a szigetország lakóinak feje felett, érdemes elgondolkoznunk azon, hogy a mi hétköznapjainkban is megvan ez a kettősség, még ha nem is olyan sarkos szabályok mentén alkalmazzuk, mint a japánok. Sőt, a régi, paraszti kultúrában a nyers őszinteség mellett megvolt például az a szigorúan megkövetelt tisztelet, amit a fiatalabbaknak az idősebbek vagy a társadalmilag rangban a másik fölött álló ember felé szinte kötelező volt megadni – mégis érezni lehetett benne az őszinte vagy éppen a nem őszinte szándékot, ami által az emberi kapcsolatok is tisztábbak és egyenesebbek voltak.

Manapság az őszinteség nagy hangsúlyt kap a mindennapi életben, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy lépten-nyomon bántsuk meg a másikat azzal, amit róla gondolunk. A másik véglet a túlfinomkodás, ami olykor meglehetősen negédesen és átlátszóan őszintétlen. Sokkal fontosabbnak és hatékonyabbnak tűnik egy olyan őszinte kommunikáció, ami értékadó, amelynek során

a másik megbántása nélkül fejezzük az akaratunkat, gondolatainkat és érzéseinket.

Ezt elsajátítani nagyon fontos lenne számunkra. Már a gyerekekkel elkezdeni megismertetni azt a vékony határvonalat, ami az udvariasan és a bántóan őszinte beszéd között húzódik. De főképp érdemes lenne a szándékot elsajátítani: mégha botladozna is a megvalósítás, milyen jó lenne úgy létezni, hogy legfőbb szándékunk lenne nem megbántani egymást.