Szélsőséges szomszédok: áldások, átkok és meggyek repkednek mifelénk

Szocio

Szélsőséges szomszédok: áldások, átkok és meggyek repkednek mifelénk

Ahogy egy rossz szomszéd lehet átok és megmérgezheti a mindennapokat, egy kedves, segítőkész ember a közelünkben épp úgy lehet áldás, a napjaink színfoltja és kellemes társaság. És ne mindig másokra mutogassunk: mi magunk is szomszédok vagyunk! De milyenek is?

Két hónappal ezelőtt férjemmel és három kisgyermekünkkel vettünk egy régi, de tágas házat, szép kerttel, egy csendes kis utcában. A költözés – minden utánajárás dacára – mindig lutri kicsit. Száz százalékosan nem tudhatjuk, zajosak-e az utcában lakók, mogorvák, esetleg vissza se köszönnek, vagy éppen barátságosak és lehet rájuk számítani. Bevallom, nagyon izgultam a költözéskor, mert volt már szerencsénk olyan lakásban élni, ahol a felettünk lakó házaspár sportot űzött abból, hogy pokollá tegye az életünket.

Rossz szomszédság, török átok

Anno egy másfél szobás lakásból boldogan költöztünk egy háromszobás óbudai lakásba, közel a Főtérhez, csodás kilátással. Már volt két kislányunk és a fiunk is úton volt. Még szinte az első dobozt sem pakoltam ki, amikor felfigyeltem az egetrengető üvöltözésre és káromkodásra a fejünk felett. Elkerekedett szemekkel néztünk egymásra férjemmel, abban bízva, hogy a kislányaink egy szót sem fognak fel az elhangzottakból, és reméltük, hogy ritkán veszekednek a felettünk lakók. Igen hamar kiderült, hogy minden egyes nap órákon át ordítanak egymással, majd a nő hangosan és hosszasan sír egy-egy csúnya vita után. Szinte minden nap hajnali háromig ébren néztem a plafont, amíg szaladgáltak egymás után, veszekedve. Ez lelkileg is nehéz volt, és kérdéseket is felvetett: mégis, mikor szóljon bele az ember a másik életébe? Hol a határ, amit még tűrni érdemes? 

Szörnyű volt így kihordani a kisfiamat. Azt a stresszt és kétségbeesett szorongást senkinek nem kívánom, amit az ott töltött két év alatt átéltem. Amikor megszületett a kicsi, néha sírt, éjjel is – ahogyan egy gyerek szokott. A fentieknek több se kellett, sarokkal, ököllel, seprűnyéllel, bármivel,

ami a kezük ügyébe akadt, ledübögtek nekünk és kiabálták, hogy hallgattassam már el azt a kölyköt!

Az, hogy ők hajnalig veszekednek rendszeresen és a nő a fülünk hallatára öngyilkossággal fenyegetőzik, belefér, de ha egy újszülött pocakja fáj és ennek hangot is mer adni, az felháborító… 

Végül odáig fajult az elmérgesedett viszony, hogy egy alkalommal, hétköznap úgy hajnali kettő magasságában idegösszeomlás-közeli állapotban kihívtam a rendőrséget, csendháborítás címén. A két fiatal rendőr a hálószobánkban állva megbizonyosodott arról, hogy jogosan hívtam ki őket, amíg én az alvó kisbabámmal a karjaimban ültem, remegve. Felmentek a szomszédokhoz, akik ezután minimum húsz percen keresztül kiabáltak a rendőrökkel. Először próbáltak hazudni, hogy ők aludtak és amúgy sem szoktak hangosak lenni. Az egyik biztos úr erre válaszolva elmondta, pontosan tudják, hogy nem aludtak és mi zajlott ezidáig. Ezután jött a támadó politika: „Az ő kölykeik állandóan bőgnek, labdáznak és az is hangos! Ráadásul ők csak albérlők, semmi joguk nincs, csak kussoljanak, mi a saját lakásunkban élünk! Ők ne mondják meg nekünk, mit csináljunk és hogyan!” A rendőrök próbáltak higgadtak maradni és észérvekkel hatni a vérszemet kapott hölgyre, nem sok sikerrel.

Néhány héttel később ismét megpróbáltunk gátat szabni az éjszakába nyúló őrjöngésüknek. Két másik rendőr volt szolgálatban, ám a forgatókönyv ugyanaz volt. Nálunk hallgatták a dajdajt két percig, majd felmentek a szomszédokhoz. A két biztos úr felhívta a figyelmüket arra, hogy ha még egy alkalommal ki kell jönniük miattuk és ismét a mi lakásunkban tartózkodva megbizonyosodnak arról, hogy valóban súlyos csendháborítás történik, akkor ötszázezer forint pénzbírságot kötelesek fizetni. Ez egy kicsit lecsendesítette őket, de nagy változás nem történt a viselkedésükben. Borzasztó volt néha szemben találni magam velük az utcán vagy a lépcsőházban. Kisgyerekeket nevelni, babát gondozni és valamennyi alváshoz is jutni ilyen körülmények között aligha lehet, hát elköltöztünk.

Jó szomszédság égi áldás?

Nemrég vettünk egy régi, de tágas házat, szép kerttel, egy Budapesthez közeli kisváros csendes utcájában. Kíváncsian vártuk, milyen emberekhez kell majd alkalmazkodnunk ezen az új helyen, elviselni a hóbortjaikat, és kicsit reménykedtem: talán igazi barátságok köttetnek majd. Hamar kiderült, hogy az utca lakói nagyon örülnek nekünk, már ismeretlenül is, ugyanis előttünk egy zsémbes, ellenséges hölgy lakott a házban, néha hat, de volt, hogy tíz nagytestű kutyával. A kutyák éjt nappallá téve ugattak, széttépték a kerítést, elszöktek és egy alkalommal még szegény postást is megharapta az egyik eb.

Öröm volt utánuk érkezni!

A mellettünk lakó idős úr, Józsi bácsi azt mondta, hogy mióta beköltöztünk, éjjelente néha fel-felriad, olyan szokatlan neki a csend, a kutyák csaholását nagy örömmel nélkülözi. Nappal pedig átmelegíti a szívét a kertünkből áradó vidám gyerekkacaj – egyelőre. Józsi bácsi, amint megneszelte, hogy van egy kis veteményesem, adott sok szép, életerős paradicsompalántát. Elültettem őket május végén és már tele vannak apró sárga virágokkal. Hamarosan a saját paradicsomunkat falatozhatjuk, hála a bácsinak. Talicskát is adott a kerti munkákhoz és háromlábú állványt a bográcsunkhoz.

A másik szomszédunk egy fiatal házaspár. A srác gondolkodás nélkül jött és segített a férjemnek bútorokat cipelni, majd amikor megérett náluk a meggy, áthívtak minket, hogy szedjünk, amennyit csak szeretnénk. A velünk szemben lakó idős pár a kedvencünk.

Napokon belül olyan barátság és bizalom alakult ki bennünk egymás iránt, hogy a gyerekek szinte nagyszülőkként tekintenek rájuk.

A kicsik állandóan átsündörögnek hozzájuk és borsót szüretelnek a nénivel, aki tanítja őket mosogatni, felmosni, sütit felvágni és szendvicset készíteni. A úr egykori hajós kapitány, ő a hajózás során átélt kalandjairól mesél sokat, amiket őszintén, mindannyian izgalommal, lélegzetvisszafojtva hallgatunk.

Az utcában laknak kisgyerekes családok, velük is megismerkedünk szépen, lassan. Az egyik kisfiúval már a fiam meg is beszélt egy közös biciklizést.

Szóval sikerült jó helyet választanunk az apróságaink felneveléséhez, nyugalomban, szeretetben. És talán ez a legfontosabb:

egy ilyen helyen sokkal inkább biztonságban érzem magam és a családomat is.

Nem félek kilépni a lakás falai közül, sőt, az udvaron túl, az utcán is szívesen időzök, mert vannak emberek, akiknek jó szava van hozzám, és engem is őszintén érdekel, mi van velük. Otthon érzem magam, igazán: nemcsak a lakásban, de a környéken is. És ehhez igenis kell a többi ember is.

Mert a közösség, a kisvárosi életforma és a másikhoz való odafordulás nem ment, nem mehet ki a divatból. Voltak, és ma is vannak fiatalok, mint mi, akik itt találják jól magukat, és szükségük van erre. Mert sokan vagyunk, akik a zsigereinkben érezzük – pláne, ha próbáltunk mást –, hogy ez nemcsak a múlt, de nekünk a jövő is lehet.

Ajánljuk még:

Zero waste holmik, amiket magadnak is elkészíthetsz otthon

A hulladékmentes életmódban többek között az a jó, hogy a vásárlás nem kötelező, épp ellenkezőleg: minél több újrahasználható vagy lebomló eszközt készítesz el magadnak saját kezűleg, annál közelebb vagy a zero waste életmódhoz.

 
X
Már követem az oldalt